Hétfő reggel az egész család kikísért bennünket a repülőtérre. Éreztem, hogy Jasper beveti minden erejét, hogy nyugodt hangulatban legyünk, de biztos voltam benne, hogy ez kevés lesz hozzá. Ha a Volturi- látogatás nem lenne itt, még mindig ott lenne a kettőnk között vibráló erős feszültség…
A búcsú után, a repülővel megtett út első felében nem szóltunk egymáshoz. Az ominózus szombati nap óta nem voltunk egymáshoz ilyen közel, talán ezért lehetett érezni már ilyen távolságból is a kipattanó szikrákat. Láthatóan ő is érezte. Elég nyugtalannak tűnt, akárcsak én.
„Meg fogok őrülni, ha valami baja lesz.” – hasított a fejembe Edward hangja. Halk volt, és távolinak tűnt. Nem értettem, miért hallom hirtelen a gondolatait, pedig nem is koncentráltam rá. Felé fordultam, és bíztatóan rá mosolyogtam.
-Ne aggódj már ennyire. Esküszöm, én nem tartok ettől az egésztől így.
-Kihallgattál – morogta.
-Nem tehetek róla, egyszer csak hallottalak. Túlságosan feszült vagy – mentegetőztem.
-Ne csodálkozz… szinte öngyilkosságnak számít, ha valaki önszántából elmegy a Volturihoz. Ráadásul egyedül…
-Már egyszer túléltem. Emberként. Most meg szuper képességekkel rendelkező vámpír vagyok. Hahó, ébresztő!
-Épp ez az. Ha rájönnek, hogy milyen képességeid vannak, nem engednek el. Aro fanatikusan gyűjti a tehetségeket, és te…
-De nem fogja megtudni. Edward, kérlek. Nyugi – mélyen a szemébe néztem. Ő meg vissza rám. Örültem neki, hogy ülök.
-Sajnálom.
-Ezt is fejezd be – morogtam, megszakítva a szemkontaktust. Felkuncogott.
-Pedig pont most akartam még egyszer bocsánatot kérni…
-Mégis miért?
-A… múltkori miatt… hogy úgy… letámadtalak – bökte ki nehezen. Nagyot nyeltem.
-Nem… én is annyira voltam felelős, mint te.
-Ennek azért örülök – nem néztem rá, de a hangjából hallottam, hogy vigyorog.
Az út további részében felszabadultabban beszélgettünk, mint eddig bármikor.
A repülőről, majd a repülőtérről szabadulva kíváncsian néztem körbe.
- Ugye most nem szándékozol kocsit lopni?
- Múltkor sem én voltam – nevetett.
Már várt ránk egy bérelt autó. Nem tudom, hogyan intéznek el ennyi mindent a Cullenek ilyen leleményesen és gyorsan, de reméltem, előbb utóbb nekem is menni fog.
Edward lassabban vezetett, mind egyébként. Még így is jóval túllépte a megengedett sebességhatárt, de akkor is feltűnt.
-Hiába megyünk lassabban, nem halaszthatjuk el – suttogtam. Ő csak bólintott, és újra rákapcsolt.
Volterrát meglátva újra erős deja vu érzés tört rám. Illetve a fojtogató pánik. A város kapujánál Edward leparkolt. Egymás szemébe fúrtuk tekintetünket.
-Nem engedhetlek el egyedül…
-De igen. Gondolj magadra. A családodra. A titokra. Én megleszek.
-Pontosan, rájuk is gondolok. Ők az egyik serpenyő a mérlegen. És te vagy a másik. A mérleg teljes egyensúlyban van, és nem tudok dönteni – meglepődtem, nem is kicsit. Ezek szerint még mindig nem vagyok közömbös a számára?
-Számomra nincs mérleg. Minden egyetlen nagy kosárban van. Ha nem teszem meg azt, amit tennem kell, az egész kosarat elveszik tőlem, és ezt nem élném túl.
-Egy vámpír mindent túlél…
-Ezért nem lesz semmi bajom.
Szomorkásan megrázta a fejét. A következő pillanatban már magához szorított. Erősen belekapaszkodtam. Úgy éreztem, örökké így tudnék maradni. Mégis viszonylag hamar elszakadtam tőle.
-Vigyázz magadra, kérlek.
-Úgy lesz – erőtlenül mosolyogtam rá, és gyorsan kipattantam az autóból, majd Volterra felé vettem az irányt.
Hiába tagadtam volna, Volterra egészen lenyűgöző volt belülről. A maga középkorias módján lenyűgöző. Elég nagy volt a nyüzsgés, de aránylag gyorsan felismertem az ismerős illatot. Vámpírok. Az óratorony felé fordultam, amihez annyi kellemetlen emlék fűződött. A tövében álltak. Ketten voltak. Úgy láttam, nyugtalanok. Mikor megpillantottak engem, először hitetlenkedve mértek végig, de az egyikük elvigyorodott, és felém indult. Szerencse volt, hogy az idő borús volt (ami igen kivételes Olaszországban), így nem kellett tartanunk a napfénytől.
-Csak nem Bella Swan? Ó, pardon, Cullen? – fordult felém… Felix. Hirtelen eszembe jutott ő is. „Stip-stop, enyimé.” Ő volt az első, aki el akart engem pusztítani.
-Teljes életnagyságban. Üdv, Felix, Demetri – Demetrire már nem emlékeztem ilyen tisztán, de Carlisle felvilágosított, hogy ők ketten az őrség egyik legfontosabb részlete. Mindig együtt intézik ügyeiket.
-Örülünk, hogy megtisztelsz minket. Annak meg főleg, hogy betartottátok az egyességet – bólintott komoran Demetri.
-Gyönyörű vagy, Bella… jól áll a hallhatatlanság – kacsintott rám Felix egy kéjes mosollyal.
-Köszönöm – feleltem tettetett magabiztossággal, és újra Demetrihez fordultam. – Igazából Aroval szeretnék beszélni…
-Odavezetünk. Emlékszel még az útra? – kérdezte. Egy pillanatra megrökönyödtem. „Nem tudhatják meg, hogy amnéziás vagy.” Edward hangja kántált a fejemben.
-Sajnálom, de nem igazán. Kicsit ködös minden…
-Persze, az emberi emlékek elhalványodnak. Gyere. Mutatjuk az utat.
Egy csatornán keresztül vezetett az út, ami hihetetlenül ismerős volt. Nem slattyogtunk, gyorsan, vámpíri tempóval közlekedtünk.
Alig egy perc leforgása alatt a fényesen kivilágított előcsarnokban találtuk magunkat. Ezt e helyiséget is gyönyörűnek találtam volna, ha nem lettek volna olyan kellemetlen emlékeim.
-Jó napot, Felix, Demetri és… Mrs. Cullen – ismert fel a pult mögött álló… embernő.
-Szia, Gianna! – köszöntek szinkronban. Én is elmotyogtam egy „hellót”. Egyrészt boldog voltam, hogy már rá is emlékszem, és életben van, másrészt… mi volt ez az MRS. rövidítés?
Szinte észre sem vettem, már odabent voltam. Ahol a legszörnyűbb emlékem valóra vált. Ott volt Aro, Jane, és bizonyára Alec is. A háttérben felfedeztem Renata sziluettjét.
-Bella Cullen! Micsoda öröm, hogy láthatlak! – lehelte halkan, de örömteli hangon Aro.
-Meseszép vagy. Nagyon, nagyon szép. De Felixet ismerve ezt már hallottad ma – Felix újra felvillantotta kéjes mosolyát. – Demetri, kérlek, szólj Marcusnak és Caiusnak!
Demetri elvonult, én meg tanácstalanul álldogáltam. Nem úgy tűnt, hogy kezet szándékozik fogni Aro velem. Idáig jutottam csak gondolatban, mikor megérkezett a várva várt két tag is.
-Nocsak! Hát mégis megtörtént… - motyogta Marcus. Caius nem szólt, ellenségesen bámult rám. Ekkor, mint egy sikolyt, a fülemben hallottam Caius gondolatait.
„Ez nem lehet igaz! Milyen ürüggyel támadjuk meg így a Culleneket?”
Szédülni kezdtem. Nem… meg akarnak minket támadni? Nem… ne! Mit tegyünk? Mit tegyek? Csupán annyiban voltam biztos, hogy úgy kell tennem, mintha nem hallottam volna semmit. Nyugodtságot erőltettem az arcomra, és kifejezéstelen arccal figyeltem Arot. De egyúttal ledöntöttem a falakat, és mindenki gondolatát kihallgattam. Senki mástól nem hallottam ártó szándékú mondatfoszlányt. Felixé számíthatott egyedül annak, de nem olyan értelemben, mint ahogy azt elvártam…
-Mesélj egy kicsit! Milyen a vámpírlét? – faggatott Aro.
-Remek. Eddig nem volt semmi probléma.
-A képességed tudod már? – ajaj, kényes kérdés.
-Igen. Ebben a tekintetben rettentően hasonlítok Carlisle-ra, mivel azt kaptam ajándéknak, amit egykoron ő is.
-Önuralom? – nézett nagyot Caius.
-Pontosan.
-Csodálatos! – lelkendezett Aro. – És Edward meg a többiek?
-Köszönik, remekül vannak. Nem tudtak sajnos eljönni, de üdvözletük küldik.
-Nagy a szerelem? – ez volt az első kérdés, amit nem értettem. „Helyeselj.”
-Mint mindig – mosolyogtam.
-Ásó-kapa együtt… elképesztő. Régen nem hittem volna ilyenben, de a Cullenek különlegesek - Aro nagyot sóhajtott. Gondolatai között semmi érdemlegeset nem találtam. – Feltételezem, nem szándékoztok csatlakozni hozzánk.
-Köszönöm az ajánlatot a többiek nevében is, de valóban nem áll szándékunkban.
„Majd fogsz te még könyörögni, Bella Cullen, hogy Volturi-tag lehess… mindannyian könyörögni fogtok. Mi pedig végzünk veletek.”
Összerezzentem Caius gondolatára. Szerencsémre senki sem vett észre semmit.
Kopogtattak odakintről.
-Bella, ugye te is az állatok vérén élsz? – kérdezte Aro.
-Igen.
-De embert öltél már…? – faggatott Caius.
-Még nem.
-Micsoda? – hördült fel egyszerre mindenki.
-Csss… fivéreim, barátaim. Hiszen mondta. Az adottsága az önuralom. Bella, azt hiszem, ideje távoznod, mert most jön Heidi. Vacsoraidő, ha így tetszik.
Különös, nyikkanó hangot hallattam. Emlékeztem már erre is. A gyönyörű Heidi sok gyanútlan emberrel, akik belesétálnak a halálba…
-Nem akarsz itt maradni? Adunk neked is kóstolnivalót – suttogta gúnyosan Caius.
-Nem, köszönöm… inkább… mennék.
-Örülök, hogy láttalak, Bella. Add át üdvözletem a többieknek – intett ünnepélyesen Aro.
-Én is örülök, köszönöm, átadom. Viszlát – elköszöntem, majd meg sem várva az esetleges kíséretet, elrohantam. Ki az erődből, ki Volterrából…
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés