Mind hitetlenkedve meredtünk Randolph-ra ez után a kijelentés után. Hiába szerzett egy kicsit előbb tudomást róla Edward, mozdulatlanul ült mellettem. Carlisle lehuppant a kanapé karfájára, és döbbent pillantást váltott Esmével. Én is csak ültem és hápogtam. Alice teremtette volna Randolph-ot, ráadásul anélkül, hogy emlékezne erre? Jasper ide-oda kapkodta a tekintetét a két érintett között. Alice felemelte a fejét, de a várt meglepettség helyett valami egészen más kifejezés ült az arcán. Nem egészen tudtam meghatározni, a bűntudat, a félelem és a beletörődés sajátos egyvelegének tűnt. Biztos voltam benne, hogy nem hazudott nekünk, hogy nem szándékosan hallgatta el előlünk ezt a tényt, hanem mert egész eddig maga sem tudott róla. Ahogy nyilvánvaló volt, hogy nem emlékezett Randolph-ra, úgy azt is kétségtelenül tudtam, hogy azt a bizonyos átváltoztatást sikerült felidéznie.
A hallgatás, aznap már sokadszorra nyúlt percekig. A hír túlságosan letaglózó volt, hogy bárkinek is legyen ereje megszólalni.
Az egyetlen, akit nem némított el a helyzet, az maga Randolph volt, és mikor úgy érzete, hogy eléggé kiszörnyülködhettük magunkat egy széles mosollyal magyarázni kezdett. Vajon mi vidította fel ennyire? Talán az, hogy végre elért valamit Alice-nél?

- Éppen meg akartalak látogatni, de nem voltál ott - kezdett mesélni magától, szavait kizárólag Alice-hez intézte. - Némi meggyőzés után sikerült rávennem az egyik ápolót, hogy beszéljen. Elmondta, hogy előző nap veled egy időben az egyik dolgozó is eltűnt, azaz valószínűleg megszöktetett téged. Tudtam, hogy szörnyű sorod volt azon a helyen, Mary, de féltem, hogy még rosszabb lehet... Nyomozni kezdtem, és szerencse mellém állt, két nappal később rád bukkantam. Egyedül feküdtél ott, és azt hittem meghaltál... Nos, bizonyos értelemben így is történt. Észrevettem, hogy az emberi emlékek tünékenyebbek, de azokra a percekre úgy emlékszem, mintha csak tegnap lettek volna! Melléd térdeltem, és... zokogtam. Nem is tudod, mennyit jelentettél nekem! Egyszer csak megrázkódtál, és a következő pillanatban felültél. Minden olyan gyorsan történt. Morogni kezdtél, rám ugrottál, és a nyakamba haraptál. Akkor semmit sem értettem, most már persze tudom, hogy csak a szomjadat akartad oltani. Nyilván meg öltél volna, ha nem lesz hirtelen egy látomásod. Erre is csak később jöttem rá, akkor nem tudtam ezzel foglalkozni... Elrohantál, amikor magadhoz tértél, de a méreg megbénított, és nem tudtalak követni. Most sikerült csak a nyomodra bukkannom! Annyira gyors volt az egész, és az új életed első percében történt, amikor még össze voltál zavarodva, így ezért nem emlékezhettél rá eddig.
Te láthattad a jövődet, így tudhattad, mi lettél, de én magányosan ébredtem, és azt hittem, álmodtam. Nem értettem semmit. Végül hazaindultam, de útközben találkoztam egy öregasszonnyal... Gondolom sejted, mi történt. Nagyon megijedtem magamtól, hetekbe telt, míg rájöttem és elfogadtam, mi vagyok. Boldoggá tett a tudat, hogy te tettél azzá. Az erdőben éltem azokban a hetekben és találkoztam egy másik férfival. Ő sokat segített, de azt mondta, nem mehetek többé haza. Sokkal többet tudott nálam, és megértettem, hogy miért mondja. Ugyanakkor, a fiamat mindennél jobban szerettem, és tudtam, hogy mire vagyok képes, így... Elraboltam őt a feleségemtől és átváltoztattam.

Döbbentem meredtem a vendégünkre, és még gondolkodni sem tudtam. Alice halkan, könnyek nélkül zokogott. Esméből kitört az anya, és megkérdezte:
- Mi lett a fiával?
- Természetesen velem van. Csatlakoztunk Hectorhoz, a vámpírhoz, akivel az erdőben találkoztam. Segítettek a keresésben. Most is velem vannak - előzte meg a kérdésünket. - Távolabb táboroznak, úgy gondoltam, egyelőre magam is elég sokkoló leszek Mary-nek. Bólogattam. Nem tudtam miért. Edwardra néztem, aki összehúzott szemmel nézte Randolph-ot, de nem segített ki engem. Zsongott a fejem a sok új és váratlan információtól: itt van ez a férfi, aki Alice barátnőm régi ismerőse, még az emberi életéből. Akit Alice átváltoztatott, közvetlenül az után, hogy maga is vámpír lett, és aztán Randolph vámpírrá változtatta a fiát is, majd csatlakoztak egy másik vámpírhoz, és közel egy évszázada keresi Alice-t. De miért? Nem hiszem, hogy csak meg akarta köszönni neki...
Noha közel húsz év volt köztük, gyanítottam, a férfi többet érzett Alice iránt, mint puszta testvéri szeretet...

- Beszélhetnénk kettesben? - kérdezte hirtelen Randolph.
Alice összerezzent, Jasper pedig ugrásra készen állt mellette.
- Emlékszel még a múltamra? - kérdezte csöndesen Alice, mire régi ismerőse büszkén bólintott. - Szeretném megismerni az emberi életem!
Jasper barátnőm elé állt, és a készségesen felugró - és leplezetlenül boldog - látogatóra morogott.
- Nem lesz semmi baj! - mondta neki Alice, és Edwardra nézett, aki kelletlenül bólintott.
Így aztán ketten megindultak az emeletre. Jasper idegesen rótta a köröket, Esme a kezét tördelte, Edward és Carlisle pedig fojtott hangon vitatták meg a történteket. Nem volt erőm odafigyelni erre a beszélgetésre, a saját gondolataim is túl bonyolultak voltak. Nem bíztam Randolph-ban, és Jasper-hez hasonlóan nem örültem, hogy Alice egyedül maradt vele. Persze az is lehet, hogy Jasper vetítette ki rám ezt az érzést. De minduntalan az egyre szélesedő mosoly villant az eszembe. Az elégedett arckifejezés, amikor Alice az ő javaslatát választotta Jazz tiltakozása ellenére.

- Bella, ideje lesz hazamennünk! - jelentette ki Edward végül.
- Nem volna jobb, ha... - kezdtem, de Ő egy erőltetett mosoly kíséretében belém fojtotta a szót.
- Nem, kedvesem, nyugodtan hazamehetünk. Nem lehetek benne biztos, hogy mit is akar Randolph, de támadni nem fog. Neked pedig ennyi stressz is elég volt mára!
Vetettem egy utolsó aggodalmas pillantást a nappaliban ülő családtagokra, akik nem igazán festettek úgy, mintha semmi gond nem lenne, majd követtem Edwardot haza.
Mire becsuktam az ajtót, hallottam, hogy Ő már a kései vacsorámat készíti. Hazahozhatott, de a kérdéseimtől nem fog szabadulni...
- Edward - kezdtem, mialatt helyet foglaltam a székemen -, miért mondtad, hogy nem tudod, mit akar?
Nyugtalanul mocorgott, és a kelleténél hevesebben zúdította a tésztát a fazékba, mégis tudtam, hogy válaszolni fog.

- Nagyon különleges... Nem egészen tudom, mi a képessége, de... egyre jobban képes volt elrejteni előlem a gondolatait. Eleinte az összest tisztán hallottam, aztán már volt egy-egy kis szünet. A végén már csak foszlányokat kaptam el. De mindabból, amit addig hallottam, semmi gyanúsat nem szűrtem le, ha csak azt nem vesszük, hogy teljesen odavan Alice-ért. Vagyis inkább Maryért, és a jelek szerint még nem vette észre, hogy nem csak a neve változott meg...
- Hogy érted ezt? - kérdeztem, noha gyanítottam a választ.
Ha Edwarddal megtárgyaltam egy eseményt, az mindig új színben tűntette fel előttem a dolgokat...
- Láttam néhány emlékét is, Alice-ről, még azokból az időkből, amikor nem került abba az intézetbe. Egészen más volt, mint most... Vagy is inkább olyan volt, mint most, mint ma, nem pedig amilyen általában szokott lenni. Elbűvölő, ugyanakkor csöndes, visszahúzódó... Érdekes, hogy vámpírként ennyire különböző, hogy sokkal élénkebb, harsányabb. Talán Alice eleve vámpírságra született, és ebben teljesedett ki. Nehezemre esik bevallani, de néha úgy érzem, veled is ez a helyzet. Annyira könnyeden vetted ezt az egészet, minden olyan természetes és könnyű számodra, mintha ez lett volna életed célja...
Jólesett ezt hallani - hogy szinte vámpírnak teremtettek engem -, de különösen az volt szívmelengető, hogy mindezt Edward ismerte el, aki leginkább hadakozott az átváltoztatásom ellen, és jól tudtam, hogy mostanáig fellángol benne néha a bűntudat.

- Most nem féltél otthagyni őket? - kérdeztem jóval később a spagettim fölött.
- Folyamatosan ellenőrzöm Carlisle gondolatait, tehát, ha bármi gyanúsat megtudok, akkor átrohanhatok. De nem hiszem, hogy Randolph bárkit is bántana... Te viszont ne törődj ezzel, mert túlságosan is aggódsz!
Próbáltam betartani ezt az utasítást, de mégiscsak a családomról, és elsősorban a legjobb barátnőmről volt szó, nem volt hát könnyű. Valahányszor észrevettem, hogy Edward apja gondolatait hallgatja, rákérdeztem, miről van szó. Ám, Alice még akkor is Randolph-fal beszélgetett, amikor én kijöttem a fürdőszobából. Jasper már a haját tépte, mesélte Edward, és ha Esme nem fogja vissza, rátámad a látogatóra.
- Gyere, aludj, Édes! - hívott Edward, és én boldogan fészkelődtem biztonságot nyújtó karjai közé.
Nagyon fáradt voltam, hiába nem csináltam sok mindent aznap, ülni és aggódni is elég kimerítő volt. Már félúton voltam az alvás és az ébrenlét között, amikor éreztem, hogy Edward óvatosan elenged és felül. Ettől rögtön kiröppent az álom a szememből, és követtem a példáját. Megint feszülten figyelt, és beletelt egy kis időbe, míg észrevette, hogy nem alszom.

- Randolph most mosakszik, öltözködik - tájékoztatott -, Alice pedig... boldogan újságolja, amit megtudott, önmagáról és az ismerőséről... Akinek egy fajta rejtőzködő képessége van, ami abból áll, hogy ha ismeri a körülötte lévők képességét, akkor a maga irányába automatikusan blokkolja. Ezért nem látta Alice tisztán, mert Randolph pontosan tudta, hogy a látomásai miatt került elmegyógyintézetbe. Hector pedig elmondta neki, hogy nyilván ez a tehetsége vámpírként is megmaradt, és felerősödött.
Edward rövid szünetet tartott, és arcán különböző érzelmek hullámoztak.
- Most Alice a múltjáról, gyerekkoráról, családról beszél, és hogy... - Elborzadt és még jobban figyelt, de úgy tűnt, nem hibázott... - Te jó ég! Meghívta Hectort, és a fiút, Raymondot. A drága barátja még az éjjel értük megy, és reggel szeretné őket nekünk is bemutatni... Jasper továbbra is féltékeny, Esme és Carlisle pedig elég zavarodottak. Alice viszont vidám. Még többet fog neki mesélni, mindent, amire kíváncsi.
Edward lehunyta a szemét, aztán rám nézett.

Újabb ezer kérdés és gondolat cikázott a fejemben, és azt kívántam, bár aludtam volna inkább el.
- Raymond? Milyen szerencse, hogy mi egy normális nevet választottunk a fiunknak - nyögtem ki végül a legkevésbé fontos megjegyzésem.
Úgy tűnt, nem volt nagy hiba, mert Jasper délutáni látogatása óta Edward most mosolyodott el először őszintén.
- Valóban... De most már ideje aludnod - húzott vissza az ágyra. - Csak pihenj nyugodtan, én majd figyelek!
Elkezdte dúdolni az altatómat, én pedig nem tudtam tovább küzdeni a fáradtság ellen, így hamarosan mély álomba merültem.

Egyedül ébredtem, ami szombatonként sosem fordult elő. Figyelmes hallgatózás után, aztán észrevettem, hogy Edward a konyhában van, ami egy kicsit enyhített az aggodalmamon. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel elkészülődtem, és lesiettem hozzá. Úgy tűnt észre sem vesz, én pedig megtorpantam az ajtóban. A reggelim készítésével foglalatoskodott - szóval tudhatta, hogy ébren vagyok -, de amikor beértem, éppen elejtette a kést, összelekvározva ezzel a konyhapultot. Az orra alatt morgott valamit, de amit megértettem belőle, az pont annyira nem illett Edwardhoz, mint az ügyetlenkedés...
- Jó reggelt! - köszöntem, letöröltem a pultot, és elvettem tőle a kenyeret.
- Neked is - sóhajtott.
Kivételesen tiltakozás nélkül engedte, hogy magamnak készítsem el a reggelimet, Ő pedig az asztalnál ülve nézett. Ilyen sem volt már régen!
- Mi a baj? - kérdeztem óvatosan, mert láttam rajta, hogy igazán nyomasztja valami.

- A teljes forksi gimnázium gondolatai nem ilyen zavaróak! - tört ki belőle egy nagy szusszanás kíséretében. - És nem is ilyen ellentmondásosak, és idegesítők. Képtelen vagyok őket kizárni, ráadásul nem is lenne biztonságos... Alice rózsaszín ködben úszik, mert Randolph mindenre emlékszik a múltját illetően. Hogy bizonyítsam a rózsaszín ködöt, elárulom neked, hogy Alice elmondta neki, kinek milyen képessége van, így már mind ellen fel van vértezve. Bár legalább az ő gondolatait nem kell hallanom. Jasper minden második percben eltervezi, hogy ízekre szaggatja a vendéget, és a pereputtyát, mert megérkezett a csapat többi tagja. Jazz a dühét természetesen kivetíti a többiekre is, így Esme és Carlisle a szükségesnél is idegesebbek. Esme aggódik amiatt, hogy nem bizonyul jó vendéglátónak, és a miatt is, hogy baj lesz. Ez a Hector mindenről kiselőadást tart, Carlisle nem mer bemenni dolgozni, és Alice még mindig boldog... Valóságos bolondok háza!
- Hű... - Belátom, nem túl elmés felelet, de kicsit túl sok volt ez nekem reggel. - Van ok az aggodalomra?
- Randolph gondolatait már nem hallom, és azt sem tudom, miről beszélnek, mert ha Alice összpontosítok, akkor is csak gyorsan felvillanó képeket látok... Túl kapkodóak a gondolatai. Így aztán, ha a terveznek is valamit, nem tudhatok róla.
Bólogattam, és azt reméltem, ez csak egy rémálom, mindjárt felébredek, és vége. De szokás szerint nem volt szerencsém.
- Összegezve tehát van három vendégünk, egy megbuggyant Alice-ünk, és egy lassan idegronccsá váló családunk? - kérdeztem végül, nemleges válaszban reménykedve.
- Nagyjából - morogta Edward, mialatt felpattant, és kihúzta nekem a széket. - Add hozzá, hogy nem tudjuk, meddig maradnak a látogatóink, fenntartva ezt a rózsás állapotot, és halvány fogalmunk sincs, miért jöttek.
Nagyot nyeltem.
- Bíztató...

Edward jobbnak látta, ha átmegy, mondván a gondolatok itt is és ott is épp olyan idegesítők, de ott megpróbálhatja kizárni, mert elég lesz, ha figyel... Engem viszont nem akart magával vinni.
- Túl feszült ott a légkör egy kismamának! - győzködött.
Újra elővettem a Cullen makacsságomat - közben sóvárogva Emmettre gondolva, aki valószínűleg ebben a helyzetben is remekül elvolna -, és sikerült elérnem, hogy mehessek.
Ahogy beléptünk, Jasper valósággal letámadott minket, és kérte, hogy vonuljunk félre, hármasban beszélgetni. Épp csak körülnézni volt időm... A kanapén egy vörös hajú, barátságos arcú idegen ült, Randolph-nál fiatalabbnak tűnt ugyan, de mégsem hittem, hogy a fia. Carlisle-nak magyarázott, aki szórakozottan bólogatott. Esme jobbra-balra futkosott, és rendezkedett, a többieket azonban sehol sem láttam.
Jasper a vizsgálószobába vezetett minket, és idegesen hadarni kezdett.
- Bella, könyörögve kérlek, ne figyelj majd rám túlságosan, csak hunyd le a szemed, és gondolj Leóra. Teremts nekem egy kis nyugalmat, jó? - ragadta meg a karomat.

Megsajnáltam, annyira meggyötörtnek látszott, így kíváncsiságomat leküzdve leültem a vizsgálóasztalra, és kezemet a hasamon nyugtatva a fiamra gondoltam. Éreztem, ahogy szétárad bennem a béke, és ezzel egy időben Jasper arca is megenyhül kissé. Leo újabb remek időzítéssel mozgolódni kezdett, ami mindnyájunknak boldogságot okozott.
- Edward! Légy szíves, próbáld meg megtudni, hogy miről beszélgetnek! Érzem, hogy valami nincs itt rendben! Terveznek valamit, ez biztos, és jól haladnak, mert az a ficsúr olyan boldog mosollyal mászkál... Már ha megjelenik. A fia is velük van, és Alice-t egészen elbűvölte. Lassan rá sem ismerek! Amíg Randolph elment a másik kettőért, szerettem volna beszélni egy kicsit, de rám sem hederített! - hadarta, és én akaratom ellenére nagyon figyeltem rá. Aztán észbe kaptam, és megpróbáltam megnyugtatni mindkettőnket... Sokat segített, hogy Leo újra rúgott. - Mintha... kicserélték volna. Egész biztos, hogy akarnak tőle valamit, és te vagy az egyetlen, aki megtudhatja!
- Miből gondolod, hogy van valami hátsó szándékuk? Úgy értem zavaróak, de azon túl semmi gyanúsat nem tettek - felelte higgadtan Edward, és tétován hozzá tette: - Ne hagyd, Jazz, hogy a féltékenységed elvakítson.
A következő pillanatban valószínűleg a világ összes békés embere sem tudta volna Jaspert lenyugtatni. Én egymagamban meg végképp nem.
- Megnézném, te mit tennél, ha beállítana Mike Newton, és Bella egész nap a szobátok zárkózva beszélgetne vele - vicsorgott Edwardra.

- Jasper, nyugi! - tette testvére vállára a kezét Edward. - Tudom, miről beszélsz, ne húzd fel magad. Igazad van, én sem ülnék ölbe tett kézzel, de még mindig nem látom, miért sejtesz rosszat?
- Bocsánat - lépett hátrébb Jasper, lesunyt fejjel. - Egyszerűen csak érzem, hogy valami nem stimmel! Az is gyanús, hogy kettesben vagy hármasban beszélgetnek, mi be sem mehetünk, pedig Alice egy-két óránként kijön, és elmeséli, amit éppen megtudott. Valami miatt mégis titkolóznak, és ez nyugtalanít... Az a pasas megadhatja neki, amire én képtelen vagyok. A múltja ismeretét. Edward, te talán sejted, Alice-t mennyire érdekli ez, bizonyára hallottad már a gondolataiban. De nekem is számtalanszor elmondta és...
- Jasper - pattantam fel, és gondolkodás nélkül átöleltem -, lehet, hogy Alice kíváncsi rá ki volt ő, és milyen volt, de téged mindennél jobban szeret, ebben biztos lehetsz!
- Alice erős lány - bíztatta Edward is. - Nem lehet őt egykönnyen befolyásolni!
Jasper hálásan elmosolyodott, de aztán újra elkomorult.
- Edward, akkor megpróbálnál rájönni valamire? - kérdezte halkan. Ő csak bólintott, aztán fel és alá kezdett mászkálni.

Csendben várakoztunk, míg Ő figyel, és igyekezett azt tenni, amihez a legkevesebb kedve volt: a gondolatokra összpontosítani. Sejtettem, hogy Raymond gondolataival próbálkozik, és úgy láttam, sikerrel is jár. Jasper türelmetlennek tűnt, de nyilván tudta, hogy jobb nem félbeszakítani Edwardot. Örültem, hogy végre én is hasznossá tehetem magam, így újra Leóra koncentráltam, hogy megnyugtassam Jaspert.
Hosszú percek teltek el néma csendben, és én egyre kíváncsibb lettem, mi is történhet Alice szobájában, amiből Edward egy pillanatnyit sem szeretne elmulasztani. Hirtelen megállt, és Jasperre kapta a tekintetét. Az arcán láttam, hogy olyasmit hallott, amit testvérének tudnia kell, ugyanakkor jobb lenne, ha nem is sejtené. Jasper előtt azonban majdnem olyan nehéz titkolózni, mint Edward előtt, így végül mesélni kezdett.
- Továbbra is a múltjáról mesél neki, de főleg... kettejükről. Hogy mennyit vigyázott a kis Maryre, és később, amikor a fia megszületett - aki négy évvel fiatalabb csak Alice-nél - hármasban játszottak. A feleségét alig említi, és a fia sem gondol rá. Csak Alice-re emlékszik vissza, aki babás-mamást játszott vele. És... - Edward elérkezett a kényes részhez, de Jasper sürgető pillantása után folytatta. - Randolph bevallja Alice-nek, hogy milyen sokat jelent neki... Hogy mennyit gondolt rá, és aggódott érte az elmúlt évtizedekben. Mert annyira szereti és félti, mint a fiát... Mégis másképp.
Jasper nem tudta tovább türtőztetni magát, és dühösen morogni kezdett.

- Kezdettől fogva tudtam, hogy szerelmes Alice-be!
- Jazz, ez nyilván egyoldalú, és Alice nem... - kezdte Edward, de Jasper a szavába vágott.
- Alice boldog, hogy megismerheti a múltját, és hálás érte. Számára az idő minden, és a múlt a hiányzó láncszem, bármire képes, hogy pótolhassa! Ráadásul tegnap vidáman közölte velem, hogy eltűnt a jövője! Ugye tudjátok, hogy mit jelent ez? Az egyetlen, aki miatt ez történhetett, olyasvalaki, aki elrejtheti a szándékait! Vagyis Alice őt választja majd helyettem! - Jasper leroskadt a földre és én megint utánakaptam, és magamhoz öleltem. Próbáltam minden nyugalmamat és optimizmusomat kivetíteni rá, de ő volt az erősebb, és én lettem egyre idegesebb.
- Nem lesz itt semmiféle választás. Randolph el fog menni, és minden újra rendbe jön.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve elmeséltem a saját féltékenységemet, amikor megismertem Diana történetét, de nem értem el a kellő hatást.
- Az a lány már legalább hetven éve halott, ez a Randolph meg itt rontja a levegőt! - torkolt le Jazz.

A Vigasztaljuk Jaspert! akciónak végül Alice csilingelő hangú kiáltása vetett véget.
- Jazz! Edward! Bella! Gyertek egy kicsit, mert szeretnék mondani valamit! - szólongatott minket.
Jasper vett pár mély levegőt, aztán elindult.
- Miről van szó? - fordultam Edwardhoz.
- Nem tudom - vallotta be, és Ő is kilépett a szobából.
Kíváncsiságtól hajtva követtem, a nappaliig, ahol már mindenki ott volt. Randolph és a megnyerően mosolygó Hector között egy fiatal vámpír állt, minden bizonnyal Raymond. Habár hasonlított apjára, mégis sokkal jobban illett a Cullenek közé, mint az, talán mert ő inkább a szép, mint a rosszfiús kategóriába esett. Tizenhat, legfeljebb tizenhét éves lehetett, fekete haja kócos volt, és kicsit a szemébe lógott. Randolph markáns vonásait enyhítve örökölte, ám apja széles mosolyával ellentétben az ő arcán fájdalmas kifejezés ült.
Valószínűleg a terhesség okozta, hogy megsajnáltam ezt a fiút, akit az apja önkényesen kiragadott az életből, hogy örökre vele lehessen. Én attól a perctől, hogy megtudtam mi is Edward valójában, magam is vámpírrá akartam válni, de Raymondot senki sem kérdezte. Ez az életmód pedig tagadhatatlanul szörnyű lehet annak, aki nem maga választotta. Emlékeztem rá, amikor Edward mesélte, hogy Esme attól félt, túl fiatalon változtatta át Őt Carlisle és ezért olyan magányos... Raymondot még fiatalabban változtatták át, ráadásul teljesen egészséges volt, és az anyja is élt. Szegény asszony!
Edward bizonyára hallhatta a gondolataimat, mert védelmezően magához húzott, adott egy csókot a fejem búbjára. Raymond erre összerándult, és elkapta rólunk a tekintetét. Ellenben Hector továbbra is vidáman vizslatott kettőnket.

- Először is hadd mutassam be Hectort, akiről már hallottunk, és Randolph fiát Raymondot - kezdte Alice. - Ők itt Edward és Bella.
Hector biccentett egyet, a fiú azonban továbbra is a padlónak szentelte minden figyelmét.
- Szóval... Volna valami, amit szeretnék megbeszélni veletek! Randolph felajánlotta, hogy... - barátnőm szemlátomást kereste a megfelelő szavakat -, hogy elmenjek vele, egy rövid időre. Megmutatná a szülővárosomat, a házunkat...
Mielőtt bárki reagálhatott volna erre, vagy Alice egyáltalán rendesen befejezhette volna a mondatot, Jasper kitört és szikrázó szemmel ordítani kezdett.
- Persze! Mondd csak, ezt te el is hitted neki? Elhív pár hétre, hogy megmutassa a múltad fontos helyszíneit, a pár hétből egy-két hónap lesz, mert segít egy kicsit nyomozni, meg ilyenek, és aztán rávesz, hogy soha többé ne is gyere vissza. Mit neki férj, és család? Nem azt akarja, hogy megismerd a múltad, csak téged akar! - Ennél a mondatnál Randolph arca egy villanásnyi ideig megrándult, aztán gyorsan rendezte vonásait. De nekem elég volt, hogy rájöjjek, Jazz jól látja a dolgokat. - Ez az egész csak ürügy, hogy a mi jelenlétünk nélkül telebeszélhesse a fejed! Ne mondd, hogy nem vetted észre, hogy a másik egy rábeszélő! Elmész, és engem majd szépen elfelejtesz!
Alice hatalmas boldogsága fokozatosan omlott össze Jasper kiborulása alatt, a végére már zokogott.
- Meg akartalak kérni, hogy gyere velem, hogy veled is megoszthassam mindezt! - kiáltotta, aztán felrohant a lépcsőn.
Jasper megsemmisülten lerogyott a kanapéra, míg Randolph barátnőm után akart menni. Edward elengedett engem, és gyorsan megállította.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Alice-nek ilyenkor magányra van szüksége - jelentette ki.

Jasper indulataival és gyötrődésével az volt a gond, hogy Randolph-ot kivéve mindenkire átragasztotta. Most, hogy minden érzelme elérte a tetőpontot, ránk is kínzó erővel sújtott le. Az eddig derűs Hector félrevonult, Carlisle követhetetlen sebességgel körözött a nappaliban. Raymond már a földön kuporgott, ám a legszörnyebben Edward festett: Ő nem csak érezte Jasper fájdalmát, de hallotta is, mindenki máséval együtt. Oda akartam lépni hozzá, hogy átöleljem, de a lábaim nem engedelmeskedtek, és összecsuklottak alattam, a világ pedig elsötétült. Edward az utolsó pillanatban kapott utánam.
- Edward, menjetek innen Bellával! - torpant meg Carlisle. - Ez túl sok neki!
Valamit még hozzátehetett gondolatban, mert Ő ellenkezés nélkül ölbe kapott és száguldott ki velem a házból. A hűvös levegő segített egy kicsit, és a fejem már nem zúgott. Edward egyenesen a hálóba vitt.
- Jól vagy, szerelmem? - aggodalmaskodott.
- Jobban - motyogtam. - Ugye itt maradsz?
Edward hezitált a válasszal, ezt még enyhén kótyagosan is észrevettem. Végül az igazság mellett döntött.
- Carlisle megkéri őket, hogy holnap menjenek el. Legkésőbb. Elbúcsúzhatnak Alice-től, de nem maradhatnak itt tovább. Ha ellenkeznek, vagy támadnak, akkor muszáj ott lennem - vallotta be. - A korábbi kijelentésével ellentétben, nem hiszem, hogy Alice képes lenne harcolni. Esme szintén nem az a küzdő típus, én viszont nem akarom, hogy hátrányba kerüljenek!

- Mennyi esély van a békés távozásra? - kérdeztem, még némileg akadozó nyelvvel, bár már kevésbé szédültem.
- Van... valamennyi. Talán több is, mint az erőszakos megoldásra - számolgatott Edward. - Hector szeretné rábeszélni a családot, arra, hogy Alice-t elengedjük velük, egy rövid időre. Akár Jasperrel. Nem teljesen önzetlenek a szándékai, de nem akar csatát, megpróbál meg győzni minket, és ennyi. Ő nem ismerte Alice-t. A fiú, Raymond szenved az egésztől. Ő is szerette Alice-t, de az apjával ellentétben már előre tudta, hogy nem lesz egyedül, mikor megtalálják, és képes beletörődni. Sőt, szégyelli magát, amiért viszályt és fájdalmat okoz a jelenlétével.
- Szegény gyerek! Láttam, hogy elfordult, amikor megöleltél... - emlékeztem vissza.
- Ő sosem látott ilyet a saját szüleitől, és ezért fájt neki. De nem önző vagy bosszúálló, ezért bántja, hogy segít az apjának az Alice és Jasper közti hasonlóan mély kapcsolatot szétcincálni...
Lassan felültem, Edward közben folyamatosan készenlétben állt, hogy elkapjon, ha baj van. Volt még egy kérdésem, a legfontosabb, és sejtettem, hogy végre tudja a választ.
- Edward, mit akar Randolph Alice-től?
- Alice-t - felelte tömören, de ebbe az egy szóba belesűrítve minden aggodalmát. Mikor látta, hogy nem egészen értem bővebben is kifejtette. - Randolph világ életében szerelmes volt Alice-be. Megházasodott, de mindig Alice-t szerette, csupán a korkülönbség tartotta vissza. Most azonban, hogy mindketten halhatatlanok, ez már nem zavarja, és valóban azt szeretné, ha örökre vele maradna. Egy percre sem állt le a kereséssel, amióta átváltozott, megszállottan nyomozott utána. Nos, kicsit talán hasonlóak az érzései, mint az enyémek irántad. De míg én... bármire képes lennék, a te boldogságodért, addig Randolph Alice... hmm... nem tudom mi a helyes szó, talán a megszerzésért tenne meg akármit. Akármit, Bella, és ez itt a baj.

Egy kiadós ebéd után már teljesen jól voltam, de Edward azt mondta, amíg a vendégek el nem mennek, én már nem mehetek át. Ő pedig nem akart egyedül hagyni, csak abban az esetben, ha szükség lesz rá valamiért. Így aztán csöndben telt a délután, mert Ő folyton azt figyelte, mi zajlik a nagy Cullen-házban, én pedig a történteken rágódtam. A távozás mivolta azon múlt, mennyire ragaszkodik Randolph Alice-hez. Ha szereti, ha igazán szereti, akkor megérti, hogy nem szakíthatja el Jaspertől, és elmegy. De ha a saját érdekeit fontosabbnak tartja, és Alice-szel az oldalán akarja folytatni az életét, akkor valószínűleg az értelmes szó nem fog hatni rá...
Miután Jasper leleplezte Hector képességét, nem valószínű, hogy ezt be tudják vetni Alice meggyőzésében. Ha másban nem is, abban biztos voltam, hogy barátnőm még dacból sem hagyná el a családját.
Unottan kapcsolgattam a tévét, hátha akkor gyorsabban telik az idő, de nem volt szerencsém. Egy semmitmondó családi film happy endjénél tartottam éppen, amikor Edward felkiáltott.
- Maradj itt, Bella! - szólt rám, és eltűnt a szemem elől.
Kinyomtam a tévét és feszülten figyeltem. A bejárati ajtó még be sem csapódott mögötte, amikor valaki bejött. Ijedten szaladtam ki, de szerencsére csak Esme volt az. Kulcsra zárta az ajtót, aztán felvonszolt az emeletre.

- Mi történt? - kérdeztem, szinte sikítva.
Esme zaklatottnak tűnt, és nem sikerült egészen összefüggő választ adnia, de legalább megértettem.
- Azt mondták, elmennek... - kezdte kapkodva. - El akartak búcsúzni Alice-től, de átvertek. Az a szemét, a mi kicsi Alice-ünket... El akarták rabolni! Búcsúzni mentek, de valahogy elfogták, és betömték a száját. Beszélgettünk, ezért nem figyeltünk... Csak megérezte, Jasper megérezte a félelmet, és felment. Ki ugrottak az ablakon, Carlisle pedig utánuk ugrott, és harcolni kezdtek. Tudtam, hogy rád kell vigyáznom, ezért... ott hagytam Alice-t. Félig eloldoztam, de nem tud eljönni... Edward azt mondta, jobb így, mert túl zavarodott...
Noha magam is eléggé megijedtem, azért magamhoz öleltem Esmét, hogy megnyugodjon. Közben odaértünk Leo szobájához, aminek az ablakából rá lehetett látni a Cullen-házra, és annak udvarára is, ahol a küzdelem zajlott.
- Nekem kéne rád vigyázni, és te vigasztalsz - motyogta Esme, és odébb tolta a függönyt, hogy mindketten kilássunk.

Kétségbeesetten markoltam meg a párkányt, és rémülten néztem a harcot. Úgy tűnt, kettő is van, párhuzamosan. Jasper és Randolph távolabb a többiektől már tépték egymást, ahol érték, bár szerencsére eddig nem látszott komoly sérülés. Edward és Carlisle Hectorral készült küzdeni, de egyelőre csak kerülgették egymást, és beszéltek. Nyilván meg akarták győzni a másik félt, a maguk igazáról... De ha egy rábeszélő és egy gondolatolvasó vitatkozik, annak semmi értelme.
- Hál' Istennek, az a szerencsétlen fiú kimarad ebből a rémálomból! - mondta Esme, bár hangja nem éppen megkönnyebbülésről árulkodott. Tudtam, hogy ő épp úgy félti Carlisle-t, mint én Edwardot.
Megjegyzése azonban felébresztett bennem valamit. Hol van Raymond? Meresztettem a szemem, hátha meglátom, de hiába.
Ekkor észrevettem, hogy Hector futni kezd. Először azt hittem, elmenekül, ezért csodálkoztam, hogy Carlisle és Edward is utánaered: mindketten békét szerettek volna, nem üldöznék, ha nem lenne rá okuk. Aztán észrevettem, hogy Jasperékhez siet, segíteni a harcban. Edward most is elég gyors volt, és ugrással rávette magát, majd odébb vonszolta. A második harc is kibontakozni látszott, de jóval odébb. Vetettem egy utolsó pillantást a Randolph-fal viaskodó Jasperra, aztán a hálószobába rohantam. Esme egy kicsit még tétovázott, végül követett. A hatalmas üvegfalnál jól láttam őket. Kettő egy ellen: igazságtalannak tűnt volna, de nem volt az. Hectornak lehetett valami rejtett trükkje, mert Edward újra és újra elvétette a támadást.

Esme egy másodpercre visszaszaladt Leo szobájába: benne is harc dúlt, az anya és a feleség.
- Jasper... jól áll. De... nem tudom mi lesz ennek a vége. Mit fognak tenni? - aggodalmaskodott.
Bennem akkor tudatosult, hogy nem tudom, mire megy a küzdelem. Vajon addig nem állnak meg, míg az egyik csapat nem végez a másikkal? Eddig ösztönösen féltettem Edwardot, de most már kezdtem teljesen bepánikolni. Hiába emlegették már sokat, hogy esetleg tettlegességig fajulhat a dolog, mindeddig nem gondoltam bele, hogy ennek valahogy véget is kell érnie. Vajon van rá esély, hogy abbahagyják, és megbeszéljék? Vagy valaki... Még belegondolni is rossz volt. Ha Randolph nem adja fel - és sajnos erre nem sok esélyt láttam -, akkor nem lesz békés megoldás, ebben biztos voltam. Edward és Carlisle még mindig próbálta elkapni Hectort, és közben tovább győzködték. Talán ők még nem jöttek rá, hogy az egyetlen, aki véget vethet ennek az, aki elkezdte: Randolph. Aggódtam Alice-ért is, aki még félig-meddig megkötözve lehetett a házban. Edwardnak igaza volt, jobb ez így neki, ha kijönne, azt látná, hogy a múltbeli szerettei és jelenbeliek éppen próbálják megölni egymást... Nem túl szívderítő látvány, lehet, hogy azt sem tudná, kinek a pártjára álljon...
Erről újra eszembe jutott a másik hiányzó, Raymond. Magam sem tudtam, miért de nyugtalanított a hiánya...
Remegve néztem Edwardot, akinek éppen csak sikerült félrelendülnie a támadás elől. Látóteremben most újabb mozgó dolgot érzékeltem, odapillantottam, de csak azt láttam, hogy az egyik bokor ágai megrezzentek. Bizonyára a szél volt... Újra Edwardra figyeltem, és Esme felsikoltott mellettem. Hector felkapta, és egy fához vágta Carlisle-t. Nem lett semmi baja, de egy darabig így harcképtelen lett. Borzasztó érzés volt tétlenül nézni mindezt, segíteni akartam. Hector újra Randolph-ék felé indult, én pedig akaratom kívül észrevettem egy újabb mozgó bokrot. Semmi más nem mozgott, a fáknak egyetlen levele sem rezdült, teljes szélcsend volt. Valami más mozgatta a bokrot, és ekkor belém hasított a felismerés. Hihetetlennek tűnt, de ha vámpírok léteznek, akkor...

Már tudtam, hol van Raymond. A bokorban, Edward mögött. A fiú apja tehetségét örökölte: a rejtőzködést, csak éppen ő nem mentálisan, hanem fizikailag volt erre képes, láthatatlanná vált. És Edwardhoz közelített, aki tétovázva nézte, hogy Jasperhez, vagy Carlisle-hoz rohanjon.
- Edward, mögötted! - sikítottam gondolatban, minden erőmmel arra koncentrálva, hogy meghallja, de semmi jelét nem adta ennek. Figyelmét nyilván a harcosokra szűkítette, hogy átláthassa a tervet, ezért nem vehette észre Raymondot sem, akiről azt hitte, nincs is ott.
- Megnézem, Jaspert - szólt Esme, amikor látta, hogy férje kezd feltápászkodni.
Ez volt az egyetlen esélyem. Edward minden tiltása, és a józan eszem ellenére cselekedtem. De nem volt választásom, mert megértettem, Randolph szabálytalanul és életre menően játszik. Amint Esme kilépett a szobából én is kilopóztam, hallottam, ahogy az ablakhoz lép, és amilyen halkan és gyorsan csak tudtam, lerohantam a földszintre. Idegességemben nem sikerült elsőre elfordítanom a kulcsot, és ezzel vesztettem legalább három értékes másodpercet.
Végre kinyílt az ajtó, és én a ház fala mellé lapulva kezdtem rohanni. Esme mindjárt észreveszi, hogy eltűntem, és visszarángat. De nekem előtte figyelmeztetnem kell Edwardot!

Megláttam Őt, és egy pillanatra megálltam, hogy megtaláljam Raymondot. A bokor, ahol eddig rejtőzött, már mozdulatlan volt, de előtte a fű lelapult egy kicsit. Aztán elindult Edward felé, láthatatlanul, észrevehetetlenül. Végre Edward is észrevehette, hogy valami furcsa zajlik körülötte, mert összehúzott szemöldökkel körbefordult, de sajnos engem vett észre. Rájöttem, hogy mást kell tennem.
- Raymond! - szóltam, és felé indultam. Edward értetlenül nézett rá, de nem törődtem most Vele. Raymond egy kicsit megtorpant, de aztán tovább indult.
- Raymond, te nem ilyen vagy - mondtam remegő hangon, és egyre közelebb értem. Csak ennek a fiúnak a lelkiismeretében bízhattam. - Ne szakítsd szét ezt a családot!
A szerencse - kivételesen - mellém szegődött. A fiú láthatóvá vált, és újra a földre kuporodott. Edward csodálkozva nézett rá, de hamar észbekapott. Carlisle-lal az oldalán megindultak Jasper felé, aki immár kettő ellen harcolt. Raymondhoz mentem, és átöleltem - meg akarta támadni a férjemet, de a bennem növekvő anyai ösztön azt súgta, nem önszántából. Belém kapaszkodva zokogott.
- Köszönöm, Raymond! - súgtam a fülébe.
Felemelte a fejét, és meggyötört arccal beszélni kezdett.
- Sajnálom! Nem mentség, de Hector beszélt rá, hogy kapjam el... Azt mondta, akkor velünk jön Mary, ha elfogom. Mert ti... szülők lesztek, és Mary cserét ajánl majd, hogy együtt maradhassatok. Szeretem Maryt! Ő mindig kedves volt velem... Sajnálom... Tudom, hogy ő már hozzátok tartozik, és nem szabad elvennünk tőletek. Apa...
- Cssh, semmi baj - vigasztaltam. Sajnáltam ezt a fiút, és segíteni akartam rajta, hiába tudtam, hogy semmi esélyem.

- Bella! - futott felénk Esme. - Hogy jutott eszedbe?
Felpillantottam, és ekkor láttam, hogy Randolph is felénk rohan.
- Ereszd el a fiamat! - üvöltötte. Egészen félreértette a helyzetet.
Jasper és Carlisle lefogták Hectort, Edward pedig Randolph után eredt. Az lelapult, és rám akarta vetni magát, Edward pedig még túl messzi volt, hogy elkapja. Ha rám ugrik, Leónak baja eshet, ez zakatolt a fejemben, de a félelem megbénított. Raymond kitépte magát a karjaim közül, és a földre lökte az apját.
- Ne bántsd! - jelentette ki. - Engem elvettél anyától, de ha az ő kisbabájának baja lesz... Ők egy boldog család, Alice-szel. El kell fogadnunk.
Sírva néztem, ahogy ez a sokat szenvedett fiú küzd az apja ellen, akinél sokkal érettebb volt... Edward közben odaért hozzám, és magához szorított.
A hatalmas kertre csend telepedett, amit csak az én szipogásom, és néhányuk hangos zihálása tört meg.

- Talán végre megértettük egymást - szólalt meg együtt érzően Carlisle.
Arcomat eddig Edward mellkasába temettem, de most körülnéztem. Apa és fia egymás mellett álltak, előbbinek cafatokban lógott a ruhája, Carlisle-é szintén. Esme őt ölelte, Hector hátrébb állt, egyedül - Jasper bizonyára elment kiszabadítani Alice-t.
- Remélhetőleg. Nem érdemlünk bizalmat, de mégis szeretném megkérdezni, nem beszélhetnénk-e ezt meg még egyszer - felelte Raymond, és az apjára nézett, aki némán bólintott.
Carlisle elmosolyodott - a családjáért, ahogy mindannyian, ő is bármire képes lett volna, de mégis az tette igazán boldoggá, ha az ellenfél baráttá vált.
- Menjünk be, és Alice jelenlétében beszéljük meg ezt az egészet, nyugodtan - invitálta a vendégeinket.
Edward és én indultunk el elsőként, és a házba belépve boldog látvány fogadott minket, Alice és Jasper egymást szorosan átölelve csókolóztak éppen. Jöttünkre szétrebbentek, de egymás kezét nem engedték el.
Mindennél biztosabb voltam benne, hogy ez a beszélgetés jól fog végződni; ezt súgták a megérzéseim, és ezt ígérte Alice és Jasper vidám arca is.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés