Futás közben igyekeztem megszabadulni a feszültségtől. Hogy képzelik! Én féltékeny? Miért is lennék? Hiszen semmi nem történt közöttük, csak Tanya kicsit nyomult, ami nem meglepő, mert hát Edward ledöbbentően isteni… Sőt, mi az, hogy közöttük, hiszen közöttünk sincs semmi! Elcsattant egy csók. Kettő. Három. Na, és? Ez nem jelent semmit.

Akkor meg miért idegesít az a gagyi rózsaszín hajú, de egyébként minden emberi mértéken felülien gyönyörű spiné Edwarddal szembeni viselkedése?! Mi ez az érzés a gyomromban? Pillangók? Eddig a percig én szerettem a pillangókat, de ha nem fejezik ezt be most azonnal, rövid úton be kell szereznem egy lepkehálót…

A vártnál korábban találkoztam egy hasonló szürkés példánnyal, mint Jacob. Összeszűkült szemmel nézett rám egy darabig, fogát kivillantva, de felismerhetett, mert engedett haragos testtartásából, és közelített.

- Szia… Bella vagyok… bár ezt szerintem tudod – motyogtam alig hallhatóan. – Hmm… szóval Jacobot keresem. Azt mondta, csak szóljak valamelyik barátjának, és ideirányítja hozzám. Tudnék vele beszélni? – próbálkoztam megértetni vele szándékom. Meg sem mozdult.

- Kérlek, szólsz Jake-nek? – kérdeztem újra. A farkas még mindig meg sem mozdult.

- Hát ez isteni… - morogtam. Ekkor fojtott nevetést hallottam a hátam mögül. Jacob bújt elő a fák mögül.

- Örülök, hogy végre felkerestél!

- Nem is volt az olyan régen… honnan tudtad, hogy itt vagyok?

- Tudod, nekünk, farkasoknak van egy érdekes képességünk. Ha vérfarkas alakban vagyunk, halljuk egymás gondolatait – vigyorgott, látva elképedésemet.

- Ööö… remek. Ilyen képességem nekem is van, de bárkiét hallhatom – villantottam fel egy kissé önelégült mosolyt, mire meghökkent.

- Hát azt meg hogy? Edward is erre képes, nem?

- Igen… tőle kaptam.

- Mégis hogyan? – kíváncsiskodott.

Hosszú történetbe kezdtem a képességemről, és a Volturinál tett látogatásról. Érdeklődve hallgatott, és mindenhez tudott kommentárt fűzni. Ő is mesélt arról, hogyan lett vérfarkas, és néhány régebbi történettel is szórakoztatott, amikkel ő mit sem tudva, hozzásegített a múltam megismeréséhez.

Megtudtam, hogy az apámat Charlie Swannak hívták, illetve még most is hívják. Forks rendőrfőnöke. Arizonából költöztem ide két éve, az anyám neve Renée. A szüleim még születésemkor elváltak, de békés a kapcsolatuk. Továbbá tőle, Jake-től kaptam első autómat (ami azonnal eszembe is jutott… a jó öreg Chevy), és mesélt néhány kalandozásról, például a közös motorozásokról. Ezen meglepődtem, mert nem tartottam magam túl sportos alkatnak, extrémnek meg pláne nem.

-         És hogyhogy nincs még itt a kedvenc vérszopód, hogy megzavarjon bennünket? – kérdezte már lassan háromórányi beszélgetés után. Csúnyán néztem rá.

-         Én is vérszopó vagyok, ha nem vennéd észre.

-         Nekem te mindig Bella maradsz.

-         Köszi, ez azért jólesik. De mi az, hogy kedvenc vérszopó?

-         Te jó ég, Bella, hát Edward Cullenre gondolok – forgatta a szemét.

-         Eddig tiszta. De miért lenne ő a kedvenc vámpírom? – értetlenkedtem. Jake-nek meg szemlátomást leesett az álla.

-         Te komolyan nem veszed a lapot, vagy csak előttem vagy zavarban?

-         Esküszöm, fogalmam sincs, honnan veszed ezt – bizonygattam. Ő meg elhűlve csóválta a fejét.

-         Az igen…

-         Na, de hogyha már ilyen ökörségeket kérdezel, és elvárod, hogy bizonygassam az igazam, az a minimum, hogy megmagyarázod – kuncogtam, és kíváncsian, szempilla rebegtetve néztem rá.

-         Azt lesheted! – vágta rá vigyorogva.

-         Miért? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

-         Ha tényleg fogalmad sincs semmiről, akkor ne is várd, hogy pont én fogok neked felvilágosító órát tartani – vigyorgott továbbra is diadalittasan. Én meg felvettem azt a durcás és szomorú „elvették a kedvenc játékomat”- arckifejezésem.

-         Na, Jake, kérlek… - motyogtam nagy bociszemekkel.

-         El tudod képzelni, milyen rossz színésznő vagy? – kacagott a rovásomra.

-         Ennyire azért nem rémes… - morogtam sértődötten.

-         Dehogynem! Láttalak már igazán próbálkozni, de ez nagyon silány utánzat, főleg még félig bíborvörös írisszel…

-         Ja, az igaz, hogy a sátáni tekintet nem sokat dob a „kiskutyás” pillantásomon – a végén már együtt nevettünk, fesztelenül, szívből jövően, mint két régi jó barát. Ami igaz is volt.

-         De tényleg, miért nem tört ránk eddig Edward?

-         „Kedvenc vérszopóm” – artikuláltam gúnyosan Jacob kifejezését – vendégeket lát el. Szerintem. Tudod, Cullenék vámpír barátai most nálunk időznek egy ideig. „Vakáció”, ha úgy tetszik – fintorogtam sötéten.

-         A Denali-klán?

-         Honnan tudtad? – néztem nagyot.

-         Hahó, én is jóban vagyok kiscsaládoddal, akár hiszed, akár nem.

-         Pedig múltkor nem úgy tűnt… - vigyorogtam kárörvendően.

-         Edward számomra a legjobb vámpír – jelentette ki komoran.

-         Kösz szépen – morogtam. Felnevetett.

-         Mondtam már, te nekem mindig Bella maradsz. Akár Swan, akár Cullen, akár ember, akár vámpír. Mindegy – hálásan mosolyogtam rá.

-         De ha ennyire szeretitek egymást, mi volt az a múltkori balhé?

-         Félre ne értsd, kedvelem Edwardot, de a múltbeli események miatt mindig lesz közöttünk egy árnyalatnyi feszültség.

-         Árnyalatnyi… - ciccegtem gúnyosan.

-         Jó, attól talán kicsit több – kuncogott.

-         De miért?

-         Elmondom még egyszer. Ha Edward nem beszélt róla, akkor én sem fogok.

-         Nem is mondtad még egyszer sem – dünnyögtem.

-         Dehogynem.

-         Nem, a „kedvenc vérszopó” megnyilvánulásodra vonatkozott az imént – fitogtattam jó emlékezőképességemet.

-         Akkor veheted erre is.

-         Miért, a kettő kapcsolódik egymáshoz?

-         Nagyon is.

-         És hozzám?

-         Nem is hinnéd, mennyire – ekkor zajokat hallottunk a közelből. Léptek. Vámpírszag. De nem ismerős. Szóval valamelyik vendég. De Jacob erre nem gondolt, mivel azonnal felpattant, mintegy védekezően ált elém.

-         Jacob, nyugi, nagylány vagyok. Egyébként is, csak az egyik Denali-vendég lesz az.

-  Jaj, tényleg, el is felejtettem – csóválta a fejét. – Oké, nekem mennem kell, de bármi baj adódna, hívd Embryt. Akivel az előbb olyan jól eltársalogtál – évődött.

-         Úgy lesz – vigyorogtam, és barátilag átöleltem.

-         Hiányoztál, Bells – motyogta, miközben sután megveregette a hátam, majd elszaladt. Bizonyára átváltozhatott útközben, mert furcsa textilszakadást hallottam…

A léptek egyre közelebbről hallatszottak. Feszülten vártam, ki lesz a látogató.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés