A napomat nem igazán tudnám átlagosnak mondani, hiszen a középpontba kerültem, ami eléggé megzavart. Mike egész nap a nyakamon lógott, én pedig zavaromban idiótán röhögcséltem, holott nem jutottak el a fülemig a szavai. Néha válaszolgattam a tanároknak, hümmögtem párat Mike-nak és a barátkozó Angelának, de nem lettem másabb, mint eddig. Csak többen felfigyeltek rám, és többeknek feltűnt, hogy mennyire szánalmas vagyok. Igen, az vagyok. Más szó nem is illene erre az állapotra. Kifordultam önmagamból, és egyre inkább elvesztettem, amiket, és akiket szerettem. Angela a nap végére messziről került, Jess úgy nézett rám, mint egy középkori boszorkányra, akit el kell égetni, és mindezek mellett teljesen egyedül voltam. Persze, ott volt nekem Melanie, de őt is távolinak éreztem magamtól és a lelkem mélyén egy kicsit őt hibáztattam, amiért ilyen lettem. A külsőmért ő tehetett, és talán egy kicsit a viselkedésemért is.

- Bella? Hahó, Bella! – lengette Mike a kezét a szemem előtt, de nem figyeltem rá. Csak nagyon lassan sikerült ráirányítanom a figyelmem. Ahogy ránéztem, egyből bűntudatom támadt. Játszottam vele és hamis illúziókat tápláltam benne.

Ennek ellenére rámosolyogtam, és csábosan kérdeztem vissza. Megijedtem magamtól, ez nem én voltam. A tekintete felragyogott, és boldogan kezdett beszélni.

- Mit szólnál, hogyha étterembe mennénk? Tudom, hogy még korán van… de előtte hazavinnélek, és este érted megyek. Szerintem remek lenne, mit szólsz hozzá? Charlie elenged?

Először nem értettem meg a kérdést, és ha őszinte lettem volna, akkor semmiképpen sem vállalkozok pont egy étterembe, mikor enni sem tudok rendesen, ráadásul Mike előtt még meg is kell játszanom magam, ami egy cseppet megerőltető. De mit tehetnék, ha egyszer már megígértem neki? Nem visszakozhattam.

Mosolyt erőltettem sápadt arcomra, csak azután szólaltam meg.

- Persze, az tökéletes lesz – hazudtam szemrebbenés nélkül és csábos kacsintással fejeztem be a mondatot. Hányingerem támadt. Ezúttal magamtól.

Utána hagytam, hogy hazafuvarozzon, és tetetett lelkesedéssel hallgattam a beszámolóját a tegnap esti focimeccsről, ami nagyon tetszett neki. Mondanom se kell, nem figyeltem oda. Pedig próbáltam. Néha sikerült elcsípnem egy-egy mondatfoszlányt, de nem sokra mentem vele. De úgy tűnt, hogy őt ez nem zavarja. Vidáman ecsetelte, hogyan fogott mellé az egyik csapat gólkirálya, és milyen profi volt a másik. A neveket nem tudtam megjegyezni.

- Akkor este – szálltam ki a kocsiból mosolyogva és rákacsintottam. Meg akartam változni. Az az ember akartam lenni, akit eljátszottam. A régi Bella szinte üvöltött bennem akárhányszor flörtöltem, és ezt nem bírtam elviselni. Igazából akartam más lenni, de csak a külsőm lett új, és az az arc, amit a világ felé mutatok. Más nem változott.

- Alig várom – kiáltotta még utánam Mike, majd elhajtott, én pedig elindultam a bejárati ajtó felé. Charlie nem volt itthon, Melanie pedig elment munkát keresni, legalábbis ez állt az általa hátrahagyott üzeneten, amit nekem hagyott.

Gyorsan megírtam a házijaimat, hiszen a suliban nem akartam lemaradni. Charlie csalódását bennem nem akartam kiérdemelni, mert nem tudnám elviselni, hogyha miattam szenvedne, vagy hogyha miattam lenne szomorú.

Miután magam mögött tudtam az iskola teendőimet, a fürdőszoba irányába vettem az irányt, és felfrissítettem magamat. Hajmosás után beálltam a tükör elé és megszárítottam lángvörös, vállig érő hajamat, majd lassú mozdulatokkal kivasaltam. Elégedett voltam az eredménnyel, de tudtam, hogy valami még hiányzik. Átmentem Mel szobájába és kölcsönvettem a sminkkészletét, és azzal vettem kezelésbe magam. A hatás megdöbbentő volt. Ha korábban azt mondták volna nekem, hogy ez leszek én, nevetőgörcsöt kaptam volna. De az új helyzet teljesen más volt. Sóhajtottam egyet, majd elindultam a ruhásszekrényem felé…

*.*

Mike vigyorogva várt a kocsija mellett, és egy emlékkép ugrott be, mikor Edward várt engem ugyanígy a Volvójának dőlve. Elhessegettem magam elől a képet, és magamra erőltettem egy kis mosolyt, de a sápadtságomat nem sikerült elűznöm.

- Minden rendben? – vette észre, hogy mennyire szürke az arcom. Nem árultam el neki, hogy ma nem sokat ettem, mert szinte minden kijött belőlem. Helyette felnevettem.

- Persze, csak nem igen vált be az új púderem – hazudtam, és nem hittem, hogy ezt elhiszi nekem, de ő ezt minden kérdés nélkül bevette, majd udvariasan ajtót nyitott nekem, és én vigyázva ezüstszínű ruhámra, beültem az anyósülésre, míg ő bepattant mellém és a gázra taposott, majd elindultunk.

Ezúttal a boltjuk újdonságait újságolta el lelkesen, és persze én is vele örültem, pedig hidegen hagyott Newtonék boltja. Eleinte nem fogadtam rosszul a témát, de a Port Angeles-ig vezető hosszú úton kicsit meguntam, hogy szüntelenül másról sem beszél. Már ott tartottam, hogy ki-be lélegeztem ütemesen, és ökölbe szorított kezekkel ellenkeztem a kitörni készülő hangom elől, ami legszívesebben ráordított volna Mike-ra, hogy fogja már be...

- Megjöttünk! – fojtotta belém a szót, és kifújtam végre a levegőt. Hála isten. Engedtem, hogy kisegítsen a kocsiból, majd mikor bezárta a kocsit, vettem csak szemügyre a partneremet. A látvány lesokkolt, nem is tudom, hogy nem vettem eddig észre…

- Üm… mi az, ami rajtad van? – kérdeztem fojtott hangon, de igyekeztem, hogy ne legyek bunkó. A hajára nem is mertem rákérdezni… fel volt zselézve. Undorító.

Mike elvigyorodott.

- Zsakett* – felelte, és közben pipiskedve körbeforgott. – Hogy áll?

- Üm… jól – feleltem, de nagyon nehezen tudtam visszafogni a nevetést. Úristen, hogyan tudtam eljönni ezzel az alakkal?

- Apám adta kölcsön, ő pedig még a nagyapámtól örökölte – mondta erre büszke arccal, mire tényleg elnevettem magam.

- Mi az? – mosolygott.

- Csak jó kedvem van – hazudtam, mire vidáman belém karolt és elindultunk befelé. Tipikus előkelőségnek való hely volt, biztos csillagok árak lehettek, ezért kérdőn Mike-ra néztem, de ő megrázta a fejét. Megvontam a vállam és hagytam, hogy a pincér megvetően végig mérjen minket, majd egy asztalhoz kísérjen.

Szerény, kétszemélyes asztal volt egy pislákoló gyertyával, és étlapokkal. Mike alig hogy leült, már lapozgatni kezdte a menüt. Én elegánsan magam mellé tettem a táskámat, és finoman kinyitottam a leghátulját, hiszen még a Phoenixben leélt időkben megtanultam, hogy hogyan működnek itt a dolgok.

Először természetesen italt kellett rendelni, de úgy vettem észre, hogy Mike egyből az étel részét nézegette elgondolkozva.

- Mike – szólaltam meg halkan, mert nem akartam magunkra vonni a figyelmet.

- Hozhatok valami frissítőt? – lépett mellénk a pincér, aki leginkább egy pingvinre hasonlított.

- Én… - kezdte Mike, de mikor találkozott a tekintetünk, elhallgatott.

- Először talán az italokat kéne szemügyre venni, uram – szólalt meg gunyorosan a pincér, mire szegény szerencsétlen fülig vörösödött. Hogy megmentsem a helyzetet pezsgőt rendeltem magamnak, de Mike még mindig tipródott.

- Egy sört kérek – hebegte zavartan.

- Sajnálom, de a mi éttermünk ezzel nem szolgálhat, ez egy előkelő környék – ellenkezett a pincér.

- Akkor egy pohár vörösbort kérek…

- Rendben – felelte, és a lap felé fordult. – Melyik évjárat?

- Hogy mi? – értetlenkedett zavartan Mike.

- Mi az ajánlatuk? – kérdeztem csilingelő hangon, hogy megmentsem a kínos helyzetet. A pincér sorolni kezdett különböző borokat, de nem bírtam követni a hosszú felsorolást.

- A legjobb borukból kérünk egy pohárral – feleltem udvariasan, mire a pincér bólintott és engedelmesen eltűnt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és szúrósan meredtem a velem szemben ülő zavart férfira.

- Sajnálom – hebegte. – Én csak… ritkán járok ilyen helyekre.

- Semmi baj – feleltem, és intettem, hogy keressen valami ételt, amíg a pincér vissza nem jön. Öt perc múlva jelent meg és letette elénk tette az italokat. Finoman belekortyoltam a pezsgőmbe és megízleltem.

- Sikerült választani?

- Nem – felelte elgondolkozva Mike. – Nem találok a listán gulyáslevest. Olyat kérnék paprikás behatással magyarosan – folytatta zavartalanul, és nem vette észre a plafonra szegezett tekintetemet.

- Sajnálom, de efféle ételekkel nem szolgálhatunk. Ha ilyenre vágyik, kérem keressen valami lepukkadt borozót.

- Értem – nyelt egyet. – Akkor pacalpörköltet kérek, bár azt sem láttam a listán… - folytatta végül, és pincér gúnyosan elmosolyodott. – Most mi van? – csattant fel a szerencsétlen srác.

- Két homárt kérünk – fordultam sóhajtva a pincérhez, holott utáltam azt az ételt, de minél előbb véget akartam vetni ennek a helyzetnek.

- Miért pont homár? Én a húst szeretem hússal, nem valami szart… - csattant fel egy kicsit hangosabban, mint kellett volna és megrökönyödött arcok fordultak felénk.

- Mike…

- Hoppá – kapott a fejéhez, és egy darabig csöndben maradt, majd a Forma 1-ről kezdett beszélni, és a kedvencéről Michael Schumacher-ről, és a múlt hétvégei futamról, amit természetesen ő is nézett. Állítása szerint sosem hagyna ki egyetlen menetet sem, semmi pénzért.

Engedelmesen hallgattam, csak néha hümmögtem közbe, hogy bátorítsam a kimeríthetetlen szóáradatot, és eszembe jutott az az este, mikor Edwarddal voltunk egy étteremben, és mennyi mindent köszönhettem neki aznap este. Akkor mentette meg az életemet. Tényleg nem voltam elég jó neki? Vagy igaz lenni, amit állított? Á, nem hiszem, az nem lehet… Nem és nem és nem…

A kimerítő beszélgetés közben nem is figyelt arra a tömérdek evőeszközre, ami a tányérja mellett sorakozott, és végig egyetlen villával és késsel húzta ki a vacsorát. Fel is nevettem halkan, de ő azt hitte, hogy az éppen aktuális viccén nevetek, így fel sem háborodott. Csak az zavart, hogy nem csak én nevettem ki, de mindenki előtt kioktatni sem akartam az előkelő villák használatáról.

Mike témája a vacsora végéig kitartott, és nem tudtam megszólalni se mellette, de ezt nem bántam. Nem volt kedvem társalogni, kezdtem magam úgy érezni, mint aki mindjárt széthullik darabokra.

- Hozhatom a számlát? – jött vissza az ellenszenves pasas a vacsora végén, én pedig bólintottam. Minél előbb a szobámban akartam lenni egyedül. Még egy ilyen unalmas és kínos estét nem élek túl az biztos.

Mikor kihozta és majdnem felsikkantottam a csillagos ártól és hitetlenkedve Mike-ra meredtem. Honnan van ennyi pénze, hogy ennyit költsön egy vacsorára?

Nem nézett rám, csak kitartóan kotorászott a zsebében és egyre kétségbeesettebb fejet vágott.

- A francba – morogta halkan, de úgy háromméteres körzetben mindenki hallotta.

- Hogy mondta? – háborodott fel a szomszéd asztalnál ülő sznob, idős hölgy.

- Semmi köze hozzá – felelte erre idegesen, mire az öregasszony felháborodva sipítozni kezdett.

- Az én időmbe nem mertek így beszélni a fiatalok! Hallatlan… ide se jövök többet – állt fel, és vádlón meredt az ijedt személyzetre.

- Elnézést, asszonyom… Többet nem fordul elő – futott hozzá az egyik fiatalabb pincérnő és a nőre segített a szőrméből készült kiskabátját, majd a nő felháborodva távozott.

- Gratulálok, Mr. Newton – sziszegte a pincérünk ellenségesen. – Sikerült elüldöznie a támogatónkat… Most pedig ha kérhetném, fizetne…?

Mike idegesen nézett rám.

- Nem találom a pénzem – motyogta halkan az orra alatt, és vörös volt a szégyentől. Levegő után kaptam.

- Tessék? – kiáltottam fel, mire én is kaptam egy szúrós pillantást a jelenlévőktől. Dühtől remegve nyúltam a táskámhoz, de Mike a karom után kapott.

- Mit akarsz? – csattantam fel idegesen.

- Nem hagyom, hogy te fizess – nézett rám megszégyenülten.

- Van jobb ötleted?! Vagy ledolgozod? – sziszegtem villámló szemekkel, majd előkotortam a pénztárcámat és kivettem minden félretett pénzemet.

- Parancsoljon – nyújtottam a pincérnek. – És elnézést a kellemetlenségét.

- Nem a maga hibája hölgyem – felelte és egy utolsó dühös pillantást vettem a partneremre és ott hagyott minket.

- Menjünk – morogta Mike és felvette a menő zsakettjét, és megpróbált belém karolni, de a tekintetem láttán, inkább feladta a próbálkozást.

Idegesen pattantam be a kocsiba és magamban imádkoztam, hogy érjek már haza, mert legszívesebben elástam volna magam az előbbi szégyentől, ráadásul a félretett pénzemnek is jórészt annyi.

- Ne haragudj, Bella… én – szólalt meg, mikor beült mellém. Nem méltattam válaszra, de mikor már hosszú percek óta bámult, felcsattantam.

- A francba, indíts már!

Sóhajtott egyet, majd a kulccsal beüzemelte a járművet és végre valahára elindultunk. Néma csend uralkodott, Mike most nem próbálkozott az untatásommal, hiszen látta rajtam, hogy remegek az idegességtől.

Aztán egyszer csak megálltunk.

- Miért álltunk meg?! – csattantam fel villámló szemekkel.

- Üm… azt hiszem, hogy kifogyott a benzin – felelte.

- HOGY MI? ÉS EZT TE CSAK ÍGY MONDOD? – üvöltöttem magamból kikelve, és kinyitottam az ajtót, és elindultam az országút mellett.

- BELLA! – kiabált utánam. – Hová mész? – kérdezte értetlenül.

- HAZA! De minél távolabb tőled!

- Megpróbálhatnánk tolni… - vetette fel tétován, mire megfordultam.

- FELEJTSD EL! ÉS ENGEM IS! ÖRÖKRE! – ordítottam és folytattam az utam, egészen, míg nem pár perc múlva egy autó fékezett le mellettem, amiben dübörgött a zene.

- Bella! Te vagy az? – jelent meg mellettem Gavin feje kihajolva az ablakon.

- Gavin – örvendeztem. Végre úgy éreztem, hogy még ma hazajutok. Nem volt egyedül, még két haverja terpeszkedett a kocsiban.

- Mit csinálsz itt?

- Hazamegyek éppen életem legkínosabb estéjéről – feleltem és gyilkos pillantást vetettem a tétován álldogáló Mike-ra.

- Hazavigyünk? – vetette fel kedvesen és rámutatott az üresen tátongó anyósülésre.

- Ha nem fáradtság – feleltem hálásan. Nem fogadnám el, ha nem kerültem volna ilyen helyzetbe, hiszen mégis három férfi társaságában fogok utazni.

- Ő is jön? – mutatott az egyik haverja Mike-ra. Kelletlenül megkérdeztem, de ő megrázta a fejét.

- Nem hagyom itt a kocsim! – kiáltotta vissza, és én megráztam a vállam és beültem Gavin mellé, és nem néztem hátra, mikor elhajtottunk.

Nem foglalkoztam a két részeg majom röhögésével, de hallottam, hogy néha az én nevem is előkerült, és ezek szerint tetszettem nekik. Gavin nem győzött szabadkozni miattuk az út hátralévő részén.

- Semmi baj, tényleg – feleltem mosolyogva.

- Mi történt veled ma este? Látom, hogy nem vagy éppen a toppon.

- Huh, hát hosszú. De elment a kedvem egy életre a randiktól… - feleltem és keserűen felnevettem közben.

- Balfék srác lehetett, ha ennyire ki tudott téged akasztani – nevetett Gavin. – És szereted?

- Mi? Ja, nem.

- Akkor semmi gáz, egyébként tényleg elég lúzerül nézett ki. Ne vesztegesd az ilyenekre az időt.

- Soha többet - értettem egyet, aztán hallgatásba burkolóztam, mert nem akartam még jobban belemenni a magánéletembe.

Mikor hazaérve kikászálódtam a kocsiból, Gavin utánam szólt.

- Hé, Bella! Nincs kedved szombaton velünk tartani? Talán Melanie is jön, na? Egy kis motorozás, ez meg az…

- Hát… - bizonytalankodtam, aztán arra jutottam, hogy ennél az esténél semmi nem lehet rosszabb, és bólintottam. – Rendben.

- Akkor majd beszélünk. Jó éjt, Bella!

- Jó éjt – motyogtam halkan és elindultam az ajtó felé. Még hallottam a távolodó autó zaját, majd némán néztem, ahogy eltűnnek a távolban, majd mély levegőt vettem és beléptem, számítva Charlie haragjára a késői elmaradásért…

Egy biztos, hogy ezt az estét soha nem felejtem el…

* zsakett: elöl rövid és lekerekített szárnyú, hátul hosszabb alkalmi férfi zakó

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés