25.fejezet:Átváltozás

A fájdalom olyan erővel söpört végig testemen, hogy olyan érzés volt, mintha darabokra akarna tépni. A maradék erőmmel azon voltam, hogy kiűzzem a fájdalmat a testemből, de az erősebbnek bizonyul, uralma alá hajtotta mindenemet.  Úgy éreztem magam, mintha egy vulkán belsejében főttem volna éppen, s a láva elárasztja egész testemet. Sikítani szerettem volna, kiáltani, hogy valaki szüntesse meg a fájdalmat, de nem jött ki hang a számon. Nem bírtam mozogni sem, mozdulatlanul, hangtalanul szenvedtem, mintha elvesztettem volna az irányítást a testem felett. Szörnyen rossz érzés volt. Tehetetlen voltam, nem tudtam semmit sem tenni, azt kívántam, bárcsak meghalnák, hisz ennél még a halál is jobb. Sírni szerettem volna, hangosan zokogni, de nem jöttek azok a fránya könnyek. Csak én voltam itt egyedül, és a fájdalom. Égett a bőröm, s mintha millió tűvel szúrkálták volna egyszerre. Belenyilalt a fájdalom a fejembe, majd szétrobbant, a szívem őrülten dobogott, olyan gyorsan, hogy attól féltem, bármelyik pillanatban elveszítheti erejét, s végleg leáll. Nem is lett volna rossz.

A halál nem is lehet olyan borzalmas, legalábbis ennél biztosan nem rosszabb. Csak az fájt a legjobban, hogy soha többé nem láthatom Edwardot. Soha. Milyen szép lett volna az esküvőnk. Csodálatos. A fájdalom hirtelen erősödni kezdett, a forróság egyre csak nőtt és nőtt, kínomban vonaglani kezdett egész testem. A szívem felgyorsult, majd még egy utolsó erőteljeset dobbant, és végleg elcsendesült. De ha a szívem megállt, akkor én miért vagyok itt? Nem kellett volna meghalnom? Vagy meghaltam volna, s ez már a mennyország? Mozogni próbáltam, de nem sikerült, így minden erőmet bevetettem, hogy meg bírjam mozgatni legalább a kisujjamat.

És sikerült! És nem csak hogy az ujjamat, hanem az egész kezemet meg tudtam mozgatni. Lassan visszatért az erő a testembe, éreztem, hogy erőre kapok. Szemeim ólomnehézségűek voltak, de mégis sikerült őket kinyitnom. Ijedten kaptam a szemem elé, ugyanis minden olyan élesen rajzolódott ki, hogy az már ijesztő volt. Olyan élesen láttam, mint egy ragadozó. Olyan hirtelen pattantam fel, hogy attól féltem, el fogok esni, de megálltam a lábamon, ráadásul olyan könnyedén és kecsesen mozogtam mint egy... mint egy vámpír.

Istenem! Az nem lehet! De igen... Hirtelen eszembe jutott az a vámpír, amikor az erdőben voltunk, és a fájdalom a nyakamnál. Odakaptam, és igen, a seb ott éktelenkedett teljes valójában. A bőrem ugyanolyan hófehér volt, mint a többi vámpíré.

 - Hát felébredtél! - hallottam egy mély, gonosz hangot, azonnal a hang irányába fordultam.

A gonosz vámpír volt az, engem méregetett. Hangosan felmordultam, de visszahököltem magamtól. Az tényleg én lettem volna?

 - Nem akarlak bántani édesem! - nevetett fel a vámpír - a nevem Mark. Én változtattalak át.

 - Miért nem ölt meg inkább? Miért hozott ide?! Engedjen el! - kiabáltam, de a hangom teljesen más volt.

Mintha nem is én beszéltem volna, olyan lágyan, bársonyosan csengett.

 - Azért hoztalak magammal, mert kellett egy társ. És te... pont kéznél voltál - nevetett fel.

 - Hogy hozott el? A Cullenék sokkal többen vannak, elbánnak simán egyetlen egy vámpírrál! - erősködtem, de ő csak a fejét rázta.

 - Velem nem! - mondta, és a következő pillanatban már Edwardként állt előttem, majd Alice, Jasper, és Esme lett.

 - Ez nem lehet! - hitetlenkedtem.

 - Dehogynem. Nem támadtak rám, mert kicsit össze voltak zavarodva, nem tudták ki az igazi és ki nem! - gúnyosan felnevetett.

 - Engedjen el! - dörrentem rá, majd nekiugrottam.

Sikerült nekitaszítanom a falnak, fogaimmal dühösen csattogtam feléje.

 - Nyugi cica! - felelte gúnyosan, majd hatalmas rúgással a hasamba ellökött magától.

A falhoz csapódtam, mely több helyen is megrepedt, de én nem adtam fel. Támadó állásba helyezkedtem, magam sem tudtam honnan tudom hogyan kell viselkednem, csak tettem amit az ösztöneim súgtak.

 - Figyelj Bella, talán segíthetnék neked! Egyedül nem fogsz boldogulni! Irányíthatatlan újszülött vagy Bella!

 - Nem kell a segítsége! Maga egy gyilkos, embereket öl, én nem leszek ilyen! - húztam ki magam büszkén.

 - Ugyan már! Te is szörnyeteg vagy akár csak én, egy gyilkos! - felelte.

 - Nem! Cullenék sem azok, ők állatokat ölnek nem embert! - kiáltottam, kezdtem nagyon dühös lenni rá.

 - Cullenék gyengék! - kiáltotta, majd a következő pillanatban a levegőbe szagolt - megérkezett a vacsora!

Kinéztem az ablakon, és valóban, egy szerelmes pár sétálgatott a mezőn. Éreztem, ahogy a méreg ellepi a számat, és csak egyetlen egy pontra tudtam fókuszálni. Arra a helyre, ahol ők sétáltak.

 - Tedd meg! Meg kell tenned Bella! Szomjas vagy!

És igen, már éreztem, ahogy ég és kapar a torkom, valamivel sűrgősen csillapítanom kell az éhségem. De nem! Nem ölhetek embert!

 - Mi lesz már? Támadd meg őket! - nógatott a vámpír, de én megráztam a fejem, dühtől izzó szemekkel néztem rá, majd egyetlen szó nélkül kiugrottam az ablakon, és az erdő felé vettem az irányt. Megéreztem egy a közelben bóklászó szarvascsorda illatát, így a nyomukba eredtem. Azonnal tudtam mit kell tennem, pedig senki sem mutatta meg. Három szarvassal, és egy medvével végeztem, a szomjóságom csillapodott, bár még így sem tűnt el teljesen.

 - Edward! - kiáltottam, bár erősen kételkedtem benne, hogy a közelben van.

Vajon merre lehetek? És hol van a szerelmem? Meg kell találnom őt, minél hamarabb.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés