A következő napok furcsa légkörben teltek. Edward és én olyan messzire kerültük egymást, amennyire lehetett, de ha mégis összefutottunk volna valahol, teljesen hétköznapi módon viselkedtünk, úgy, mint ismeretségünk elején. Többször vágytam arra, hogy beleolvassak gondolataiba, de nem tettem meg. Hogy miért? Féltem. Féltem attól, amit látni fogok. Biztos voltam benne, hogy ő is színleli ezt a normális viselkedési formát, de azt nem tudtam, hogy érez igazából. Meggyűlölt volna? Vagy ő is azt a fojtogató, erős késztetést érzi, amit én minden egyes alkalommal, mikor a szemébe nézzek? Szeret engem annyira, mint én őt? Szeretett valaha egyáltalán?

Direkt péntekre időzítettem a vadászatot, ő pedig nem erőltette, hogy együtt menjünk, így elment végezni a dolgát.

Na, igen, ez a dolog. Most már biztos voltam benne, hogy valamilyen szinten hozzám is kapcsolódik, és a vérfarkasok is benne vannak a „bizniszben”. Sokat járt az agyam Jacob Black körül is. Furcsa beszélgetésük Edwarddal arra engedett következtetni, hogy régen rengeteg viszály volt közöttük, és ezekben én is közre játszhattam. De már meg sem próbáltam faggatózni. Úgysem árulnak el semmit.

Szombat este volt újra. Egy héttel a múltkori esemény után. Carlisle lehívott mindenkit a nappaliba egy közös, nagycsaládi beszélgetésre. Nem volt sok kedvem hozzá, mert ez újabb találkozást eredményezett Edwarddal. Legszívesebben szimplán kiolvastam volna a fejéből a tárgyalás témáját, aztán visszavonultam volna a szobámba, de tartottam magam az elhatározáshoz, és helyet foglaltam Esme és Alice között.

Miután mindenki helyet foglalt, Carlisle megköszörülte a torkát.

-         Azért hívtalak össze benneteket, mert Alicenek látomása volt…

Ennyi nekem elég is volt az elhatározásokból. Némi koncentrálás után Alice gondolatai közt találtam magam. Nem csalódtam benne, épp újrajátszotta magában az emléket.

„A nappaliban van az egész család. Jazz és Emmett megint kártyáztak, mi Rosalie kivételével mind körülültük őket, és nagyokat nevettünk. Olyan idilli volt az egész… ekkor kicsapódott az ajtó, és nyolc sötét köpenybe öltözött alak állt velünk szemben. A három vezető alak felemelte a fejét…”

-         A Volturi… - suttogtam Edwarddal egyszerre. Egymásra néztünk, majd újra szinkronban le is kaptuk egymásról tekintetünket.

-         Valaki nekünk is elmagyarázná? – kérdezte Rosalie.

-         Nos… a Volturi ide tart. Számításaim szerint két hét múlva, csütörtökön érkeznek – jelentette be Alice.

-         Kik jönnek? – Esme mindezt olyan hangon suttogta, mintha előre tartana a választól.

-         Aro, Marcus, Caius, Renata, Jane, Alec, Felix, és Demetri.

-         Micsoda? Mindenki? A főbbek közül mindenki itt? – tátotta el a száját Jasper.

-         Pontosan – helyeselt Alice.

-         Mindezt miattam? – arcom a kezembe temettem, és újra mély letargiába merültem.

-         Nem muszáj ide jönniük. Ha Bella hamarabb elmenne hozzájuk… - vetette fel Carlisle.

-         Nem! – csattant fel Edward hirtelen a dühtől és aggodalomtól érdes hangon. – Nem engedhetjük meg, hogy csak úgy elmenjen Olaszországba, a Volturi markába, teljesen egyedül. Még egyszer nem!

-         Senki sem mondta, hogy egyedül, Edward… - csitította Jazz.

-         De akkor meg teljesen felesleges. Hiszen ha valaki elkíséri, úgyis tudnak majd olvasni az illető gondolataiban – morogta Edward.

-         Ez igaz, de mi lenne, ha Volterra határáig kísérnénk el? – javasolta Rosalie.

-         Jó ötlet – ragyogott fel Alice arca, és újra látomást élt át. Pár pillanat múlva vigyorogva kijelentette. – Nem lesz semmi gáz. Edward meg fogja őt várni. Csak bemegy, megnézik, mi van vele, nyilván kérdezősködnek majd, és ámen.

-         Ezt nem is láttad – morogta újra Edward.

-         De így lesz. Az első részét meg igenis láttam.

-         Részemről oké… - motyogtam.

-         De részemről nem. – füstölgött tovább Edward.

-         Jó, akkor nem te kísérsz el – vágtam rá.

-         Nem úgy értettem.

-         Nem érdekel, hogy értetted. Alice, Jasper?

-         Én szívesen, de Alice nem mehet. Őt akarja a legjobban a Volturi. A képessége miatt, tudod – felelt Jasper. Én meg gondolkozni kezdtem.

-         Egy valamit nem értek. Ha a Volturinak Alice képessége kell, miért nem szerzi meg Renata? Ő tudná hasznosítani, nem?

-         Hoppá… nagyon is jogos, Bella – somolygott Rosalie.

-         Azért, mert Alice eddig még nem használta Renataval szemben a képességét. És ezt nem is akarjuk kockáztatni – felelt Jasper.

-         Oké. Szóval… ha elkísértek, ha nem, én megyek. Meg tudom magam védeni, és nem vagyok hajlandó veszélyeztetni a családomat – jelentettem ki határozottan.

-         Holnapután indulunk – vágta rá Edward.

-         Mi az, hogy indulunk? – értetlenkedtem.

-         Pont az. Te és én. Volterra. Hétfőn – felvontam a szemöldököm, de nem volt idő a vitatkozásra. Más kérdések fontosabbak voltak. Illetve egy kis részem nem is akarta megváltoztatni ezt az álláspontot…

-         Helyes az a feltételezésem, mi szerint titkolni akartok valamit a Volturi előtt, ezért küldtök engem egyedül? – puhatolóztam.

-         Igen, helyes. De… - Carlisle elkezdte a szokásos szöveget.

-         Ne folytasd, kérlek, ismerem a szokásokat – szakítottam félbe. Hálásan pillantott rám. – Viszont a következő kérdéseket nem ússzátok meg – mindenki kicsit ijedten, és kíváncsian figyelt. – Aro tudni fogja, hogy amnéziás vagyok?

-         Nem, ezért mondhat olyan dolgokat, amik… de helyeselj mindenre, vágd ki magad az ismeretlen szituációkból, és ne higgy el mindent – vágta rá Edward túlzottan kapkodva, szegényesen utánozva a határozottságot.

-         És… azt sem fogja tudni… hogy én tudom azt, amit ő, és Jane?

-         Nem, nem fogja tudni, és nem is szabad, hogy rájöjjön – figyelmeztetett Esme.

-         Az utolsó az lenne, hogy… Aro nyilván kezet akar majd velem fogni, nem? Szóval akkor én használhatom-e vele szemben…

Először mindenki lefagyva bámult rám. De az első döbbenet után Alice szélesen elmosolyodott.

-         Igen, Bella, igen! Ez tökéletes! Mindenről tudni fogsz, minden tervéről, szándékáról, mindenről! Ez isteni! Zseni vagy! – ugrott az ölembe egy medveöleléssel.

Mindenki egyet értett Alice-szel. Az ötletem nagy sikert aratott. Titkon nagyon örültem neki, hogy átverhetem a Volturit, mert az emlékeimben nem voltak túl pozitív szereplők.

Vasárnap már Alice nélkül, Emmettel együtt terveztük az utat. Figyelmeztettek, mire is kell ügyelnem, és hogyan viselkedjek. Reméltem, hogy nem fogom elszúrni. Bár féltem az elkövetkező naptól, a már említett kis részem ujjongva örült a hosszú útnak, amit Edward Cullennel tölthetek el…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés