A testem szinte lángolt, éreztem, hogy a baba a méhemben szenved.
-Edward segíts a lányomon! –üvöltöttem elmerülve a fájdalmam egészen furcsa extázisában és reméltem, hogy csöpp kis gyermekemnek nem csak eddig tartott furcsa élete ebben a furcsa sötét világban. Még nem adtam meg neki a boldogságot, még nem dédelgettem és nem halmoztam el a szívemben rejlő meleg szeretetemmel! Úgy vágytam arra, hogy a gyenge karjaimban tarthassam, mint még soha ebben a világban másra…
-A lányunkat! –javította ki Edward miközben a fenti „műtő” felé rohan velem a karaiban.
-Renesmeet… - lihegtem, ebben a másodpercben fogalmazódott meg bennem ez az édes, számomra boldogságot jelentő név.
Szinte elbódított az öröm és a félelem, a fájdalom pedig kínzott és minden erőfeszítésem ellenére sikítottam.
(Edward szemszöge)
Bella elvesztette az eszméletét és elernyedt a karjaimban, letettem az asztalra és reméltem, hogy semmi baj nem lesz. „ Mamiiii…” halottam Renesmee gondolatait.
-Gyorsan- mondta Carlisle és leszabta Bella felsőjét, megfogott egy éles szikét, de megállítottam.
-Bellának kell a morfium.
-De nincs eszméleténél, nincs elég időnk!
-De van! – Carlisle sóhajtott és beadta neki a gyógyszert, nem akart tovább várni, mielőtt hatott volna, a szike már áthatolt Bells bőrén, majd Carlisle kiemelte az én hófehér bőrű fürtös hajú édes gyermekemet, nem sírt, nem csinált semmit, csak meredt eszméletlen édesanyjára. Rám nézett és felém nyújtózkodott, átvettem és betakartam, addig Carlisle ellátta Bellát.
„Jaj ne!”- halottam az édesapám gondolatait. „Meg fog halni…”
-Rose! –üvöltöttem, Rosalie egy szempillantás alatt mellettem termett, meleg szemekkel bámult a lányomra és átadtam neki, majd eltűnt az ajtó mögött.
Bella még mindig eszméletlenül feküdt a műtőasztalon és ömlött belőle a vér, Carlisle sürgős mozdulatokkal varrta össze a hasát.
-Segíthetek? –aggodalmaskodtam.
A testemben félelem tört fel.
-Nem tudsz. –mondta gyorsan és fojtatta a feleségem megmentését.
A félelem teljesen elöntött, nem éreztem semmi mást a fájdalmon kívül. Itt állok tétlenül és nem tudok segíteni. Bella szeme megrándult mikor Carlisle elvágta a cérnát és fertőtlenítette a vágást.
-Hol van? –nyögte.
-Rosalie karjaiban, jól van.
-Látni akarom… - suttogta, ha nem ezt tette volna, akkor szinte csalódnék, naná hogy a halál szélén is más személy épségéért aggódik.
-Rosalie kérlek.
(Bella szemszöge)
Rosalie behozta a kislányomat, a haja kunkorodva hullott hófehér vállára, rózsás arcán mosoly jelent meg, most még a gyötrő fájdalmam sem érdekelt. A kislányom velem szemben csokoládébarna szemekkel bámult rám. Egy tündéri kislány és imádom, életem csöpp kis értelme, akiért küzdöttem, akinek az élete oly fontos volt nekem.
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ –üvöltöttem a fájdalomtól, a testem megrándult és vér buggyant ki a számon.
-Meg fog halni! –mondta Carlisle – Változtasd át! Meg fog halni!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés