21.fejezet:Újabb gondok

Amikor Edward a karjaiban tartott, elfeledtem minden gondomat, és csak ő járt az eszemben. Egyetlen egy szó, egyetlen egy név ismétlődött folyamatosan a fejemben, mintha vízhangzana. Edward, Edward, Edward. Minden érintése, minden csókja, a legapróbb gesztusa olyan nagy hatással volt rám, hogy szinte szóhoz sem jutottam, a szívem zakatolni kezdett, gondolkozni egyáltalán nem tudtam. Bár eddig még sosem gondolkoztam ezen, most valahogy eszembe jutott, és ez az egyetlen gondolat befészkelte magát a fejembe, nem hagyott nyugodni. Hogy mi volt ez? Nos... az, hogy Edward és én mikor fogunk egymással lefeküdni. Lehet, hogy ez korai még, de úgy érzem, hogy Edward mellett megtaláltam a boldogságot, hogy ő nekem a nagy Ő, senki más nem tehet boldoggá. Valahogy meg kell vele beszélnem ezt a dolgot, csak féltem, hogy esetleg mérges lesz rám, mert ilyeneken gondolkozom, arról ugyanis, hogy a vámpírok miként szeretkeznek fogalmam sem volt. Bizonyára ugyanúgy, mint az emberek, de mégis egy kicsit másképp.

 - Min gondolkozol édesem? - kérdezte Edward, és egy csókot nyomott a kezemre, majd egyre feljebb haladt, végül a nyakamnál kötött ki.

Halkan felsóhajtottam, valószínűleg fogalma sincs arról, mennyire felizgat az effajta megnyilvánulásaival, amikor rájön ez a csókolási kényszer.

 - Nem biztos, hogy akarod tudni - sütöttem le zavartan a szemeimet, éreztem, hogy elpirulok.

 - Mindent akarok tudni ami veled kapcsolatos, ha már nem adatott meg a lehetőség, hogy a gondolataidban olvassak - kuncogott, de mikor észrevette zavaromat, abbahagyta a nyakam csókolgatását, fejemet maga felé fordította, és várt.

 - Edward nem hinném, hogy örülni fogsz annak amit mondani akarok. Van egy olyan érzésem, hogy ki fogsz akadni. Ismerlek már eléggé, hogy tudjam ezt - válaszoltam.

Halkan felnevetett, közelebb hajolt arcomhoz, lehellete csiklandozta az arcomat.

 - Mondd el Bella! - kért, én meg nem tudtam tovább titkolózni előtte, így hát arrébb húzódtam mellőle, és belekezdtem.

 - Na szóval egyszer csak eszembe jutott valami, amiről hát egy kicsit zavarba ejtő beszélni, legalábbis nekem.

 - Mi jutott eszedbe? - látszott rajta, hogy most már nagyon kíváncsi, és én ettől csak még jobban zavarba jöttem, most már olyan vörös voltam mint a rák.

 - Hát az hogy... szóval én és te mikor fogunk... - még ki sem mondtam, amikor Edward már villámgyorsan felállt, és a falhoz állt, komor arccal nézett rám.

 - Soha Bella! Soha! - hansúlyozta ki a soha szót.

 - De hát még nem is mondtam semmit! - ellenkeztem, ő megrázta a fejét.

 - Tudom mit akartál mondani. Hogy mikor fogunk egymással lefeküdni igaz?

 - Azt hittem nem tudsz olvasni a gondolataimban - próbáltam humorizálni, hogy oldjam a hirtelen keletkezett feszültséget, de Edward nem volt viccelődős hangulatban.

Tekintete még mindig komoly volt, arcán nem mutatkoztak érzelmek.

 - Bella, ez nem vicc! Soha nem történhet meg az a dolog! - felelte, odajött hozzám, és óvatosan magához ölelt.

 - De miért nem? - hangom kétségbeesésről árulkodott, szememben gyűltek a könnyek.

 - Bella... egy apró kis ölelés is megölhet téged. Bármikor összeroppanthatlak! - szinte könyörgőn nézett már rám, hogy tegyek le erről a tervről.

 - De nem tennéd meg! Te tudsz uralkodni magadon, még egyszer sem támadtál meg! - ellenkeztem.

 - Még! De nem tudom mi történne ha mi... Bella akkor elveszteném a fejem, lehet, hogy nem bírnák magamon uralkodni!

 - Legalább próbáljuk meg! Edward... kérlek! - könyörögtem, de ő hajthatatlan volt.

Felvette az egyik kis szobrot a szekrényről, és összemorzsolta. Fehér por hullott ki a kezéből, én csak néztem, és már elkezdtem sírni is.

 - Látod Bella! Csak egy rossz mozdulat és neked véged! Azt soha nem bírnám elviselni! - kétségbeesett volt ő is, mint én, valahogy úgy éreztem, hogy ő is akar engem, de mivel félt, nem mer kockáztatni.

 - Szeretsz engem Edward? - kérdezte, ő bólintott.

 - Megtennél értem bármit? - kérdezte újból.

 - Igen bármit, csak ezt nem! - felelte, csalódottan hajtottam le a fejem.

 - Akkor nem is szeretsz eléggé! - vádoltam meg, és kirohantam a szobából.

Hallottam magam mögött Edward lépteit, de nem fordultam meg. Olyan gyorsan rohantam, hogy észresem vettem a lépcsőt, és lezakóztam volna, ha Edward még időben el nem kap.

 - Figyelhetnél a lábad elé! - szidott le haragosan, de tudtam, hogy nem emiatt mérges rám.

 - Nem mindegy mit csinálok? Engedj el! - üvöltöttem zokogva, most vettem csak észre, hogy mindenki minket néz, pontosabban az összes Cullen minket néz.

 - Bella, hogy mersz olyat mondani, hogy nem szeretlek eléggé?! Tudod te mennyit vártam rád?! Majdnem 100 évet! Soha nem szerettem még senkit így, és pont ezért nem akarlak veszélynek kitenni! - kiabálta hangosan, hogy felfogjak minden egyes szót.

 - Edward hát nem érted meg, hogy én bízok benned, és hiszem, hogy képes vagy uralkodni magadon?! - förmedtem rá - miért nem vagy te is hinni magadban?!

 - Talán mert túlságosan szeretlek, hogy kockára tegyem az életedet! - üvöltöttem, majd elengedte a karom, és berohant a szobájába.

Hallottam, ahogy az ajtó becsapódik mögötte, a ház is beleremegett. Nem bírtam tovább, zokogva borultam le a földre. Csak azt éreztem, hogy valaki felemel, és levisz a lépcsőről, majd a kanapéra ültet. Mikor felnéztem, láttam, hogy Emmett volt az, egyébként vidám arca most szomorú volt.

 - Muszáj neked is velem együtt búslakodnod? - kérdeztem rá, sikerült is egy halvány mosolyt csalnom az arcára.

 - Bella, te Edwardhoz tartozol, és a te gondod a miénk is. Elmondod min veszekedtetek? - kérdezte, de én a fejem ráztam.

 - Biztosan hallottátok! Edward úgy kiabálta, mint még soha! - sírtam.

Alice leült a másik oldalamra, és szorosan magához ölelt. Fejemet az oldalának dőtöttem, és csak sírtam. Alice elkezdte simogatni a hajamat.

 - Emmett, elmennél egy kicsit? Szerintem Bellának most női társaságra van szüksége - kérte Alice, és Emmett már azonnal fel is állt, hamarosan már el is tűnt innen.

Csak én is Alice maradtunk, még mindig ott feküdtem, ő még mindig ölelt engem.

 - Jaj, Bella! Én tudom, mit érzel most. Láttam előre ezt a veszekedést, tudom mi volt a téma.

 - Igen? Akkor szerinted mit tegyek? - kérdeztem szomorúan.

 - Adj neki egy kis időt. De ne add fel! Én hiszek abban, hogy minden rendben lesz! - felelte, hirtelen elkezdtem reménykedni.

 - Láttál valamit ezzel kapcsolatban? - kérdeztem, de csak megrázta a fejét.

 - Nem igazán. Csak halvány képek, de nem lehet őket megfejteni. Egy dologban viszont biztos vagyok. Minden rendben lesz! És várd ki a végét! - megpuszilta a homlokom, majd felállt, és kitáncolt a lakásból.

Egyedül maradtam a gondolataimmal, és úgy döntöttem, nem adom fel, meggyőzöm Edwardot. Edward csak egy órával később jött le a szobájából, akkor is csak azért, hogy hazavigyen. Nem szólt hozzám az utón egy szót sem, még meg sem csókolt, amikor hazaértünk, csak egy sziát mondott, és már el is rohant. Most azt hiszi, hogy ha kerül engem, feladom? Na arra aztán várhat, mert soha nem fog megtörténni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés