Tanyával pillanatok alatt visszatértünk a házhoz. Nagy világosság szűrődött ki a földszintről, de a ház többi része sötétségbe borult. Ezek szerint mindenki odalenn van, és minket vár. Isteni.

Többször előfordult már, de sosem éreztem ilyen mértékben, hogy nem bírok megállni a lábamon. Mégis erőt kellett vennem magamon. Ha másért nem, azért, hogy mentsem a menthetőt. A menthető alanyok az én büszkeségem, Tanya szerelmes szíve, és Edward hátsó fertálya…

Elvonszoltam magam az ajtóig, de bevártam Tanyát, menjen csak ő előre. Én majd elsunnyogok hátul, és ha senki nem figyel rám, felszaladok az emeletre. A szobámból úgysem űzhetnek ki.

Persze ez a tervem sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Mindenki teljesen odavolt, hogy mi történhetett velem, és hol voltunk ennyi ideig.

-         Bella, rendben vagy? Olyan régen eltűntél? – aggodalmaskodott Esme.

-         Nyugalom, semmi bajom. Csak Tanyával elbeszélgettük az időt – összehoztam egy erőtlen mosolyt az említett felé.

-         Bizony, nagyon jól éreztük magunkat – mosolygott Tanya szélesen. Volt valami megmagyarázhatatlan sugárzó vidámság a hangjában.

-         Örülök, hogy összebarátkoztatok – lelkendezett Carmen. Mindenki osztozott az örömben (már akire rá mertem nézni…), kivéve Rosalie-t.

„Háromszoros hurrá.” – gondolta ingerülten. Meglepetten néztem rá. Megszoktam esetleges élcés piszkálódásait, de a határozott rosszindulat távol állt tőle, és a többi Denali taggal rendkívül kedves volt, még önmagához képest is.

-         Bella, biztos vagy benne, hogy… jól vagy? – faggatott Jasper. Összepréseltem az ajkaimat. Most mégis mit tegyek? Már rég érezheti, hogy teljesen szét vagyok esve. Mit feleljek?

-         Igen, csak… kicsit elfáradtam. Tudjátok, jártam egyet az erdőben, és sikerült emlékeznem néhány régebbi dologra. És ez mentálisan elég fárasztó – rizsáztam. Örültem, hogy a többieknek nem volt még részük múltjuk elvesztésében. – Úgyhogy most felmegyek… ha nem probléma.

-         Nem, dehogy, menj csak – intett Carlisle.

-         Felkísérjen valaki?

Ezt nem hiszem el! Hogy van hozzá képe… Tanya előtt! Valaki?! Nyilván nem beszélhet más nevében! Ráadásul Tanya féltékeny volt rám, és ezt neki is tudnia kellett, hiszen gondolatolvasó, az istenért!

-         Nem, köszönöm, azt hiszem, feltalálok – morogtam gondosan másfelé nézve. – Jó éjt!

-         Jó éjt, Bella! – visszhangozták a többiek.

Felrobogtam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Többet nem tehettem. Könnyek nélküli zokogásban törtem ki, fejem a párnába fúrva, nehogy valaki meghallja tehetetlen, magányos szenvedésem.

Ki tudja, mi óta feküdtem már ott. Igyekeztem a teljes érzéketlenségbe merülni, ami meglepően egyszerű volt számomra. Biztos voltam benne, hogy próbálkoztam már ezzel korábban. Fájt, rettentően fájt, de a higgadtságom megőriztem valamilyen szinten. Annyi volt a szépséghibája színészi alakításomnak, hogy ilyenkor úgy tűnt, mint amikor először emlékeztem a Volturira. Üveges, semmibe meredő tekintet. De reméltem, hogy nem fognak belekötni. Ha mégis? Az sem érdekelt igazán.

Hosszú idő elteltével ütemes lépteket hallottam, melyek a szobám előtt fékeztek le, és az illetőhöz tartozó apró öklök megkopogtatták az ajtót.

-         Hahó, Bella! – Alice. Nem reagáltam. Reménykedtem benne, hogy elmegy. Hiába.

-         Hé, csajos, mi történt? Már 13 órája, 36 perce fekszel idebent.

-         Ó… észre sem vettem, hogy így elrepült az idő.

-         Bella!

-         Hmm?

-         Mesélj!

-         Miről?

-         Hogy miért vagy ennyire kiakadva. Jasper mesélt. Tanya mondott valamit? – faggatózott egyfolytában.

-         Honnan veszed azt, hogy Tanyának bármi köze van ehhez? – mordultam fel.

-         Mondtam már, Jazz lemért mindkettőtöket.

-         Isteni.

-         Na, és amikor megérkeztetek… hát nagyon megijesztetted őt. Nyoma sem volt benned az elmúlt időszak pozitívságának. Teljes letargia. Katarzis. A nagy üresség, és pusztító fájdalom – nem tagadtam semmit. Minek?

-         De még mindig nem értem, hogy jön a képbe Tanya.

-         Tanya is le lett mérve. Nála hihetetlen mértékben érzett Jasper önelégültséget, diadalittasságot és boldogságot.

Megütközve néztem Alice-re. Vajon Tanya tudta, mekkora fájdalmat okozott nekem, és ennek örült? Ki van zárva! Azért volt boldog, mert biztosítottam, hogy nincs köztem, és Edward között semmi. Biztosan. Ennek kellett lennie!

Épp egy kitalált mentségen törtem a fejem, mikor Jasper is csatlakozott hozzánk. De kedves. Még csak nem is kopogott…

-         Hiába, Bella. Az igazat, vagy inkább semmit.

-         Te mondtad – mormoltam, és csökönyösen néztem rájuk.

-         Szóval igazam volt – mosolyodott el halványan Alice.

-         Ezt egy szóval sem mondtam – vágtam rá.

-         Kérlek, Bells… - próbálkozott Jasper.

-         Kérlek, Jasper; Alice – szakítottam félbe. Alice egy pillanatig dühösen nézett rám, majd rendezte a vonásait, és kérlelő hangon így szólt.

-         Rendben, ne mondj semmit. De le kellene jönnöd. Ha a látszatot fenn akarod tartani, nem szabad elvonulnod a világ elől. Első számú aranyszabály.

Menjek le? És kockáztassam, hogy mindenki előtt kiborulok, Edwardot őrült módon megkínzom, Tanyának bevallom, hogy a tudtán kívül beleszerettem az ő társába?

Bizonytalanul néztem rájuk.

-         Ne viccelj, Bella, ennyire nem lehet szörnyű – csóválta a fejét Alice.

-         De, higgy neki, valóban olyan szörnyű. Érzem. Csupán nem tudom, minek köszönhető ez – suttogta Jasper. Még mielőtt Alice új taktikával kezdett volna vallatni, közbevágtam.

-         Oké, lemegyek. Csak kérlek, Jazz, végig sugározz felém nyugalmat. Nem érdekel, ha elszédülök, összeesek. Bármi is történjék velem, nyugalom kell! Érted? És ha bármilyen csekély mértékben hangulatváltozás törne ki rajtam, azonnal tégy ellene. Érted? Érted? – megragadtam bátyám karját, és mélyen a szemébe néztem.

-         Úgy lesz, Bella. – felelt csendesen. – Bízz bennem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés