Fájdalom.
Carlie – mondta hidegen,- minek köszönhetem a jelenléted?
Nem hittem a fülemnek. Ezt hogy érted?- nyögtem ki. Miért beszélsz így? Azt már nem akartam megkérdezni, hogy megbántottam-e, mert tudtam, hogy miattam, szenved. Megint itt állok és a könnyeimmel küszködöm. Nem állt össze a kép sehogy se.
- Azt kérdeztem miért vagy itt?- Ahogy kimondta a szavakat, arca borús volt szemei jégpáncélt, tekintetet vettek fel.
- Tudom, hogy haragszol rám, de kérlek, ne beszélj…
- Carlie én nem haragszom rád. - A tekintete mintha egy kicsit kisimult volna.
- Akkor miért beszélsz ilyen jegesen velem. Ha nem az a baj hogy… elmegyünk, akkor mi? Mi történt velünk tegnap óta?- Aztán eszembe jutott a tegnapi viselkedésem. – Sajnálom, ami tegnap történt... – már nem fogtam vissza a könnyeimet.
- Figyelj jól rám, rájöttem valamire, valamire, ami mindig ott volt a szemem előtt, de nem akartam észrevenni. A legjobb dolog, ami történhet az életedben, ha elutazol.
- Mi?? – De miért…
- Ez lesz a legjobb mindkettőnknek, hidd el, ha elmész, találsz majd egy rendes embert, aki minden porcikájával úgy szeret, ahogyan én szerettelek. Lesz majd egy boldog életed, amit én nem tudnék megadni.
A szívem ebben a percben tört darabokra. Nem szeret.
- Szerettelek? Te nem szeretsz engem? -A szívem helyén egy fekete űr kerített a hatalmába, birtokba véve azt, ami megmaradt. Az eszemet. De hiába akartam megtalálni a kulcsot nem ment.
- Sajnálom… de nem.
Elvesztem a mélybe és nem találtam kiutat, ha a szívem nem semmisült volna meg … Meg akartam halni. Majd hátat fordított és elindult. Kilépve az életemből? Ezt nem engedhetem!
- Én, szeretlek! És nem hiszem el, hogy már nem szeretsz, ami köztünk volt nem volt hazugság. Nem lehetett az! Kérlek, mond, hogy nem volt illúzió csupán?
Nem volt el múló homály... Visszafordult.
- Gyere, sétáljunk egyet. - mondta szomorúan.
* * *
- Emlékszel, hogy amikor elkezdtük mi volt a legnagyobb probléma a részedről?
- Persze, az hogy akkor is szeretnél-e hogy ha nem kötne-e holmi varázs. - mondtam.
- Ami köztünk volt... csak a bevésődés miatt...

- Nem, nem nem kérlek, ne mond ezt, az nem lehet - rogytam le a földre.
- Sajnálom, vigyáz magadra Carlie és légy boldog! - akadozott a hangja.
Megint hátat fordított, és lépni készült. De már nem volt erőm, tényleg ez az igazság?
- Szeretlek! Hihetetlen, akit annyira szeretek, aki fél órán belül kitépte a szívemet és egyenként csavarta ki belőle az életet...most elhagy és többet nem látom.
Ordítottam. Mire két kéz volt a derekamon. Az arca nedves volt pont, mint az enyém. Követelőző, de mégis szerelemmel telt csókokat nyomott az ajkaimra.
- Szeretlek... sajnálom, de nem tudok lemondani rólad... nem vagyok képes rá. Túlságosan szeretlek!
- Amit mondtál...
- Hazugság, azt reméltem, hogy könnyebb lesz. Ami vicces, hogy magamba százszor elképzeltem...
Olyan érzésem volt mintha kiemelték volna a törött szívem és felemelték volna a napfénybe, hogy a boldogságtól újra összeforrjon. Csókoltam és ő is csókolt engem. Itt voltunk, és most csak ez számít.
***
Egy faházban voltunk. Félórán át kényezettük egymást hosszú forró csókban összeforrva.
- Felkészültél? Kérdezte a nyakaimat kényeztetve.
- Igen. és igaz is volt. Ma, csak a ma számit

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés