5. fejezet: Átváltozás

(Lena szemszöge)

- Bemész a házába, és kicsalogatod az erdőbe! Majd leszúrod ezzel itt! – a kezébe nyomtam az ezüsttőrt. Edward szeme homályos volt. Most megfizet az a kis cafka! Megölte azt az embert, aki szeretett engem, és felnevelt, a bátyámat! Legszívesebben, én magam végeztem volna a piszkos munkát, de láttam, hogy nézett Bella erre a vámpírra. Nyilvánvaló, hogy szerelmes! Pfuj! Nevetséges! De egyben jó is, mert így a szíve választottja, szúrja meg és ez még nagyobb fájdalom neki. Megparancsoltam gondolatban Edwardnak, hogy induljon, a ház felé. Nagyon hasznos a képességem, ha valamit el akarok érni.      

    Végig néztem, ahogy Edward bemászik az ablakon, és egy kis idő múlva kiugrik, de egyedül. Majdnem oda rohantam hozzá, hogy megkínozzam az engedetlensége miatt, de akkor a lány is kiugrott az ablakon. Elvigyorodtam. Naiv kis teremtés! Feltétel nélkül megbízik egy ismeretlen vámpírba! Ez maga az öngyilkosság! De ez csak a drága kis Bellának rossz. Nekem, ez nagyon is szerencse! Sokáig sétáltak, én, pedig egyre türelmetlenebb lettem. Mire vár még az az őrült?! Csak bele kell szúrni a kést a lányba, és ennyi! De nem, ő még erre sem képes!

  Aztán végre valahára megálltak. Edward előhúzta a tőrt, és se szó se beszéd leszúrta. Diadalittasan felkiáltottam. Majd előbújtam a rejtekhelyemről, és Edwardhoz szaladtam.

- Ügyes voltál, nagyon! – búgtam a fülébe. – Most pedig vidd Bellát a családodhoz, és mikor odaérsz, emlékezz mindenre, amit tettél, még erre is. – Azzal odahajoltam hozzá, és egy vad csókban forrtunk össze.

(Edward szemszöge)

Nem kellett gondolkodnom, csak azt tennem, amit parancsolt. Miután elengedett fel kellett vennem egy lányt a földről, és rohanni hazáig. Futottam, mert ezt parancsolták. A házunknál viszont meg kellett állnom.  Mikor odaértem lenéztem a kezemben tartott lányra, és mindenre emlékeztem.

Nem! Te jó ég! Mit tettem?

- Carlisle! Segíts! – ordítottam. Nevelőapám azonnal ott termett.

- Mi történt? – Nem volt időm elmagyarázni.

- Csak segíts rajta Carlisle, kérlek!

- Jól van, rendben, mindent megteszek! – Hálásan néztem Carlislera. Ő mindig segít mindenkin, és képes mindig megbocsátani, de nem tudom ezek után hajlandó lesz-e még fiaként tekinteni rám.

- Edward, hozd fel a dolgozószobámba, ott megvizsgálom. – Felrohantam, a lépcsőn karjaim közt az eszméletlen Bellával. Amikor ránéztem az arcára furcsa érés öntött el. Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy szeretem, ezt a lányt, hogy meghalok, ha neki valami baja esik.

- Nem hagyom, hogy meghalj! – suttogtam neki. – Minden rendben lesz, meglásd! – Carlisle ráfektette az asztalára Bellát, és levette róla a blúzát. Az ezüst tőr, még mindig benn állt a mellkasában. A seb szinte nem is vérzett, de az a pár csepp, ami kicsordult, elbódított. Vissza kellett tartanom a lélegzetem, hogy mellette maradhassak.

- A penge, csak pár centire kerülte el a szívét. Ki kell, hogy húzzam, mert másképp, nem tudom megvizsgálni a vágást. – Carlisle egy villámgyors mozdulattal kihúzta a kést, és így láthatóvá vált a seb. Az fekete volt! De történt más is, amikor kihúzta a pengét. Bella mellkasa megemelkedett, és egy hörgés szaladt ki a száján. Majd elkezdett remegni. Fogalmam sem volt mi történt vele. Nem hallottam a szívét, de ez nem volt olyan meglepő abból, amit ma éjszaka elmondott, nem csodálkoztam azon, hogy nem vert a szíve. Mégis valahogy nyugtalanított, fogalmam sem volt miért. És egyszer csak elkezdett a sebéből ömleni a vér. Friss vörös, és az illata ellenállhatatlan.  Aztán a szíve sebesen verni kezdett, Lassan a hófehér bőre egészséges emberi színt öltött. Egy nagy levegőt vett, a mellkasa egyenletesen emelkedett, és süllyedt. De a sebe még mindig vérzett.

- Carlisle! Csinálj már valamit! Így meghal! – Azonnal cselekedett. Nekiállt elállítani a vérzést, a sebet fertőtlenítette, majd kiküldött.

- Nem, én idebenn maradok, Carlisle! Nem szakíthatsz el tőle! – Megfogtam Bella kezét, és gyönyörű arcára néztem, az nem változott, mégis, mintha teljesen más lett volna. Már nem volt sápadt, ha nem egészséges színe volt. És teljesen emberi lett, már nem volt az a földön túli vámpír szépség, hanem egy gyönyörű ember lány lett belőle.

- Mi ez…? – kérdeztem apámat, de ő épp Bellát műtötte.

- Ez fura… - motyogta magában Carlisle – nem azt mondta, hogy alig van vére? Most meg? Nézd, hogy vérzik! – Rám nézett, majd pillantása Bella arcára tévedt. Aztán a szike kiesett a kezéből.

- Mi történt vele? – kérdezte – Hogyan… de hiszen ez lehetetlenség, ez nem fordulhat elő!

- Mi? Mi történt vele, Carlisle? – kérdésemre végre reagált, és ha lehet egy vámpírnál ezt mondani, teljesen elsápadt.

- Most még össze kell varrnom a sebet Edward, és el kell végeznem egy-pár, vagy inkább sok vizsgálatot, utána tudok válaszolni a kérdésedre, addig kérlek, hagyj magamra. – Most már nem ellenkeztem. Tudtam, hogy Bella életben marad, és hogy Carlislenál jó kezekben lesz. De ugyanakkor megrémített apám remegő hangja. A gondolataiból nem tudtam kiolvasni semmit, ugyanis elrejtette őket előlem. Az influenza tüneteit mondogatta magában. Nem értettem mire föl ez a nagy titkolózás. Mit csinálhattam, az én drága Bellámmal? Lehet, hogy visszafordíthatatlan kárt tettem benne. A szobámban ültem, és vártam. Majd nagy sokára bejött Carlisle, és leült velem szemben.

- Először is mond el, hogy mi történt vele! – utasított. Nem ellenkeztem, ha ez segít Bellán nem érdekelt, én milyen sorsra jutok.

  - A város melletti erdőben futottam Bellához, mert beszélni akartam vele, de egy nő, pontosabban egy női vámpír elém ugrott, és átadott egy kést. Arra utasított, hogy szúrjam Bellába. Nem kellett gondolkodnom, nem éreztem semmit, csak véghezvittem a parancsokat. Megtettem, amit a nő kért. – Az emlékek fájdalmasak voltak, de tudtam, hogy muszáj felidéznem őket. Szégyelltem magam, s mikor meséltem nem néztem Carlisle szemébe.

- Leszúrtam Bellát, és nem érdekelt mit teszek, de csak azért, mert a nő, ezt parancsolta nekem. Aztán visszajöttem ide. Bellát is hoznom kellett, és azt mondta, amint ide érek, emlékszek, majd mindenre. És így is lett. A többit már tudod. – mondtam neki, és végre ránéztem. Az arcán többnyire döbbenet látszódott.

- Tehát mi van Bellával? – kérdeztem, amikor nevelőapám már a sokadik perc elmúltával sem szólalt meg.

-Az a tőr… egy régi vámpírölő fegyver. De mivel Bella csak félig volt vámpír ő nem halt meg. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Carlisle múlt időben beszél.

- Mit értesz az alatt, hogy félig volt vámpír? Mi történt Bellával, Carlisle? – kérdeztem emelt hangon.

- Bella, most már… ember…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés