Sűrű, sötét erdőben bolyongtam, valahogy minden olyan hatalmasnak tűnt a szememben, mintha minden a háromszorosára nőtt volna hirtelen. Félelem szorította apró testemet és éreztem, hogy a könnyek végig folynak az arcomon. Futottam, minél távolabb akartam kerülni attól a szörnyű helytől. De a lábaim esetlenek voltak és ügyetlenül a földre estem, majd sírva fakadtam. Döbbentem néztem le a kezeimre, és pici apró kis ujjakat láttam. Három vagy négyéves lehettem.

Ijedten néztem fel a sötét erdőre…

- Mami? – szólaltam meg, mikor megreccsent egy gally valahol messze tőlem. Hangom természetellenesnek hatott a csendben és úgy éreztem, hogy szörnyek vesznek körül, és engem akarnak. Az ágak félelmetesen suhogtak, nem hallottam a madarak kellemes hangocskáját, amik mindig megnyugtattak. Most kísérteties csend honolt mindenfelé. De éreztem, hogy nem vagyok biztonságban.

- Szörnyek – motyogtam sírós hangon, félve.

A következő pillanatban két kéz emelt a magasba és ijedten felsikoltottam. Kitágult szemekkel meredtem arra a nőre, aki korábban megijesztett. Utáltam a nénit.

- Hát itt vagy! Hogy mertél elfutni ilyen messzire? – dorgált meg szigorúan és megvetően mérte végig karjaiban remegő testemet.

- Hol a mami? – sírtam fel hangosan, panaszosan. A mamit akartam.

- Ne bömbölj megint, és ne merj többet szófogadatlan lenni- kiáltott rám, majd erős kezével rácsapott könnyes arcom jobb felére, és égő fájdalmat éreztem a helyén. Elhallgattam, és csendben szenvedtem tovább. Hiszen én amolyan csendben szenvedő típus voltam.

Zihálva ébredtem, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem, így csak nyögve átfordultam a másik oldalamra, és ismét álomba merültem.

Ismét ugyanabban az erdőben találtam magam, de most valahogy minden másabb volt. Csak a szívemben érzett rettegés volt ugyanaz. Sűrű volt és sötét, a nap sugarai ide nem találták meg az utat, és a kísérteties csend egyenesen megrémisztett. Nem hallottam egy állatot sem, nem csiripeltek a madarak és nem csipkedtek szúnyogok. Minden olyan volt, mintha valami horror film főszereplője lennék, csak én nem tudtam, hogy melyik filmben vagyok éppen.

Felsikoltottam.

A távolban három alak nézett le rám más-más tekintettel. De mindegyikük félelemre késztetett. Legelöl egy szőke hajú férfi állt, hosszú haját copfban hordta és úgy meredt rám, mint a balett stúdióban. James volt az, akitől úgy féltem a halála előtt.

Már meghalt – motyogtam, de nem tűnt el. Ugyanolyan valós volt, mint a másik két alak. A másik arc gúnyosan tekintett rám, játékszernek tekintett, de volt valami őrültség a szemeiben, ami arra késztetett, hogy őt se becsüljem le. Victoria kemény ellenfél volt, és rengeteget gondoltam arra, hogy mi lesz, hogyha értem jön és megbosszulja a mellette álló férfi halálát.

A harmadik alak arcán nem láttam gyűlöletet, de tömény féltékenységgel meredt rám. Nem volt különösebben szép, hosszú, göndör barna haj keretezte hosszúkás arcát, és csokoládébarna szemeit, és szeplős bőrét. Vámpír volt, de mégsem olyan szép, mint mondjuk Rosalie.

- Bella – susogta egy hang mögöttem. Ijedten pördültem meg a tengelyem körül, és zihálva kaptam levegő után, de csak Edward volt az. A megkönnyebbülés elöntött és tudtam, hogy megvéd majd minden veszélytől.

Biztonságban vagyok – futott ám az agyamon, és azután vettem csak szemügyre a szép arcot, aminek minden részletét ismertem. Most nem láttam rajta szeretetet, a szemei sem voltak olyanok, mint általában, feketeség örvénylett benne. Nem szerelemmel figyelt, csak hideg, fagyos közönnyel. A távolabb álló hármasra futott a tekintete, és láttam, hogy a számomra ismeretlen nőt nézi. Edward tekintete meglágyult a nőre nézve és én megrettenve kaptam levegő után. A vámpírnő arcára elégedettség ült ki, és szájával csókot formált Edward felé, aki mosollyal válaszolta meg a szerelmes gesztust, majd a könnyes arcomra futott a tekintete.

- Edward – motyogtam halkan és zavartan.

- Igen? Mit akarsz tőlem? – kérdezte fagyosan, mint aki egy kellemetlen ellenséggel állna szemben és nem a hajdani szerelmével, aki még mindig vágyakozó szerelmet érez iránta.

- Szeretlek.

- Sajnálom, de én már nem. Tudom, hogy tévedtem a szakításunkkor, de azóta rádöbbentem, hogy helyesen döntöttem. Nem vagy elég jó nekem.

- De én megpróbáltam megváltozni… csak érted… miattad lettem ilyen! – kiáltottam kétségbeesettem.

- Miattam? Kár, mert ma már undorodom tőled. Nem is értem, hogy hogyan szerethettem beléd, hiszen annyira… nem is tudom. Én jobban érdemlek nálad, sosem szerettelek igazán. Csak a véred illata számított, nem bírtam ellenállni neki, csak az vonzott feléd, semmi más. Ezért akartalak magam mellett tudni téged, hogy ki élhessem képzeletbeli vágyaimat. De ma már az is elvesztette a varázsát. Soha nem láttam nálad tökéletlenebb emberlényt. Sajnálom. Most mennem kell – fejezte be, majd vetett rám még egy utolsó pillantást, és intett a három vámpírnak, majd eltűnt a messzeségben. A lábaim önkéntelenül is utána indultak. Szaporán szedtem őket egymás után, de sötét volt, és a botladozásom nem érhetett fel az ő gyorsaságához.

Összerogytam a földön és összegömbölyödtem, hogy ne essek ezernyi darabra. A könnyeim folyni kezdtek és felsikoltottam. Edward szavai mély sebeket hagyott a szívemen, amik most vérezni kezdtek. Szinte éreztem, ahogy folyik belőle ki a vér… A kezemre emeltem fáradtan a tekintetem. Véres volt. A félhold alakú sebhelyem iszonytatóan lüktetni kezdett, és akaratlanul is, de felnyögtem.

Morgást hallottam a három alak felől és felnéztem rájuk. James és Victoria eszelős tekintete mellett láttam az idegen megvető arcát, majd egy negyedik alakot láttam meg mellettük feltűnni. Ő ember volt, akárcsak én, de ő sem nézett rám kedvesebben, mint James. Villámcsapásszerűen csapott belém a felismerés, mikor rájöttem, hogy kit látok. Dermedtem láttam, ahogy James elszakítja rólam a tekintetét, majd hozzá lép, és erőszakosan szájon csókolja, és ő hiába ellenkezik, nincs elég ereje hozzá. Victoria dühös morgással jutalmazza a jelenetet, és zaklatottan kezdi rombolni a fákat, amik meghajolnak az erejétől. James ellöki magáról a nőt, mintha valami felesleges súly volna, majd elindul felém. Szemeiben vad gyilkolási vágy ég, de mielőtt lecsapna rám, köddé válik.

A következő pillanatban arra ébredtem, hogy ég a kezem, az arcomon könnypatakok folynak, és a torkomban heves hányingert érzek. Remegve kaptam a bal kezemmel és szám elé, és botladozva siettem a fürdőszobába, és a vécé elé térdeltem, majd kiadtam a gyomrom tartalmát. Jobb kezemet, amin a régi heg lüktetett, alig tudtam megmozdítani, és azt is észrevettem, hogy vérzik. Biztosan felszakítottam álmomban a heget, mert biztosan csapkodtam is a rémálom közepette.

Homlokomat a hideg csempének támasztottam és lassan, egyenletesen, mélyeket lélegeztem, hogy elmulasszam a rosszullétemet. Percekkel vagy órákkal később álltam csak fel és remegve kerestem kötszert a kezembe, de előbb még óvatosan lefertőtlenítettem. Rutinos voltam a sérülések ellátásában, hiszen rengetegszer kellett ellátnom saját magamat, mert kimondhatatlan balszerencsém mindig közbenjárt az érdekemben.

Miután végeztem, megmostam jéghideg vízzel az arcomat, és megpróbáltam eltüntetni a könnyeim nyomait, de nem sok sikerrel jártam. De azért javítottam a helyzeten. Alaposan megmostam a fogaimat, hogy eltüntessem a hányás nyomait, majd erőtlen mozdulatokkal letisztítottam a vécét. Mikor mindent rendben találtam, visszasétáltam a szobámba és sóhajtva dőltem le az ágyamra. Az órám reggeli ötöt mutatott, még volt egy egész órám aludni, de én rettegtem attól, hogy újra le kelljen hunynom a szememet, de aztán mégis megerőltettem magam és nyugtalan, de álommentes álmomba merültem.

Reggel ólmos fáradtsággal, lüktető kézzel botorkáltam le a konyhába, ahol Charlie reggelizett dudorászva, és felidéződött bennem a tegnap esti veszekedés emléke. Gyorsan kiűztem a kellemetlen képeket a fejemből, és kivettem egy almát a kosárból, mert másfajta élelemre nem éreztem elég erőt.

- Jó reggelt, Bells. Melanie felkelt már? – kérdezte, és csak utána nézett fel az újságból. Rám nézett, majd aggodalom jelent meg a vonásain is megszólalt. – Jól vagy?

- Ühüm – motyogtam, nem túl meggyőzően, és megerőltettem egy gyenge mosolyt.

- Ez nem volt túl meggyőző. Mi a baj? Rosszul vagy? Olyan fehér vagy… és te jó ég! Bells! Mi történt a kezeddel?

- Rosszat álmodtam – vontam meg a vállam. – És beverhettem valamibe az alkaromat, mert arra ébredtem, hogy vérzik és fáj. Tegnap az étterembe rosszat ehettem, mert a gyomrom nincs túl jól, de nincs semmi gond. Már sokkal jobb – hazudtam, és meg sem próbáltam említeni a szívemben tátongó sérüléseket.

Melanie ekkor botorkált le a konyhába és megeresztett egy lusta ásítást és nyújtózott egyet.

- Jó reggelt. Bella, Gavin írt, hogy téged is meghívott szombatra, akkor jössz? – fordult egyből felém, és csak egy szemöldökráncolással reagált megrozzant külsőmre.

- Mégis hova? – csattant fel Charlie karba tett kézzel.

- Csak egy baráti összejövetel, Charlie bácsi. Biztosan segítene Bellának kikapcsolódnia – felelte kedvesen, majd mikor apu nem nézett rá, rám kacsintott.

Charlie tekintete egyből megenyhült.

- Oh, hát persze, hogy elmehettek. Mész, ugye, Bells?

- Üm… persze – feleltem, és észrevétlenül a szemetesbe dobtam az almám maradványait. Miután Mel is megreggelizett, mellém lépett és karon ragadott.

- Gyere, rendbe hozlak egy kicsit, nem mehetsz ilyen beteges külsővel emberek közé – magyarázta „kedvesen”, de engedelmesen hagytam, hogy maga után ráncigáljon és feljavítsa a külsőmet, ami igencsak rám fért. Hosszú éjszakám volt és a rémálmom sehogy sem hagyott nyugodni. Azon gondolkoztam, hogy vajon ki lehetett a negyedik alak, akit James erőszakosan megcsókolt… Az álmomban ismertem őt, de most nem ugrott be se arca, se a neve.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés