Aznap éjjel le sem hunytam a szemem, körülbelül éjfélig csak zokogtam. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy hogyan mehetett tönkre minden, egyetlen pillanat alatt. Hiszen én csak a saját személyiségem mentettem, ennyire nehéz megérteni, hogy nem bírom, ha azonosítanak azzal a lánnyal?
Ha ezt most lefordítanám normális emberi szituációra, olyan volna, mintha Claude-ot elhagyta volna a barátnője, és utána összejött volna velem. És amikor kikérem magamnak, hogy én nem vagyok az előző barátnője, kidob. Azt hiszem, ha így nézzük, nekem volna okom felháborodni. De az életbe is… szeretem.
Szóval éjfélig ennyire jutottam és elhatároztam, hogy muszáj beszélnem valakivel. Muszáj valakinek kiöntenem a lelkem és erre legalkalmasabb személynek Othellót tartottam. Claude vámpírságának tudatában volt, száz éve ismerik egymást, biztosan tud valamit ennek a brutálisan gyors szakításnak az okáról, hátteréről.
Egyetlen csörgés alatt felvette. Mire nem jó a vámpírgyorsaság?
- Lisa, kedves, neked aludnod kéne! – szólt bele enyhén dorgáló hangon a kagylóba.
- Szóval te nem is tudtad…? – szipogtam.
- Mit?
- Hogy… izé… hogy Claude szakított velem délután… Azt mondta… ha nem tudom elviselni azt, hogy ő még mindig szereti Inezt, akkor nincs értelme együtt lennünk… Azt hittem te tudod, miért csinálja ezt…
- Szegény édesem… Akkor azért volt a kis holló ilyen borús hangulatban egész este…
- Anabelle! Azonnal tedd le! – hallatszott az exem hangja a telefon túl végén. Dühösnek hangzott.
- Nem teszem! Jogom van beszélni, Lisával! Összetörted a szívét, és még azt sem hagynád neki, hogy megragassza! Hagyj engem békén, Claude!
Dulakodás hallatszott, halk fújások és mordulások, valami reccsent is, majd végül Claude szólt bele:
- Anabelle nem tud tovább veled beszélgetni, Elisabeth, de biztosíthatlak, hogy jó okom volt azt tenni délután, amit tettem.
- Várj! Mit csináltál vele? – kiáltottam, de letette.
Az éjjel további részében őrlődtem. Nem tudtam eldönteni jó ötlet volna-e ha odamennék. Egyik részről aggódtam Othellóért, másrészt nem akartam Claude-dal találkozni. Soha nem viselkedett még így. Hihetetlennek tűnt, hogy bántotta a nőt, hiszen szinte olyanok, mint a testvérek. Még külsőre is…
Alig néhány órát aludtam az éjjel így másnap nem mentem sehova. Reggelre úgy éreztem magam, mint egy jól kifacsart citrom, dél körül már kezdtem magamhoz térni, estére pedig már arra is képes voltam, hogy felálljak és kinyissam az ajtót, amikor csengettek.
Legnagyobb meglepetésemre Jonathan volt. Rögtön el is szégyelltem magam, a macis hálóingemben, kócosan, szörnyikés mamuszban, a fess és daliás Jonathannel szemben. Már csak a fehér ló hiányzott alóla, pedig nem különösebben csípte ki magát: halványkék inget viselt, bézs élre vasalt nadrággal és hozzá illő sportzakóval. Csak a szokásos "adok magamra, mert megtehetem" jelmez.
- Szia.
- Szia.
- Hozzám jöttél?
- Kihez jöhetnék még? – kinyújtotta a nyakát és bekukucskált a lakásba, mintha azt nézné van-e még itt valaki.
- Esetleg Claude-hoz. De ő nincs itt. Valószínűleg soha többé nem teszi be ide a lábát… - álltam el az útjából, hogy beléphessen. Egyenesen a nappaliba ment, amit nem választott el semmi a "hálómtól". Mondanom sem kell, hogy nézett ki az ágy. Az ágynemű fele lelógott az ágyról a dísz és alvó párnák szanaszéjjel a háló részt tartalmazó kb. négy darab négyzetméteren.
- Ez nem teljesen biztos… Hallottam Anabelle-től, hogy mi történt. Kár érte, bár szerintem Claude még visszasír majd… - levetette magát a kanapéra és bekapcsolta a tévét. Unottan kapcsolgatta a csatornákat, mintha otthon volna és semmi furcsát nem mondott volna.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem. Saját tempómhoz képest gyorsan mellette termettem és kikapcsoltam a tévét. Tovább nézte a sötét képernyőt, majd lassan felém fordította a fejét.
- Van egy tükröd, édes? – kérdezte lassan. A kérdés annyira meglepett, hogy fel se háborodtam azon, hogy nem válaszol a kérdésemre.
- Van.
- Légy oly kedves, hogy odamész hozzá és belenézel.
- Tudom, rémesen nézek ki, de nem tudtam, hogy jössz… - magyarázkodtam.
- Nem arról beszélek, Elisabeth, hogy pillanatnyilag hogy nézel ki, bár szó, ami szó tényleg rémesen, hanem hogy milyen gyönyörű vagy minden értelemben. Claude hülye volna, ha örökre eldobna magától…
- Pedig nem úgy tűnt, hogy annyira bizonytalan volna ezzel kapcsolatban.... Kerek perec szakítottunk. Előre eltervezte az egészet.
- Lehet, hogy igazad van, de Claude nem azért szakított veled, mert Inezt szereti, hanem valami más oka lehetett…
- Mi? Mi más? Mondd, mit csináltam rosszul, Jonathan?
- Azt nem tudom megmondani neked, Elisabeth. Sajnos a barátom túlságosan zárkózott veled kapcsolatban… De nem ezért jöttem, egyébként gondolom, nem akarod, hogy beleártsam magam az ügyeitekbe…
- Ami azt illeti… - kezdtem, de ő félbeszakított.
- Ezt úgy értem, hogy én nem akarom beleártani magam. Azért jöttem, hogy meghívjalak valahová.
Vártam a folytatást, de csak hallgatott.
- Azt hittem izgatottan utánakérdezel hova, de akkor elmondom. Nemrég mintha említetted volna, szívesen megfordulnál néhány kulturáltabb vámpír közt. A hétvégére Claude bált szervezett, ahol ott lesz néhány kedves ismerősöm. Átgondoltam és mikor meghallottam Claude „dobott” úgy határoztam biztonságos bemutatni téged nekik. Tudom, Claude nem tenne ilyet, de túlságosan félt, épp ahogyan régen Inezt is féltette a vámpírság zord világa elől, ami lássuk be nem volt helyes. Inez nem ismerte eléggé a veszélyeit a világunknak, talán ez is közrejátszott a szerencsétlen halálában – elhallgatott, majd hozzátette – Nem akarom, hogy te is így végezd. Inez egy buta kislány volt, de te többre viheted, ebben a világban, ebben a korszakban. Minden megváltozott, mióta Inez elment és mégis mindenki őt látja benned, pedig minden más és ennek a történetnek, ha nem is Claude számára, még lehet happy endje.
- Hogy érted, hogy nem Claude számára? Én csak Claude-dal vagyok képes elképzelni a történetem happy endjét! – még mindig úgy gondolom okosabb nem bíztatni Jonathant, mert megegyeztünk, nem kezd udvarolni nekem. Csak barátok! Szigorúan! Bár ne tenne úgy mintha semmit nem mondtam volna…
Bár ez a meghívás… hm… meggondolom elmenjek-e. Hiszen tényleg elég régen vágyom arra, hogy azon a négy-öt vámpíron kívül, mást is megismerjek. Claude hallani sem akart arról, hogy bármiféle ismeretséget kössek egy idegen vámpírral, de most hogy ő „nincs”… Ráadásul Jonathan tálcán kínálja a lehetőséget, hogy a meghívásának ezen előnyét és egyben lehetséges felelőtlenségét is a Holló orra alá dörgöljem. Magyarra fordítva a szót, megpróbálom féltékennyé és ezzel együtt féltővé is tenni. Ha Jonathannak igaza van és Claude tényleg nem Inez miatt szakított velem, akkor ezen a bálon biztos megpróbál majd a lelkemre beszélni vagy Jonathant eltávolítani a közelemből. Ha nem, akkor szabad utat adok a szöszinek.
- Úgy látom elgondolkodtál kissé. Ezt vehetem igennek?
- Mondd, ez a bál pontosan milyen lesz? Valami állófogadásszerű, beszélgetős, sznob-party?
- Nem. Stílusosan, saját korunkhoz és képességeinkhez illően álarcos bál lesz – mosolyodott el. – És persze az sem mellékes, hogy a régi korok ruháiba öltözünk. Tudod ez hagyomány a Villában, mióta Claude apja Demian egyszer muszájból megrendezte és a bál folyamán megismerkedett Claude édesanyjával Elaniorral.
- És mondd, mégis honnan szerezzek abroncsos ruhát? Mert ugyebár a te korodban az volt a divat.
- Ezen te ne aggódj, kedves, én majd elintézem. Claude ruhásszekrényei szerinted mivel volnának tele, ha nem korabeli ruhákkal? Ez természetesen azt jelenti, van neki női és férfi egyaránt minden korból.
- Rendben. Akkor valószínű, hogy elmegyek. De ugye Claude-ot ez nem érinti majd kellemetlenül? Tudod, igazán nem akarom beleütni az orrom az ügyeibe. Főleg most, hogy elhagyott… - még mindig megjátszottam az összetört szívű, naiv kislányt, aki még az elutasítás ellenére is bele van esve az illetőbe, de közben még mindig nagyon fájt, hogy a Holló eltaszított. És a fájdalom többször szül dühöt, mint szomorúságot. Dühös voltam, mert nem volt őszinte velem és még dühösebb voltam azért, mert valószínű jó oka volt rá, nem csak hobbiból szakított. És ami ebben a legrosszabb, hogy a döntés, ha nem is örökre, de hosszú időre szól. Egyre inkább kételkedtem Jonathan azon illúziójában, hogy Claude nem normális, ha elhagy.
- Természetesen nem dobhat ki, mert a kísérőmként viszlek magammal… Akkor ezt, azt hiszem, megbeszéltük. És egyébként hogy vagy? Othello mesélte az éjjel, mennyire magad alatt voltál a szakítás miatt. Még sírtál is, érezni a könnyeid illatát – a hangjában szomorúsággal kevert szánalom bujkált. Amikor a könnyeim említette, közelebb húzódott a kanapén és úgy szagolt meg, hogy az orra az arcomhoz ért. Csak az orra hegyével ért hozzám, mégis olyan kellemes hűvösséggel árasztott el belül, mintha a nyári forróságban eláztam volna egy apró zivatarban. Ahogy az orromat megcsapta a hűs menta és szappanillat, olyan szintű elragadtatás lett úrrá rajtam, hogy ha visszagondolok soha nem tapasztaltam hasonlót egész életemben. Az aranyszőke haja a vállamra hullott és a lényének hideg alakja szinte természetesnek tűnt a Claude mellett töltött hónapok után, ismerősen hívogatónak.
- Bólints rá, Elisabeth és mindent megkapsz, mindent, amire vágysz. Csak engedd hogy melléd álljak… Engedd, hogy megvédjelek… - suttogássá halkult hangja szinte remegett. Nem voltam benne biztos, hogy a pillanat fontossága vagy az önuralmát próbáló közelség tette-e, de hallhatóan remegett. Az ajkai a nyakamra csúsztak.
- Mire bólintsak rá Jonathan? Mire? Nem tudom, mi ez… Hogy mit akarok most… - suttogtam kétségbeesve. A csuklóimat szorosan a kezeibe zárta és visszahúzódott, hogy a szemeibe nézhessek. Vámpír létére olyan gyámoltalannak és megtörtnek látszott, hogy még apámat sem láttam ilyennek soha, anyám halálakor sem.
- Amikor elsőnek megláttalak, itt New Yorkban, a tömegben a hosszú szőke hajaddal, a zavarodottságoddal, rögtön tudtam, hogy nem vagy odavaló. Sugárzott belőled valami, ami megmozgatott bennem mindent, felkavartad bennem az állóvizet és újra élni kezdtem. De amikor kimondtad a nevét összetört bennem a remény, hogy valaha újra látlak. Visszabeszéltél és gúnyolódtál, pedig mások összeestek volna félelmükben, de te mégsem. És azóta is… Soha nem azt teszed, amit várnék, vagy ami ésszerű volna.
Aztán amikor Forksba látogattam, ami a moziban történt… Tudom, hogy szörnyen összezavarodtál, de nem bírtam ellenállni. Nem ment. Tisztességtelen volt használnom a képességem ellened, de muszáj.
Jonathan ugyanis, mint később megtudtam, képes az akaratát szemkontaktussal ráerőltetni a kiszemelt áldozatra. Magyarul, a bárány önként sétál be a farkas szájába.
- Ez mind szép és jó, de én… én… minden olyan bizonytalan most… Itt van Claude, akit szeretek, de ő eltaszított és itt vagy te akit én taszítok el, aztán itt van Othello, akit nagyon megkedveltem, annak ellenére hogy néha igencsak rám ijeszt, itt az új életem: vámpírok és alakváltók, Volturik, fejvadászok, gyilkosok és szövetségesek! Mondd, hogyan tegyem ezt rendbe, amikor az eddigi védelmezőm és szeretőm egyszerűen, ZSUPSZ! Kiszáll az életemből és hagyja összeomlani?!
- Ez azt jelenti, hogy még várjak? De utána… ha rendeződtek az ügyeid… utána, esetleg…
- Talán… Határozott talán…
- Rendben… Akkor azt hiszem, én megyek is, szombaton pedig érted jövök este. Majd még felhívlak, pontosan mikor. A ruhádat is akkor hozom majd. Viszlát, édes – csak ültem megkövülten, mint aki sóbálvánnyá vált és hagytam, hogy könnyű kis csókot hintsen a szájam sarkára és eltűnjön.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés