17.fejezet:A versenyen

Kelletlenül követtem apáékat az istállóba, ahol kiválasztottak nekem egy nagy, fehér kancát. Olyan hatalmasnak tűnt, hogy féltem rámászni, de apa addig piszkált, míg végül feltornáztam magam a ló szélés hátára. Remegő kezekkel fogtam meg a kantárt, úgy szorítottam, hogy elfehéredtek az ujjaim. Ez a ló magasabb volt azoknál a lovaknál, amelyeken életemben ültem, és ahogy megindult, teste jobbra-balra billegett. Próbáltam nem arra figyelni, miként dülöngél a teste, inkább a patáinak kopogását hallgattam. Apa és anya méltóságteljesen ügettek előttem, míg én csak lassan sétálgattam. Még hogy ügessek, mikor még így is alig bírok menni vele!

- Bells, édes kislányom gyorsabban nem tudnál haladni? - fordult hátra apa, én meg csak bosszúsan ráztam a fejemet.

- Ha esetleg jobb lovat adtál volna nekem akkor igen! - vágtam vissza neki.

- De hisz Bell ez az istálló szépe. Három versenyt nyert már meg! - ezt nem kellett volna mondania, mert csak azt érte el vele, hogy még jobban elkezdtem félni.

A verseny, egy direkt erre a célra kialakított mezőn volt, ahol már javában gyülekeztek az emberek. A város minden lakója kijött ide, hogy megnézze, hogy száguldoznak a lovak, lovasaikkal a hátán, és hogy fogadásokat kössenek arra, melyik fog nyerni. Sosem rajongtam a lovakért, és méginkább nem rajongtam az ilyen versenyekért, de hercegnőként kötelességem volt, hogy eljöjjek ide. Felsóhajtottam, és közben arra gondoltam, hogy vajon mit csinálhat éppen Edward. Most döbbentem rá, hogy mennyire hiányzik, pedig csak alig egy órája ment csak el. Beálltunk a helyünkre a lóval, és vártuk, hogy végre elkezdődjön a verseny. A versenyzők beálltak a helyükre, a rajtvonalhoz, a lovak idegesen túrták fel a földet patájukkal.

- Muszáj lesz végignéznem? - kérdeztem unottan, apám erre csak egy dühös nézéssel válaszolt.

Még mindig görcsösen markolásztam a kantárt, és hogy lefoglaljam magam valamivel, elkezdtem nézelődeni. Megnéztem magamnak a rengeteg embert, akik mind az éppen elinduló versenyzőket nézték. Nekem van jobb dolgom is annál, mint hogy őket figyeljem. Egy nagyon ismerős arcot pillantottam meg a tömegben. Erősen koncentráltam arra, hogy felismerjem, és akkor végre tisztán láttam őt. Alice volt az. Lóháton ült éppen, és úgy tűnt, hogy a versenyt nézi ő is. Alice lóháton? Egy vámpír lóháton? Na ez kezd fura lenni. Észrevétlenül elindultam felé, próbáltam úgy megfordítani a lovat, hogy a szüleim ne vegyék észre, és hát sikerült is. Lassan elindultam Alice felé, aki semmi jelét nem mutatta, hogy észrevett volna, de biztos voltam benne, hogy tudja, felé tartok. Mikor odaértem hozzá, lassan megkocogtattam a vállát. Felém nézett, szélesen elvigyorodott.

- Szia Bella! Milyen a verseny? Ugye, milyen csodálatosak a lovak? - kérdezte lelkesen, én csak felvont szemöldökkel néztem rá.

- Alice a vámpírok szoktak lovagolni? - suttogtam a fülébe a kérdésem.

Megrázta a fejét, és még jobban elvigyorodott.

- Edward megkért rá, hogy tartsam rajtad a szemem, amíg ő vadászni van! És hát nem mondhattam nemet, mikor megadatik az a lehetőség, hogy életemben először lóra üljek! - magyarázta lelkesen.

Edward említésére hevesebben kezdett el verni a szívem. Alice észrevehette ezt, mert gyengéden megsimította a karomat.

- Hamarosan ő is ide jön. Ma a szokásosnál rövidebb ideig fog vadászni, csak azért, hogy minál előbb idejöhessen hozzád... - mondta nekem halkan, én azonnal fellelkesültem.

- Már nagyon várom! - vigyorodtam el, és egy pillanatra magam elé idéztem Edward arcát.

Meglepődtem, hogy minden egyes apró részletre emlékszek, nincs olyan rész Edwardon, amit ne tudnák tökéletesen magam elé képzelni. Vajon ő is így van az én arcommal? Hát persze, mivel vámpírmemóriája van. De ha ember lenne, akkor is emlékezne rám ilyen jól, mint én most rá? Kár ezen filózni, ez úgy sem fog soha kiderülni.

- Min gondolkozol Bella? - hajolt közelebb hozzám Alice.

- Semmin - hazudtam, és elfordítottam a fejem, mert az újra vörös árnyalatot öltött magára.

A verseny további részében nem igen beszéltünk egymással, csak némán bambultunk magunk elé. Pontosabban én bambultam, míg Alice érdeklődve figyelte a lovakat. Nagyon tetszettek neki, nem fogom elfelejteni, hogy ha ünnepre kerül sor, akkor Alice ajándékba egy lovat kap tőlem. Bár nem tudom, hogy ez jó ötlet lenne e, egy vámpírokkal teli házba ugyanis lovat venni... hát legyen annyi elég, hogy elég abszurd ötlet. A verseny hamarosan véget ért, a lovasok elvágtattak a pályáról, hogy kicsit rendben tegyék magukat a hosszas lovaglás után. Alice vidáman tapsikolt, nem törődött a többi ember meglepett tekintetével. Lovak patáinak dobogását hallottam a hátam mögött, amelyek nem sokára elhaltak. Hátrapillantottam, és Jake-t találtam magam mögött, amint éppen saját lován ül, és szélesen vigyorog rám.

- Szia Bella! Beszélhetnék veled négyszemközt? - kérdezte, miközben fejével Alice felé bökött.

Segítséget remélve néztem Alice-re, de ő csak megvonta a vállát, és kissé elhúzott szájjal bólintott. Nagy nehezen leszálltam a lóról, miközben Jake is ugyanígy tett, bár az ő lába majdnem leért a földre.

- Gyere menjünk arrébb! - húzott maga után a karomnál fogva.

Nem tehettem semmit, követtem az erdő irányába. A szélén megállt, és szembefodult velem. Kérdőn néztem rá.

- Miről van szó Jacob? - Jake zavartan megvakarta a fejét, miközben idegesen rágcsálta alsó ajkát.

- Izé... Bella ígérd meg, hogy nem fogsz haragudni rám! - kezdte el.

Kezdtem megijedni. Vajon miről lehet szó, ha ő azt hiszi, hogy megfogok haragudni rá miatta? Elnéztem Jake háta mögött, és a nagy tömegben Alice mellett megláttam szerelmemet, amint éppen engem, és Jake nézett. Minél előbb végezni akartam ezzel a beszélgetéssel, hogy végre odamehessek hozzá, és megölelhessem.

- Megígérem Jake, nem fogok haragudni, de mondd már el, miről van szó! - sürgettem.

- Bella... én azt hiszem... azt hiszem belédszerettem... - dadogta, én tágra nyílt szemekkel néztem rá.

- Hogy mondtad? - kérdeztem vissza.

- Szeretlek Bella! - ismételte meg most már jóval hangosabban.

Elpirulva elfordítottam a fejemet, de ő erőszakosan maga felé fordította.

- Bella mondd, hogy te is szeretsz! - követelte, karomat erősen megszorította, nem engedett el.

- Jake én nem szeretlek! Nem kérheted tőlem azt, hogy mondjak olyat, ami nem igaz! - förmedtem rá - és eressz el!

- Amiatt a hülye Cullen miatt van nem igaz? Igen, biztosan! Bella csak kihasznál téged! Nem lehetsz te vele! - kiabált velem.

- Nem tudom miről beszélsz Jake... - hazudtam, igyekeztem kiszabadulni a szorításából.

- Dehogynem tudod! Ne add itt nekem az ártatlat Bella! - elnéztem mellette, láttam, amint Edward ökölbe szoruló kezekkel elindul felénk.

Már csak ez hiányzott. Nem engedhetem, hogy összeverekedjenek. Azt már nem.

- Jake fog fel, hogy nem szeretlek! - mondtam neki határozottan, kezemet sikerült kiszabadítanom a szorításából, és elindultam visszafelé, de ő visszarántott.

A karjai között találtam magam, szorosan magához húzott, mozdulni sem tudtam, és száját durván a számra nyomta. Nem lehet igaz, hogy mindenki erőszakkal akar engem mecsókolni. Kivéve Edward. Kezeimet mellkasának szorítottam, próbáltam ellökni magamtól, de meg sem bírtam mozdítani. A következő pillanatban fájdalmas kiáltás hagyta el Jacob száját, eltűnt előlem, én végre kaptam levegőt, mert nem tapadt olyan erőszakosan a számra. Magam elé néztem, a földön Jacob fetrengett, orrát szorította, melyből ömlött a vér. Mellette Edward állt, dühödt arccal nézett le, azt hittem mindjárt neki ugrik. Odamentem hozzá, belekapaszkodtam a karjába.

- Edward gyere már! Ne is törődj vele! - húzni kezdtem, de nem mozdult.

Alice odatáncolt Edward másik oldalára, és segített nekem elvonszolni onnan. Kelletlenül bár, de végre elindult, kezeit határozottan, de ugyanakkor gyengéden a derakam köré fonta, hogy megmutassa a világnak, az övé vagyok. És ez igaz volt. Az övé voltam teljes mértékben, senki másé. Csak az övé. Elhagytuk a verseny helyszínét, és a Cullen házba mentünk. Edward ledobta magát a kanapéra, én pedig hozzábújtam.

- Ha az a szemét még egyszer csak egy újjal is hozzád ér, akkor kibelezem! - fenyegetőzött, nyugtatólag végigsimítottam a karján.

- Nem fog hozzámérni! És ne is törődj vele, nálam nincsen semmi esélye! - vigyorodtam el.

Edward halkan felkuncogott, és számat gyengéd csókkal lezárta. Az ő csókja volt a legszebb, a legédesebb. Nála jobban senki nem képes csókolni, ebben biztos voltam, és nem is akartam, hogy más megérintse ajkaimat.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés