Pár perc alatt a Cullen család villájához értünk, de az valahogy másként festett, mint általában. Giccsparádé – ez volt az első szó, ami eszembe jutott róla. A fal minden négyzetcentiméterét hófehér virágok borították, amik elviselhetetlen, édeskés szagot árasztottak.
- Fúj – bukott ki belőlem.
- Valóban – morogta Alice bosszúsan. – Amelie nagyon jól kitalálta. Ennek az illata minden más szagot elnyom.
- Milyen szagot? – kérdeztem rémültem. – Mit akar Amelie leplezni?
Alice tanácstalanul széttárta a kezét.
- Talán semmit. A képességeink csődöt mondanak mellette, de jobb félni, mint megijedni. Amelie nagyon ravasz – jelentette ki és elindult a bejárati ajtó felé. Csöndben követtem.
Odabenn még több virág volt és a zárt ablakok miatt egyáltalán nem volt friss levegő. Könnyes szemmel próbáltam szájon át lélegezni, de a szag így sem enyhült. Úgy éreztem, menten megfulladok.
- Megszokod nemsokára – mondta Alice csilingelő hangon, majd kézen fogott és behúzott az ebédlőbe. – Itt még nem végeztek a díszítéssel – magyarázta. S valóban: itt nem volt annyira tömény a virágok illata.
- Köszönöm. – Szippantottam pár mélyebbet a viszonylag tiszta levegőből, közben pedig lassan végighordoztam a tekintetem az asztalon. Kissé rémülten vettem tudomásul, hogy legalább húsz főre van terítve.
- Mégis hány vendéget vártok? – kérdeztem elcsukló hangon.
- Egyelőre csak egyet – vonta meg a vállát Alice alig észrevehetően. – Amelie bátyját. Ő fogja az oltár elé kísérni a menyasszonyt – fintorgott –, ha csak meg nem akadályozzuk.
- Mégis hogyan? – kérdeztem kétségbeesetten. Eddig sem láttam túl rózsásnak a helyzetünket, de most, hogy bármikor betoppanhat egy csapat ellenséges vámpír, egyenesen lehetetlennek tűnt véghezvinni a tervünket.
- Alice? – kérdeztem hirtelen. – Gondolod, hogy Edward még szeret engem?
Alice mélyen a szemembe nézett, csak azután válaszolt.
- Bella, semmi biztosat nem tudok, ezt meg kell értened – kezdte, mire én csüggedten lehajtottam a fejemet. – De szerintem – tette hozzá picit később –, igen. Szerintem nem felejtett el teljesen. Szerintem szeret – jelentette ki végül, mire én máris reményteljesebbnek kezdtem látni a jövőt.
- Van bármiféle tervünk? – kérdeztem.
- Nincs. – Alice idegességében beharapta a szája szélét. – Nagyon sokat gondolkoztam már rajta, számtalan verzión átrágtam magam, de semmi. – Hallottam a hangján mennyire aggódik, és ez megerősítette bennem az elhatározást, hogy segítsek nekik. – Én abban látom az egyetlen megoldást – folytatta tűnődve Alice –, ha emlékeztetjük Edwardot mennyire szeretett téged. - A múlt idő megint mellbe vágott, de nem tettem szóvá.
- Mennyi időnk van még? – kérdeztem elkeseredetten.
- Alig másfél óra. Aztán felcsendül a nászinduló és… - Alice hirtelen elhallgatott aztán felkiáltott. – Ez az! Megvan! Bella, te egy zseni vagy! – egy mozdulattal átölelt aztán el is tűnt. – Maradj itt! – kiáltott még hátra –, mindjárt jövök.
Azzal ott hagyott én pedig tátott szájjal bámultam utána. Ötletem sem volt, mi juthatott eszébe. De reméltem a legjobbakat. Alice elég felvillanyozva távozott ahhoz, hogy ezt megtehessem. Aztán követve Alice parancsát, leültem és nem mozdultam az ebédlőből. Egészen addig a pillanatig. Amíg meg nem láttam Őt. Az ajtófélfának támaszkodott, sötétszőke tincsei a szemébe lógtak. És azok a szemek engem pásztáztak. Jóleső borzongás futott végig a gerincemen. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha csak én és a furcsa idegen lennénk a világban. Mintha lebegtem volna. Az agyam figyelmeztetni próbált: „Vámpír!”, de hamar elnyomtam magamban a hangot. Csak Rá figyeltem. Lassan elindult felém én pedig minden egyes mozdulatát az eszembe véstem. Mikor mellém ért, kezet csókolt.
- Enchentée – villantott rám egy ellenállhatatlan mosolyt. Érintésére mintha villám cikázott volna a testemen. – André vagyok – mutatkozott be.
- Bella – feleltem elkábulva.
Óvatosan kihúzott mellőlem egy széket és leült.
- A vőlegény vendége vagy? – kérdezte azonnal. Olyan kellemesen csengett a hangja, nehezemre esett a kérdésre koncentrálni…
- Igen – feleltem végül.
- Honnan ismered?
- Az osztálytársa vagyok. Együtt járunk bioszra… - hebegtem.
- És ennyire jó barátok vagytok, hogy meghívott az esküvőjére?
- Nem… illetve… igen, azt hiszem. – Próbáltam rájönni, hogy milyen kapcsolat fűz Edwardhoz, hogy miért hívott meg az esküvőjére, de nem ment. Edward, Edward, Edward… vajon a többi osztálytársunkat is meghívta? De nem… mást nem láttam. Talán mert én vagyok a társa biosz órán…
Minden olyan ködös volt a fejemben, furcsán tompának éreztem magam.
- És te? – Gondoltam, elterelem a figyelmét arról, milyen hatással van rám.
- Amelie bátyja vagyok – felelte apró mosollyal a szája szegletében.
- Te fogod az oltár elé kísérni… - vontam le a teljesen egyértelmű következtetést.
- Úgy van.
Pár perces hallgatás állt be a beszélgetésben, majd André felállt és a kezét nyújtotta felém.
- Gyere! – majd kérdő tekintetemre hozzátette: - Szeretnék mutatni valamit.
Nem gondolkodtam sokáig, tenyeremet az övébe csúsztattam és hagytam, hadd vezessen. Bőre hideg volt, akár a jég. Teljes ellentéte az enyémnek, amely valósággal perzselt a forróságtól. A lépcsők felé húzott én pedig engedelmesen követtem. Szorosan a nyomában haladtam, egészen az utolsó lépcsőfokig. Megbotlottam és elvesztettem az egyensúlyomat. André azonnal utánam kapott és a karjaiba zárt. Megilletődve szívtam be bódító illatát és abban a pillanatban úgy éreztem, teljes biztonságban vagyok. Ölelő karjai csak lassan engedtek, de egyáltalán nem bántam. Azt kívántam bárcsak így maradnánk az idők végezetéig. Csak Ő és én.
- Köszönöm – motyogtam elpirulva. – Olyan ügyetlen vagyok.
- Semmi baj – duruzsolta a fülembe. – Itt vagyok, vigyázok rád.
Hálásan pillantottam fel rá.
- Gyere – hívott és újra megindult.
De alig tettem meg néhány lépést, kivágódott egy ajtó nem messze tőlünk. Ijedten összerezzentem és mikor megláttam, hogy Amelie siet felénk ösztönösen André karjai közé fúrtam maga, menedéket keresve. De Amelie engem mindössze egy lesajnáló pillantásra méltatott és inkább a bátyjára koncentrált. Beszéde gyors volt és pergő, voltak szavak, amiket egyáltalán nem értettem.
- A ceremónia alig egy óra múlva kezdődik, addig még lenne egy kis elintéznivalónk lent a… ez a te dolgod, de figyelmeztetlek… gyűrűk… Edward a szobájában van, így pontosan mellettetek lesz, így csak halkan a… - Úgy tűnt befejezte, de mielőtt továbbindult volna, még odavetett egy mondatot: - És vigyázz az öltönyödre, a legkisebb baklövés is tönkreteheti az esküvőt.
André bólintott, Amelie pedig távozott. Nem igazán értettem, mi történt, a fejemben hatalmas káosz uralkodott.
- Mindig ilyen – lágyult el André hangja. – De nem fontos. Már majdnem odaértünk. Mindjárt meglátod, mit akartam.
Afelé a szoba felé indult, ahonnan Amelie kijött én pedig kissé tartózkodóan mentem utána. Kezdett rossz előérzetem támadni, de miután André rám mosolygott minden kétségem elszállt. Ha Ő kér meg rá, bármire hajlandó vagyok. Beléptem a szobába, André pedig becsukta az ajtót mögöttem. Az ablakhoz vezetett, átkarolta a derekamat és szorosan magához húzott. A fejemet a vállára hajtottam. Olyan meghitt volt az egész…
Aztán, mintha a semmiből kúszott volna elő, csakhogy az én boldogságomat tönkretegye, felcsendültek egy zongoradarab első hangjai. Én pedig azonnal felismertem.
Az altatódalom.
Amit Edward írt nekem. Amit annyiszor dúdolt, ha nem tudtam elaludni.
Könnycseppek gyűltek a szemembe. Emlékek tolultak az agyamba. Édes istenem… Teljesen a dal hatása alá kerültem, percekig fogalmam sem volt, mi zajlik körülöttem. Arra tértem magamhoz, hogy valaki gyengéden megráz.
- Mi a baj? – hallottam egy aggódó hangot mellőlem. André még mindig szorosan tartott, neki semmit nem jelentett ez a dallam. Akkor jöttem rá, mekkora butaságot műveltem – már megint. Itt állok, összeölelkezve egy vámpírral… a szívverésem azonnal felgyorsult és semmit nem tudtam tenni ellene. Pedig tisztában voltam vele, hogy André kristálytisztán hallja és hogy tudja, mit jelent.
- Engedj el – kértem halkan.
- Nem tehetem – jelentette ki minden érzelem nélkül. – Meg kell, hogy öljelek. – Hangja tárgyilagosan csengett, mint aki már régóta készül erre. Nyilván így is volt. Én pedig belesétáltam a csapdájába. És még örültem is ennek.
Rémülten próbáltam kihámozni magam a szorításából, de egy vámpír ereje ellen tehetetlen voltam. Összevissza kapálóztam, rúgtam, karmoltam. Tudtam, hogy mindez értelmetlen, de muszáj volt valamit csinálnom.
- Ha nyugton maradsz, hamarabb végzek – jelentette ki André kegyetlenül. – Bár szó se róla, így biztosan jobban élvezni fogom.
- Eressz el! – kiáltottam fel. Lent elcsendesedett a zongora, így reméltem, hogy valaki meghallotta a hangomat.
André meg se próbálta megakadályozni, hogy kiabáljak. Elsöpörte a hajamat a nyakamról. Éreztem a leheletét. A félelem megbénított és elcsendesedtem. Tudtam, hogy meg akar harapni. Már nem próbáltam szabadulni, már csak azt kívántam, hogy minél hamarabb legyen vége. Másodpercek múlva azt hittem a kérésem meghallgatatott. André belém harapott, én pedig felsikoltottam a fájdalomtól. De tévedtem. André nem engedett el. A nyakamra tapadt, egyre erősebben szorított. Szédelegtem az oxigénhiánytól, a vérveszteségtől – az undortól. Éreztem a vér szagát.
Aztán hirtelen robbanás rázta meg a szobát. André azonnal eleresztett, én pedig magatehetetlenül zuhantam a padlóra. Láttam, ahogy Edward áll az ajtóban, láttam a félelmet a szemében. Felém indult, de André az útját állta. Reszkettem. A vér teljesen átáztatta a ruhámat.
Azt hittem, a halál békés. De az én szenvedésem egyáltalán nem volt az. Tűz perzselte a véremet, pokoli kínokat okozva ezzel. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, de a tüdőmben nem volt elég levegő, így némán vonaglottam. Szörnyű fájdalom hasított először a bal kezembe, majd a bal lábamba. Mintha apró szilánkokká robbant volna az összes csontom. Immár hang nélkül kiabáltam. A fejemben képek villogtak, úgy éreztem mintha az izmaimat tüzes vassal szurkálnák. A bőröm valósággal lángolt. Tudtam, hogy közel a vég. Vagy inkább reméltem. Az agyam kezdte feladni a fájdalommal vívott harcot. Szólni akartam Edwardhoz, megmondani neki, hogy mennyire szeretem, bocsánatot kérni mindenért, de a hangom nem engedelmeskedett. A szemem előtt minden elsötétült, a fülem sem fogadott be több hangot. De nem tudtam elájulni. Némán kellett tűrnöm a fájdalmat. Szenvedtem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés