Edwarddal mindössze egy kis nosztalgiázást terveztünk január tizennyolcadikára, a megismerkedésünk második évfordulójára. Alice természetesen ezt elfogadhatatlannak látta, így ragaszkodott egy aprócska ünnep megszervezéséhez. Ez végül abból állt, hogy átmentünk a szívekkel és léggömbökkel díszített Cullen-házba, ahol a jelenlévő családtagok elmondták, mennyire örülnek, hogy immár én is közéjük tartozom, aztán közösen idéztük fel annak a bizonyos első napnak a történéseit.
Ők természetesen sokkal jobban emlékeztek mindenre, és jóval többet is tudtak. Mivel tavaly nem igazán ünnepeltük meg ezt az évfordulót - habár valami nagyon-nagyon szépnek a kezdete volt, nem éppen ez a nap volt a kapcsolatunk fénypontja -, így sok újdonságot is hallottam. Én valójában az ő szemszögükből alig tudtam valamit. Csak azt a pár gondolatot ismertem, amit Edward cirka két hónappal később a réten elmesélt nekem. Izgalmas volt most egy másik oldalról látni az eseményeket. Edward céljául tűzte ki, hogy az összes aznap meghallott gondolatot elmesélje. Jasper és Esme kacagva hallgatták, ahogy Jessicát és Mike-ot utánozza, nekem egy kicsit kellemetlen volt a végére. Ráadásul továbbra sem hittem el, hogy a fiúk tényleg azokat a dolgokat gondolták, amiket Edward állított - és bosszús arccal most el is mesélt.
A biológia óra eseményeit aztán már csak mi ketten meséltük, a magam részéről talán némiképp cenzúrázva. Bár, Ő sem igyekezett túlságosan részletekbe menő lenni, amiért hálás voltam. Nem akartam, hogy túl alaposan idézze fel, amint az én megölésemre keresett megoldást, ez csak feleslegesen visszahozná a bűntudatát. És akárhogy is, ez a nap nem erről kellett, hogy szóljon. Mindenkinek jobb volt hát, hogy csak azt elemezte, mennyire csábítónak, milyen varázslatosnak találta az illatomat. Szerencsére belepirulni már nem tudtam...

Alice sosem volt képes beérni egy meglepetéssel, egy szervezkedéssel. Talán rendezvényszervezői céget kéne nyitnia... Ugyanis, mikor hazaértünk egy gyertyafényes vacsora várt minket, igaz mindössze egy terítékkel. Edward udvariasan kihúzta nekem a széket, aztán helyet foglalt velem szemben.
- Mindig minden jó ötletemet elszedi - panaszkodott mosolyogva.
A vacsora gondosan összeállított menüsorból állt, végig enni sem bírtam. Az viszont erősen gyanús volt, hogy nem barátnőm készítette. Minden erejével gyakorolt, és egyre jobban haladt, de ilyenre még nem volt képes.
- Nem zavar, hogy ennyit kell rám várnod? - kérdeztem aggodalmasan, miközben igyekeztem gyorsabban rágni.
- Rád bármeddig várok, megéri! - felelte Edward bársonyos hangon, kedves válaszát egy gyöngés, simogató pillantással is megtoldva.

Másnap hétfő lévén Edward már rég elment dolgozni, én még hosszú ideig merengtem az előző nap eseményein. Talán, ideje lenne megszoknom ezt a sok meglepetést, és nem szorongani miatta. Elvégre eddig sosem kellett csalódnom.
Tudtam, hogy a gondolataimon keresztül Edward úgyis megtudná, ha csalnék, így aztán becsülettel megettem a reggelimet. Leo velem ellentétben éhes lehetett, mert pár perccel az után, hogy végeztem mocorogni kezdett. Vagy éppen azt fejezte ezzel ki, hogy ő sem kért volna?
Nagyot sóhajtva zuttyantam le a kanapéra, kezemet a hasamon nyugtatva. Ahogy közeledett a nagy nap egyre többet gondoltam rá, és egyre türelmetlenebbül vártam, hogy eljöjjön. Néha újra felütötte bennem a fejét néhány kétség, de tökéletes megoldást találtam. Valahányszor aggódni kezdtem, mindent elmondtam Edwardnak, aki mesterien értett a megnyugtatásomhoz.
Most azonban éppen semmi félni valót nem találtam, csak boldogan álmodoztam. Elképzeltem, ahogy Leót először vehetem a karjaimba. Magam előtt láttam, amikor Edward dúdol neki, ő pedig mosollyal az apró, tökéletes arcocskáján elalszik... Ekkor elérkeztem az egyik olyan kérdésemhez, amire Edward sem tudott választ adni. Fog-e Leo egyáltalán aludni? Hiszen nem igazán tudtuk eddig megállapítani, mennyire ember és mennyire vámpír. Az egyetlen dolog, amit ismertünk, hogy a fejlődéshez emberi táplálékra is szüksége van. Carlisle viszont erre is azt mondta, hogy ne vegyük biztosra, mert lehet, hogy ez csak a méhen belül van így, és születés után majd megváltozik.
Leo tehát egy valóságos kis rejtély volt. A legcsodásabb rejtély, amiről valaha hallottam...

Pénteken valamilyen furcsa okból kifolyólag Mr. Gilbert a munkaideje végeztével hazaküldte Edwardot. Nagy szerencse, hogy gondolatolvasó, mert különben egész hétvégén azon rágódott volna, hogy nem azért engedte-e haza, mert valamit nem csinált elég jól. De mivel nem hallott ilyet a főnöke gondolai közt, boldogan sietett hozzám. Ha még dobogott volna a szívem, lehet, hogy szívrohamot kaptam volna. Én ugyanis gyanútlanul üldögéltem Leo szobájában, ami Alice-nek és Rosalie-nak köszönhetően most már teljesen kész volt, és egy internetről nyomtatott babaváró listával egyeztettem az eddig megvásárolt dolgokat, abban a biztos hitben, hogy Ő még legalább fél óráig nem ér haza. Legjobb esetben. Érthető hát, hogy felsikoltottam ijedtemben, amikor valaki hirtelen elkapott hátulról. De amint megpördített, és egy forró csókkal elhallgattatott, rögtön megnyugodtam.
- Meglepetés! - búgta Edward a fülembe, és már fel is kapott, hogy a hálóba vigyen.
Ha korábban, amikor még azon is csodálkoztam, milyen könnyen cipel engem, elmondták volna nekem, hogy ezt a feladatot ugyanilyen egyszerűen el fogja látni, amikor egy hatalmas pocaknyival több leszek, valószínűleg el sem hittem volna.

Éppen a melegítőm cipzárját húzta centinként lejjebb, amikor megszólalt a mobilja.
- Csörögj csak... - mondta Ő, és zavartalanul folytatta tovább.
- Nem érünk rá - motyogtam én is.
Amikor Edward csak hozzám ért, könnyű volt a külvilágot elfelejteni, ilyenkor pedig különösen egyszerűen zártam ki az agyamból az idegesítő hangot. Pár perccel később el is hallgatott, ám helyét valami sokkal zavaróbb vette át. Valaki szüntelenül dörömbölt az ajtón, és a nevünket kiabálta. Edward elkeseredetten nyögött egyet, felkapta az ingjét, és az ajtó felé indult.
- Jasper az - tájékoztatott út közben. - Elintézem, és jövök is vissza. Meg se mozdulj!
Így hát vártam, és hallgatóztam. Halkan beszélhettek, mert csak foszlányokat sikerült elkapnom, a lényeget azonban így is megértettem. Jasper elnézést kért a zavarásért, de valami sürgős ügyre hivatkozva arra kéri Őt, hogy mielőbb menjen át.

Edward hamarosan vissza is tért, és én egyre biztosabb lettem benne, hogy valami baj van. Arcán nyoma sem volt a bosszúságnak, sokkal inkább tűnt aggodalmasnak.
- Bella, sajnálom, de ez fontos - mondta, és lehajolt a felsőmért.
- De hát mi történt? - kérdeztem, mialatt kapkodva öltözködni kezdtem.
- Figyelj most rám, jó? Valami furcsa készülődik itt, nem biztos, hogy rossz, de... amíg nem tudjuk, mi az, jobb felkészülni! Ez olyan dolog, amit meg kell beszélnünk, együtt. Jasper azt mondta, ne szóljak neked, de tudom, hogy attól csak még idegesebb lennél, és úgysem hagynád annyiban. Szóval te is jöhetsz, ha megígéred, hogy bármi legyen is, nyugodt maradsz! Jazz majd segít neked ebben. Ha nem teszed, amit kérek, akkor vissza foglak ide hozni! Nem engedem, hogy esetleg egy felesleges ijedtség miatt Leónak baja lehessen...
Bólintottam, és próbáltam magamra nyugalmat erőltetni, mielőtt még meggondolja ezt a döntést. Nem bírnám, ha nem tudhatnám milyen veszély fenyeget minket.

Az ajtóban még mindig ott állt Jasper, és egy alapos körültekintés, szimatolás után engem közre fogva indultak el. Szinte felemeltek, alig kellett pár lépést tennem.
- Ennyire súlyos a helyzet? - Igyekezetem ellenére a hangomban némi hisztéria csendült.
- Közel sem, de biztosra akarok menni - hadarta Edward, és gyorsan beterelt az ajtón. - Nem élném túl, ha csak a hajatok szála is meggörbülne!
Esme és Alice a kanapén ültek, olyan mereven, mintha karót nyeltek volna, Carlisle pedig mögöttük járkált fel és le. Jasper egy szempillantás alatt Alice mellett termett, és védelmezően ölelte át. Eszembe jutott az árny Alice látomásaiból, és dermedt arckifejezését látva, szinte biztos voltam benne, hogy ő közelít.
- Pontosan mi történt? - kérdezte Edward, nyugodt hangon. - Túl kapkodóak a gondolataitok, semmit sem értek!
Carlisle megállt, és a kanapéra támaszkodva mesélni kezdett. Esme időnként felpillantott rá, és nekem is küldött egy bátorító mosolyt, barátnőm ellenben továbbra is dermedten bámult maga elé.

- Foglaljatok helyet, hosszú lesz - bökött Carlisle a kanapéra, és mi némán engedelmeskedtünk. Edward megszorította a kezem. - Alice-szel ma elmentünk vadászni, és egy vámpír illatát éreztük. Számomra teljesen idegen volt, de ő úgy érezte, ismeri. Azonban fogalma sincs honnan. Gondolom, már ti is hallottatok a látomásaiban felbukkanó árnyról, ami egyre élesebb lesz, vagyis közeledik. Alice gyanítja, hogy talán őt éreztük.
Carlisle kellemesen csengő, megnyerő hangját mindig szerettem hallgatni. Most azonban kifejezetten zavart, a történet Alice-ről szólt, neki kellett volna elmondania. De a jelek szerint még megmoccanni is képtelen volt. Fájt a kis energiabomba, mindig vidám Alice-t ilyennek látni.
- Alice ez után félrevonult, hogy a lehető legnagyobb nyugalomban megpróbáljon egy érthetőbb látomást előidézni, ezalatt én követtem a nyomot. A város szélét is megközelítette, de inkább az erdőben mozgott, ott viszont szinte körüljárta a területünket, sőt egyszer egészen a folyóig is eljöhetett. Néhány nyom ráadásul egészen régi, már alig érezhető, körülbelül három hetes.
Alice semmi továbbit nem látott, és ez az, ami igazán zavar engem. Nem volna meglepő, ha egy nomád megérzett volna minket, és kíváncsi lenne ránk. De nehezen tudom elképzelni, hogy a látomás és az ismeretlen vámpír felbukkanása véletlen egybeesés lenne. Így pedig felmerül az a kérdés, hogy ki az, akinek hosszú ideje szándékában áll megkeresni minket, de képes a jövőjét titokban tartani. És legfőképpen, mi oka van erre?

- Tehát, ha jól értem, egy olyan vámpírral van dolgunk, aki azt az egy tényt kivéve, hogy közeledik képes minden döntését... elrejteni Alice elől? - összegezte Edward. - Így ismeretlenek a szándékai, de még csak azt sem tudhatjuk, mikor látogat meg minket...
Alice ijesztően elkeseredett arccal felpillantott ránk.
- Semmit sem látok - suttogta.
Jasper közelebb húzta magához, valószínűleg próbált rá hatást gyakorolni, de szemlátomást nem járt túl nagy sikerrel.
- A kérdés már csak az, hogy mit tegyünk - mondta gyakorlatiasan Edward. - Hiszen egyebet úgysem tudhatunk meg, és a vámpírunk vagy nincs a közelben, vagy a gondolatait is védi, mert én sem érzek senkit.
- Dőreség volna itt ülni, és ölbe tett kézzel várni, a jöttét, ahhoz túl titokzatos. Viszont elémenni, ugyanekkora hiba lehet, és egy értelmetlen harcba torkolhat.
- Emmett biztos az utóbbira szavazna - mosolyodott el Esme.
Carlisle vonakodva bólintott, nyilvánvalóvá téve, hogy ő nem ezt a megoldást pártolja.
- Jobb, ha Emmett és Rose nem tudnak erről, különösen, hogy magunk sem értjük még. Nem dönthetünk helyesen, amíg nem ismerjük a szándékait...

- Én elé megyek - jelentette ki váratlanul Alice.
Öten egyszerre vágtuk rá, hogy szó sem lehet róla.
- Hallgassatok meg - kért fakó hangon. - Biztos, hogy hozzám van köze. Talán az sem véletlen, hogy látom, lehet, hogy direkt hagyja... És ismerős volt a szaga, ez az én ügyem. Lehet, hogy békével jött, akkor nem lesz semmi gond, ha pedig más célja van, akkor csak engem akarhat! Nem fogom engedni, hogy a közeletekbe jöjjön, és miattam bajotok essen.
Edward fanyarul elmosolyodott.
- Tudod, Alice, van itt köztünk egy olyan személy, akit egy vadász vett üldözőbe. Akkor ő ugyanígy gondolkozva, magával nem is törődött, és csak minket féltett. Szerintem emlékszel még, hogy te hogyan reagáltál erre az ötletre. - Alice bizonytalanul bólintott. - Ugye! Egy család vagyunk, és megvédjük egymást. Nem mész sehova sem egyedül, ha csak téged akar, akkor is velünk kell megküzdenie. Nem lesz semmi baj!

Carlisle büszkén mosolygott első... teremtettjére, aztán gyorsan tervezni kezdett.
- Nem volna tanácsos, ha túlságosan szétszakadnánk, de azt javaslom, ketten járőrözzünk kint, Jasper! - Edward tiltakozni akart, de Carlisle nem engedte közbe szólni. - Nem, Edward, te maradj a lányokkal! Az elsődleges szempont Alice és Bella biztonsága.
- Ha arra kerül a sor, én harcolni fogok! Nagy eséllyel én hoztam a bajt, nem fogok elbújni! - mondta keményen Alice. Én is meg akartam szólalni, de nem hagyták.
- Rendben. Szóval, mi ketten kint figyelünk, Jasper is képes lesz megérezni, ha közeledik valaki, és akkor talán többet tudhatunk majd meg. Edward, üzenünk neked, ha baj van, akkor te fogod Bellát, és eltűntök, ahogy csak lehet. Egy autóbalesetet megúszhatott, de ha az idegen támadni fog, jobb, ha ő nincs itt.
- Esme megy el Bellával! - vágott közbe ezúttal sikeresen Ő. - Számomra is ők a legfontosabbak, de nem tudnálak titeket itt hagyni a bajban.
Carlisle feleségére nézett, aki bólintott, és ismét rám mosolygott.
- Reméljük, hogy minderre nem lesz szükség... - sóhajtott Carlisle. - Akkor ti maradjatok itt, amíg Edwardnak nem üzenünk valamit. Jasper, induljunk!

Amint az ajtó becsukódott mögöttük a házra síri csend telepedett. Egyikünk sem tudott megszólalni, nem volt mit mondani. Edward feszülten figyelt, hogy ha arra kerül a sor, időben intézkedhessen. Esme átvette Jasper szerepét, és most ő ölelte Alice-t. Én pedig csak letaglózva ültem és próbáltam nem a legrosszabbra gondolni, hogy mi lesz, ha én Esmével elmegyek, és ők harcolni fognak...
Edward szeme hirtelen összeszűkült, először azt hittem az én negatív gondolataim miatt, de nem rám nézett, hanem ki az üvegfalon.
- Azt mondják a közelben nincs senki, szóval egy darabig biztos nem jön. Sőt, hetek óta erre kering, lehet, hogy még napokig nem bukkan fel - közvetített nekünk.
Alice megrázta a fejét.
- A közeli nyomok, a folyó menti volt a legfrissebb, szóval már nem sokáig teketóriázik!
- Értem - nyugtázta Edward, aztán rám nézett. - Bella, beszélhetnénk?
Némán követtem Őt fel a lépcsőkön, egészen a vizsgálóvá alakított régi szobájáig.

Gondosan bezárta utánam az ajtót, és amikor megszólalt igyekezett aggodalommal telt hangját mindjobban lehalkítani. Nem értettem miről lehet szó, amit ennyire el akar titkolni a többiek elől.
- Bella, nagyon szépen kérlek, hogy most hallgass engem végig, és szükség esetén tedd azt, amit mondok. Tudod jól, hogy szeretnék mindig mellettetek lenni, és akkor vagyok csak egészen nyugodt, ha magam gondoskodhatok a biztonságotokról. De vannak más feladataim is, és a képességemmel akár pozitív irányba is billenthetek egy esetleges harcot. Legszívesebben kettészakadnék, de helyesen kell döntenem.
Alice szörnyen fest, de még rosszabbul érzi magát, mint gondolhatnád! Ezért nem akarom, hogy hallja mi a helyzet, ami mindenkit megrémiszt a maga ismeretlenségével. Ha baj lesz, és ennek fenn áll a lehetőség, ne törődj senkivel és semmivel, csak kövesd Esmét! Ő biztonságba fog helyezni titeket, és veletek is marad. Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy mielőbb újra együtt lehessünk.
De be kell vallanom, a harc eshetőségét nagyon kicsinek látom. Akármilyen ügyesen rejti is el a jövőjét a leendő látogatónk, nem hiszem, hogy kiállna négyünk ellen. Könnyen lehet - és én is ebben reménykedem -, hogy békés szándékkal jött, és tart tőlünk, ezért kerülgeti a házat. Mégsem tudnék megbízni benne, ezért arra kérlek, hogy ha úgy tűnik csak ismerkedni akar, akkor is légy vele távolságtartó!

Rettenetes gyanú fogalmazódott meg bennem.
- Ugye... Ugye nem Leót akarja? - kapaszkodtam Edward ingébe rémülten.
Amíg nem mondtam ki csak egy ijesztő, kósza ötlet volt. Most azonban összeállni látszott a kép. Talán azért köröz a környéken, hogy megvárja a szülést. Alice talán csak azért hitte ismerősnek az illatot, mert már annyit látta a vízióiban. Ez a különleges rejtőzködő képességű vámpír az én fiamat akarja!
- Nem hiszem, szerelmem! - csitított Edward, és a hangján éreztem, hogy hallotta és át is gondolta a sejtelmeimet. - Honnan szerzett volna tudomást róla? Alice sok mindent lát, él át másképpen a látomásai miatt, de a látomás csak látomás. Szagokat, ízeket nem érzékel, és nem is érez ismerősnek. Kettős érzés ez, mert szerencsére majdnem biztosra vehetjük, hogy még csak nem is tud Leóról. Viszont szomorú módon, az is ennyire valószínű, hogy valóban Alice-t keresi. Nem tudom, miért...
Lassan bólintottam. Bűntudatom volt, amiért megnyugtatott a tudat, hogy nem fenyegeti közvetlen veszély a fiamat, miközben a legjobb barátnőmet igen.

- De mégis van valami abban, amit feltételeztél - mormolta elgondolkodva Edward.
A csöppnyi kis nyugalmam, amit az előző kijelentése keltett, ennek hallatán azonnal elpárolgott.
- Nem tud Leóról. Még. De mi lesz, ha megtudja? Nem vagy még egészen vámpír, de egy másik vámpír ezt nem látja - azt hiheti, teljesen közénk tartozol. És különleges módon terhes vagy... De nem volna jó ötlet elrejteni téged. A környék tele van az illatoddal, nem beszélve a házról, csak feleslegesen rád terelném a figyelmet. Az lesz a legjobb, ha nagyon figyelek majd a gondolataira. Az első gyanús pillanatban el kell tűnnöd. Majd jelzek valahogy neked, rendben?
Megpróbáltam bólintani, de ezek a feltételezések, még jobban megbénítottak, így csak gondolatban helyeseltem. Keserűen gondoltam arra, hogy megint nem lehet a család segítségére, csak kolonc vagyok, akit meg kell védeni.
- Ez nem igaz! - nézett rám nagyon komolyan Edward. - Nem vagy teher, és puszta szeretetből óvunk titeket, minden gondolkodás nélkül. Ami azt illeti, úgy érzem, én kétszáz év múlva sem hagynám, hogy harcolj, számomra örökre az a törékeny lény maradsz, akit az életemnél is jobban óvok! Ez már mindig így lesz, úgyhogy meg kéne szoknod!
Zavart ez a terv, ugyanakkor adott egy parányi reményt, hogy Ő kétszáz év múlva is velem lesz.
Edward még adott egy utolsó óvatos csókot - talán, hogy emlékeztessen, az előbbi kijelentésére. Aztán együtt indultunk vissza a nappaliba.

Újra elfoglaltuk a helyünket a kanapén, szemben Alice-szel és Esmével, és folytattuk az idegőrlő várakozást. Az időérzékemet lassan elvesztettem, de sejtettem, hogy már pár órája ülhettünk ott, mert kint lassan sötétedni kezdett. A hosszú idő azonban mély csendben telt. Esme kétszer próbált meg beindítani valami beszélgetés félét, először barátnőmmel, később velem, de a hangulat túl feszült volt, hogy sikerrel járjon. Egyikünk sem mozdult a helyéről, és csak sejtettem, hogy mi lehetett ennek az oka. Úgy tűnt, Alice képességét most inkább hanyagolták, így Edward közelében akartunk maradni, hogy időben értesüljünk az információkról. Arra viszont hamar rájöttem, hogy Alice miért nem látja a jövőnket. Annak ugyanis elkerülhetetlenül részese lesz az ismeretlen vámpír, és ha a vele kapcsolatos dolgokat nem látja, akkor a mi jövőnket sem. Lehet, hogy jobb is volt így, hogy nem voltak látomásai, mert az árnyról szóló víziók mindig nagy hatással voltak rá. A hangulata pedig e nélkül is elég rossz volt.
Leo is megérezhette ezt a feszült légkört, mert az első percekben élénken rugdosódni kezdett, aztán abbahagyta, és azóta meg sem moccant. Edward arca néha megrezzent, amikor elkapta Carlisle vagy Jasper valamelyik gondolatát, de semmi új hírt nem szerezhetett, nekünk legalábbis nem szólt. Az azonban ordított róla, mennyire szeretne Ő is kint segíteni, és ezzel a harc esetén az élvonalban állni, ahelyett, hogy idebent ücsörög tehetetlenül.
Bőven volt időm az emelten folytatott beszélgetésen rágódni, és ahogy magamban elismételtem Edward szavait kezdtem megnyugodni. Leo mindenképpen biztonságban lesz, és akárhogy is szerettem a családomat, az anyai ösztönök erősebbek volt, így ez volt a legfontosabb. Ezután persze már rögtön a család jött, de a féltés helyét átvette a zavarodottság. Miért is lett ebből ekkora ügy, ennyi szervezéssel? Hiszen itt egy egész család áll szemben egyetlen vámpírral. Biztos voltam benne, hogy semmit sem hallgattak el előttem... Arra tippeltem, hogy talán a képessége miatt, hogy képes eltűnni Alice látomásaiból, tartanak tőle jobban...

Edward hirtelen felpattant, és feszülten figyelni kezdett. Esme alig egy fél pillanattal később már mellettem állt és a karomat fogta, hogy időben eltűnhessünk. A legszembetűnőbb változáson azonban Alice ment át ez alatt a pár röpke másodperc alatt. Edwardhoz hasonlóan felpattant, és elkeseredettsége azonnal semmivé foszlott. Elszánt kifejezéssel az arcán figyelte Edwardot, és várta, hogy megtudja a hírt. Esme és én is rá néztünk, tudtuk, hogy a következő mondata sorsdöntő lesz. Noha alig fél percbe telhetett, míg megszólalt, úgy éreztem, megint órákig kell tétlenül várnom.
- Minden rendben! - jelentette ki Edward, de a hangja kételkedő volt. - Az Alice látomásiban szereplő férfi az, és azt mondja, vele szeretne találkozni, senkit sem fog bántani. Amennyire Jasper érzi, nem hazudik.
Esme hangosan felsóhajtott, és visszaült mellém a kanapéra. Alice és Edward a helyükön maradtak, és figyeltek.
- Idejönnek - mondta kis döbbenettel Edward. - Jasper továbbra sem találja gyanúsnak, és Carlisle is figyelmeztette, szóval úgy látják, nem lesz baj. Bella, te maradj mindig szorosan mögöttem, ha leülünk, akkor pedig ülj Esme és közém. Esme, jelezni fogok, ha Bellát veszély fenyegeti, és akkor eltűntök.

Alice elszántsága most meginogni látszott, meglepték a fejlemények. Hiába hangoztatta, hogy az idegen hozzá jön, most, amikor ez be is bizonyosodott, kevésbé tűnt magabiztosnak.
- Reméljük, kiderül, mit is akar tőled - mondta neki megnyugtatóan Edward, és gyorsan magához ölelte.
Meghallottuk, hogy közelednek, így mind az ajtóba mentünk. Esme állt elől, Alice mellett, mögöttük Edward, én pedig az Ő válla fölött kukucskáltam ki. Hamarosan kinyílt az ajtó, de a vendéget még nem láttam, eltakarták. Aztán ahogy Jasper, szorosan Alice mellé lépett, Carlisle pedig oldalra állt, a látogató és a hazaiak közé, megpillantottam a mumusunkat.
Be kell vallanom, első pillantásra nem tűnt túl szimpatikusnak, de nem lehettem biztos magamban, hiszen tudtam, mennyi aggodalmat okozott már nekünk.
Sokkal idősebb volt, mint akármelyik Cullen - abban az értelemben, hogy idősebben változtatták át. A hajában, és a rövidre nyírt szakállában is feltűnt már egy-két ősz hajszál. Ettől függetlenül persze vonzó volt, mint bármelyik vámpír - épp csak másképpen mint a mi családunk. Ő amolyan... rosszfiús volt, nem pedig szépséges, mint Edward. Még csak Emmettel sem lehetett volna összehasonlítani.
Ahogy a legutóbbi alkalommal, most sem vegetáriánus vámpír látogatta meg a családot, legalábbis vörösen izzó szeme erre utalt.

Hosszú hallgatás követte az első pillantást, és végül a vendégünk törte meg.
- Mary! - mondta mosolyogva, és tett egy lépést Alice felé.
Kellett egy kis idő, míg rájöttem, hogy nem bolond, csak az igazi nevén szólította barátnőmet. Egyszer mesélte, hogy valójában Mary Alice Brandonnak hívták, ám amikor vámpírként felébredt az egyetlen, amire emlékezett, az az Alice név volt. A sors fintora, hogy a legutóbbi - nem túl kedves emlékeket ébresztő - látogatónktól ismerte meg a múltját, amiben a jelek szerint a szakállas árny is szerepet játszott.
Alice-re pillantva láttam, hogy továbbra sem tudja ki ez az ember, aki viszont nyilvánvalón nagyon is ismeri őt. Újra rá néztem, és próbáltam megállapítani kije is lehet... De kicsit sem hasonlított rá, magas volt, és markáns arccal rendelkezett. Nehezen tudtam elképzelni, hogy a pöttöm, koboldarcú Alice apja vagy testvére legyen. Akkor hát távoli rokon vagy barát. Annyi biztos, hogy az emberi életéből ismerik egymást, máskülönben Alice is felismerné...

Mivel a Cullen család állandó feszültségoldója földbegyökerezett lábbal, és töprengő arckifejezéssel nézett maga elé, Carlisle megköszörülte a torkát, és a vendég felé fordult.
- Nos, hadd mutassam be a családomat. Ahogy már mondtam, én Carlisle Cullen vagyok. Ő itt a feleségem Esme, a fiaink Jasper és Edward, Edward felesége Bella, és Alice-t már bizonyára ismeri. - Megnyugtatónak találtam, hogy Carlisle egyenként ránk mutatott, amikor kimondta nevünket. Ez azt jelentette, hogy jobban bízott ebben a vámpírban, mint legutóbb James csapatában... - Ha volna olyan szíves, és ön is bemutatkozna...
A vendégünk zavarodottnak látszott, és csalódottnak. Amíg Carlisle bemutatott minket, végig Alice-t bámulta.
- Ó, elnézést - motyogta, amikor észbe kapott. - Sajnálom, nem voltam túl udvarias, nemde? Csupán... Kissé lelombozott, hogy Mary nem ismert engem meg. Randolph Williams vagyok.
Figyeltem Alice arcát, hátha a név hallatán felderül, de semmi változás nem volt.

Újabb kínos hallgatás következett, és megint Carlisle szakította meg. Ezúttal nagyon figyeltem, és láttam, hogy előtte Edwardra pillant. Lassan kezdtem teljesen megnyugodni, ha Ő a vendég gondolatainak ismeretében támogatta Carlisle javaslatát, nem lehet túl nagy gond.
- Ha megengeded, tegeznélek - kezdte Carlisle, mire Randolph kábán bólintott. - Ne álldogáljunk itt, menjünk beljebb, és helyezd kényelembe magad!
Edward jelentőségteljesen pillantott rám, amikor megfordult, én pedig aprót bólintottam, jelezve, hogy emlékszem a szabályra. Ezt követve aztán leültem mellé, Esme pedig a másik oldalamra telepedett. Alice Edward másik oldalán foglalt helyet, Jasper és Carlisle pedig mellettünk álltak, a két szélén. Randolph-ot a szemközti kanapéra ültették.
Edward minden eddiginél erőteljesebben koncentrált, hiszen most láthatta vendégünk először a hasamat. Most kellett volna, hogy feltűnjön neki a furcsaság, és megfogalmazódjon fejében egy ördögi terv. Ám semmi ilyesmi nem történt. A jelek szerint ahhoz is túlságosan zavarban volt, hogy a szemünkbe nézzen, észre sem vette a pocakom. A helyébe képzelve magam egy kicsit még meg is sajnáltam. Elvégre milyen volna, ha meglátogatnám egy régi ismerősömet, aki meg sem ismer, aztán ott kéne ülnöm szemben hat kíváncsi szempárral? Kellemetlen. Emberként biztosan még égne is az arcom a zavartól...

- Kérem, ne vegye tolakodásnak, de honnan ismeri Alice-t? - bukott ki a mindenkit foglalkoztató kérdés Jasperből.
Randolph egy darabig értetlenül nézett rá, majd szemében hirtelen világosság gyúlt.
- Úgy érti, Maryt? Kicsi lány kora óta ismerem! Akkoriban senki sem hívta őt Alice-nek, ezért nem értettem a kérdést - hirtelen Alice-hez fordult és mélyen a szemébe nézett. - Apád öreg barátjának a fia voltam, szinte minden ünnepet nálatok töltöttem, miután ő meghalt. Hát nem emlékszel?
A hangja fájdalmasan csengett, de Alice továbbra sem adta jelét, hogy emlékezne. Valószínűleg soha nem is fogja tudni visszaidézni az átváltoztatása előtti időket. A vendégünk kitartóan folytatta.
- Igaz, hogy közel húsz év korkülönbség volt köztünk, de szerettél velem játszani. Amikor a látomásaid miatt... abba a szörnyű intézménybe kerültél, én voltam az egyetlen, aki rendszeresen megpróbált meglátogatni! A feleségem sosem értette, miért vagyok annyit távol otthonról, de nem mondhattam el neki. A családod mindenkinek azt mondta... azt hazudták, hogy meghaltál! Először még nekem is! Ott voltam a temetéseden, de amikor nem engedték, hogy lássalak, gyanakodni kezdtem. Végül bevallották az igazat, és nem állíthattak meg, hogy megkeresselek. De akkoriban legalább még megismertél!

- Sajnálom, de még mindig nem emlékszem - szólalt meg egész idő alatt először Alice.
- Mary! Ne... Ha nagyon gondolkodsz, biztosan eszedbe fogok jutni! - szinte már könyörgött Alice-nek, aki kétségbeesetten pillantott ránk.
Esme vállalta ezúttal a beszélgetés folytatásának feladatát, és bár idősebb volt nála, még Randolph-hoz is anyáskodva szólt.
- Talán hagyjunk Alice-nek egy kis időt, a gondolkodásra - javasolta. - Holnap is lesz nap, akkor esetleg többre juthattok. Ha gondolod, töltheted itt az éjszakát, valamelyik vendégszobában. Hosszú ideje vándorolhatsz, úgyhogy biztos szívesen tisztálkodnál, és ruhát is szívesen adunk. Azonban a férjem, Carlisle már bizonyára mondta, hogy mi másként táplálkozunk, és örömmel vennénk, ha a közelünkben te sem vadásznál...
Randolph végre elszakította a tekintetét Alice-ről és hálásan bólintott Esmének.
- Nagyon kedves tőletek, hogy így vendégül láttok. Valóban felfedeztem, hogy máshogy táplálkoztok, ne aggódjatok, nem áll szándékomban a területeteken vadászni. Sőt, ami azt illeti, szívesen hallanék a ti életformátokról. Tetszik nekem - nézett körbe látványosan a tágas nappaliban.

Így aztán egy kötetlen társalgás vette kezdetét, ám Alice egész idő alatt hallgatott.
Szóba került a terhességem - amikor Randolph gratulált nekünk - és éreztem, hogy Edward minden izma megfeszül mellettem. Erősen koncentrált, aztán ellazult, és megszorította a kezemet. Úgy tűnik, nem pazarolt túl sok gondolatot ránk, és eszébe sem jutott Leót elrabolni.
Az idő nagy részében Carlisle mesélt a vegetáriánus életmód előnyeiről, nehézségéről, elmondta saját történetét, és azt is, hogy miképp lehet átszokni az állati vérre. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy Randolph-ban túl sok megragadt volna mindebből, ugyanis szinte végig Alice-t szuggerálta szemével, aki azonban lehajtott fejjel ült.
A helyzet úgy festett, hogy feleslegesen aggódtunk annyit, és a látogatónknak nem volt semmiféle hátsó szándéka. Mégsem tudtam megbízni benne, és Jasper is így lehetett vele, mert szúrós szemmel vizslatta.

Edward mocorogni kezdett, és bevallom, én kezdtem megéhezni. Carlisle halkan odaszólt nekünk, hogy menjünk csak, minden rendben lesz. Már éppen feltápászkodtunk volna - Edward igazából már fel is pattant -, amikor Jasper újabb érdekes kérdést tett fel.
- Nem szeretnék udvariatlan lenni, de valójában miért kereste fel Alice-t? - Az utolsó szót különösen kihangsúlyozta, ezzel is kifejezendő, hogy ez már egy másik élet, ahol Alice van és nem Mary. Gyanúm szerint ezzel kívánta azt is megüzenni, hogy ebben az életben Jasper van. Randolph-nak pedig semmi keresnivalója itt.
Annyira kíváncsi voltam, hogy a helyem maradtam. Meglepett, hogy Edward nem nógatott. A következő pillanatban aztán Ő is visszaült mellém, arcán mérhetetlen csodálkozással. Ő nyilván előbb hallotta a választ a gondolatokból, mint mi.
- Hosszú ideje keresem őt! Elvégre, ki ne akarna találkozni a régi ismerősével és a teremtőjével?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés