Remegő tagokkal hagytam el Volterrát. Az autó előtt ált Edward, szemlátomást nagyon feszülten. Mikor meglátott, méghozzá épségben, egyből elmosolyodott. Botorkálva sétáltam oda hozzá, erőltetett vidámsággal. Ezt rögtön ki is szúrta.

-         Bella… mi történt? – nem feleltem. Csillogó szemekkel néztem rá, mint aki mindjárt elsírja magát, majd a karjaiba vetettem magam, és erősen szorítottam magamhoz. – Bella… - motyogta újra, de remegésemet érzékelhette, mert inkább nem mondott semmit, csak ölelt. Sokáig maradtunk így. Éreztem a szikrákat, de sokkal fontosabb dolgok is voltak most annál. Nehezen engedtem el őt.

-         Sajnálom… csak… Caius –motyogtam.

-         Mi történt? Kérlek, Bella, ne csináld, mondd el, mert megőrülök – türelmetlenkedett.

-         Semmi. Illetve… minden oké volt. Kérdeztek olyat, amit nem értettem, de kivágtam magam, ahogy tanítottál. Csak Caius gondolatai…

-         Mi volt az?

Szó szerint ismételtem el a hallottakat. Edwardtól szörnyű, vadállati morgás hallatszott.

-         Kérlek, ne. Nyugodj meg – ironikus volt, hogy ezt pont én mondtam, aki úgy remegett, mint a nyárfalevél. – Minden rendben lesz. Csak… menjünk haza.

Otthon megkönnyebbülten mosolyogva várt minket mindenki haza. Kivételesen mindenki itthon volt.

-         Láttam mindent! Nagy voltál, Bella – ujjongott Alice. De látva az arckifejezésünket megriadt.

-         Mi történt? Hiszen láttam! Minden oké volt.

-         Tényleg nem történt baj – erősítettem meg. – Csupán…

Újra elmeséltem az egész történetet, és válaszoltam a többiek kérdéseire. Carlisle (Jasper segítségével) sikeresen megnyugtatott minket.

-         Ha készülnének valamire, Alice úgyis látni fogja. Egyébként is csak Caius gondolta így, tehát nincs ok az aggodalomra.

Mi hittünk neki. Szerettünk volna csak annyi aggodalmat, ami eddig is volt. Az emlékezetkiesésem elég volt elég hosszú időre.

Szombatig nem történt semmi érdekes. Visszazökkentünk a régi kerékvágásba, minden remekül ment. Edwarddal már nem kerültük egymást, sőt, egy hajszállal előzékenyebben viselkedtünk, mint eddig, de ez nem jelentett sok mindent.

Azonban a már említett szombat estén újra zongoraszót hallottam. Sokáig gondolkodtam, mit is tegyek. Maradjak itt, vagy menjek ki, és kísértsem meg a múltat. Az ajtóhoz lopakodtam, és haboztam. A lenti lépteket hallgattam. Edwardé nem volt közöttük.

Óvatosan kukucskáltam ki az ajtón, nagy megkönnyebbülésemre senkit sem láttam. Újra a lépcső tetejéhez vándoroltam. Nyugodtan figyeltem a lenti táncosokat, igyekeztem nem törődni azzal az érzéssel, mi szerint volt valaki a hátam mögött.

-         Mersz még táncolni velem? – csendült fel Edward hangja közvetlenül mögöttem. Szóval jó volt a megérzésem.

-         Annyira azért nem vagy ijesztő – morogtam.

-         Akkor hát?

-         Csak tánc – vágtam rá.

-         Természetesen – villantotta fel szédületes félmosolyát, én meg elaléltam. Beleegyezően öleltem át, tisztességes távolságot tartva tőle, és lépkedni kezdtünk. A zene sokkal hamarabb véget ért, mint az ezelőtti alkalommal. Sajnos. Pedig olyan jó volt… Nagy meglepődésemre ugyanazon a folyosószakaszon álltunk, mint utoljára. Akkor… Tennem kell valamit! Nem akarom ezt! Illetve hogyne akarnám, de nem lehet.

-         Köszönöm a táncot – mosolyodtam el, de még nem eresztettem el.

-         Én köszönöm. Megmondtam, hogy tudsz táncolni.

-         Nem is olyan nehéz. De azért sokat segít, ha van partner – kuncogtam.

-         Akkor most jön az, hogy jó éjszakát kívánunk egymásnak, és megyünk aludni? – most ő kuncogott.

-         Hát aludni talán nem, de a lényeget tekintve szerintem igen – bólintottam.

-         Akkor hát… jó éjt – köszönt el. Ez azért gyors volt, még nekem is.

-         Köszönöm. Neked is.

-         Én is köszönöm – felelt. Még mindig nem bírtam elengedni. – Hmm… Bella!

-         Igen?

-         Kérdezhetek valamit? De elvárom, hogy légy őszinte.

-         Persze, mondd csak.

-         Ha ennyire próbálsz tőlem távol maradni, és elbúcsúzol, valamint nem akarsz tőlem semmit… miért ölelsz még mindig át? – mormolta a hajamba kedves, kissé gúnyos hangján.

Nem feleltem. Mire feleszméltem, újra a falhoz szorítva találtam magam.

-         Megígérted – figyelmeztetett, parázsló szemeivel égetett.

-         Rendben, most már nem ölellek, és szeretnék menni – vágtam rá határozottnak szánt hangnemben.

-         Válaszolj.

-         Fogalmam sincs, miért volt.

-         De őszintén – unszolt. Mély levegőt vettem, nem mertem a szemébe nézni.

-         Nagy hatással vagy rám, Edward. Nem értem, miért. De úgy érzem, néha teljesen… elbűvölsz – suttogtam. Ő meg elmosolyodott, kicsit önelégülten.

-         Óhajtod, hogy meg is tapsoljalak? – morogtam újfent. Tudtam, hogy már mondtam ezt is egyszer. Ő megint csak kuncogott.

Hiába feleltem, karjai még mindig bilincsként zártak körül.

-         Oké, válaszoltam – emlékeztettem. Nem felelt, és nem is vette el a kezét. – Edward, megígérted – motyogtam. Még mindig semmi reakció. A szemébe néztem. Újra égetni kezdett, a szikrák jobban pattogtak, mint eddig valaha.

Hosszú percekig álltunk így. A türelmem most nekem fogyott el hamarabb. Nem bírtam ezt a feszültséget. Elég volt.

-         A nyavalya is, Edward, csinálj már valamit! Tromfolj le, hordj le, nevess ki, engedj el, vagy csókolj már meg végre, de tegyél valamit! – törtem ki keserűen. Meglepetten nézett rám, mint aki erre nem számít. Kicsit lazított a „börtönömön”. Én meg ahelyett, hogy elmenekültem volna, átöleltem, és megcsókoltam.

Az első pár másodperc döbbenet után sokkal hevesebben reagált rá, mint bármikor. Teljesen a falhoz préselt, miközben hozzám simult, és átölelt. Nyelveink szédült táncot jártak, úgy öleltük egymást, mintha nem lenne holnap. Kezeim a hajába túrtak, ő a hátamat cirógatta. Sosem éreztem még ilyen felemésztő szenvedélyt. Éreztem, hogy kezd kicsúszni az irányítás a kezem alól. De mielőtt bármit tehettem volna, ő szakította meg a csókunkat. Ziháltam, alig kaptam levegőt, és ő sem volt jobb állapotban. Újra a szemembe nézett, én pedig reflexszerűen húzódtam közelebb hozzá.

-         Szeretlek, Isabella Cullen. Mindennél jobban – suttogta. Szóval szeret. Engem. Edward Cullen. Meg sem tudtam hirtelenjében mukkanni. Szavak helyett újra megcsókoltam. De ez egy lágy, szerelemmel teli, lassú, de annál élvezetesebb csók volt, nem a vágy vezérelte. Mielőtt újra elvesztettük volna a fejünket, kibontottam magam az öleléséből, és már a folyosó végén jártam.

-         Szeretlek, és nem foglak többé csapdába csalni, ígérem –ó, szóval csapda. Gondoltam. Kétszer is beleestem a kalitkájába. Nem mintha a legkisebb mértékben is bántam volna…

-         Csak szeretnéd, ha ez nálam csak kényszerből működne – motyogtam, remélve, hogy nem hallja meg. De a hátam mögötti kuncogás nem erre utalt. Ajkamba haraptam, hogy elfojtsam mosolyom, és bezárkóztam a szobámba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés