34.fejezet

Tíz teljes év telt el azóta a nap óta. Tíz hosszú esztendő. Azóta minden megváltozott, hisz csatlakozott a családhoz két kicsi gyermekünk, akik a Vanessa és a Valerie nevet kapták. Nem rég töltötték be a 10.életévüket, és kitűnő egészségnek örvendenek. Azon a napon, mikor megszülettek, komolyan azt hittem, meg fogok halni, és nem csak én, hanem Jake is. Még azóta is élénken él emlékeimben az a nap...

Feküdtem az ágyban még mindig fájdalomtól kábán, de a vér, ami nem rég még egész testemet elöntötte, eltűnt. Nem kellett volna meghalnom? Arra készütem, hogy halott leszek, hogy végleg elbúcsúzok az élettől, de akkor miért érzem ennyire a fájdalmat? A halottak nem éreznek semmit sem. Carlisle sétált be az ajtón csendesen, kezében egy gőzölgő bögrét tartott. Felém nyújtotta. Lassan kikortyoltam belőle a meleg folyadákot, és könnyes szemekkel tekintettem rá.

-Jake...

- Nyugalom Nessie! Jake rendben van! Sikerült megmentenem, de még mindig nagyon rossz állapotban van, és sok idő kell, mire végleg rendben jön.

- Nem fog meghalni? És én sem fogok meghalni? - Carlisle elmosolyodott.

- Nem, nem fogtok meghalni. Időben érkeztem haza. A kicsik is jól vannak.

- Kicsik? Megfoghatom őket? - kérdeztem.

Carlisle távozott, a szobából, és hamarosan két gyönyörű kisbabával tért vissza. A kezembe csúsztatta őket, mindkét karomra jutott egy. Megnéztem közelebbről őket. Gyönyörűek voltak, de akkorák, mintha 3 évesek lettek volna.

- Két hétig kómában voltál Nessie! - válaszolt döbbent arcomat látva Carlisle - nagyon gyorsan nőnek! Gyorsabban, mint te nőttél.

- Odamegyek Jake-hez! - meg sem vártam mit válaszol, szó nélkül átmentem a másik szobába, ahol Jake volt. Benyitottam, és ott feküdt ő az ágyon. Jöttömre felém fordult, halványan,erőtlenül elmosolyodott.

- Nessie... - suttogta.

- Pszt! Ne beszélj! Rendben lesz minden! - fogtam meg a kezét, és megszorítottam - veled maradok örökké!

- Igen, tudom. Kérlek ne haragudj apádra! Én voltam olyan hülye, hogy megkérjem , öljön meg! - védte apát, ami furcsa volt.

- Megígérem, hogy nem fogok rá haragudni! - megcsókoltam a homlokát, majd lágy csókot leheltem az ajkaira.

- Szeretlek kicsim! És remélem, még mindig akarsz a feleségem lenni.

- Én is szeretlek! És persze, hogy akarok lenni! - bebújtam mellé az ágyba, és óvatosan hozzábújtam.

- Szeretni foglak! Örökkön örökké! - suttogtam.

- Én is téged Renesmee Carlie Cullen Black - elmosolyodtam.

Nagyon szépen csengett ez a név. Gyönyörűen.

- Legyen Vanessa és Valerie a kislányok neve! - kértem, ő lassan bólintott.

- Ahogy akarod! -suttogta, miközben gyengéden megcsókolt.

Az volt életem legszebb napja, amikor egy hónappal később Jake-kel oltár elé álltunk. Kis esküvőt tartottunk, csak a rokonaink, és a legközelebbi barátainkat hívtuk meg. Elköltöztünk egy kisebb házba a gyerekkel, abba a kis kertesházba, melyet Alicetől kaptunk az esküvő alkalmából. Jake átölelte a derekamat, miközben megcsókolta a nyakamat.

- Min gondolkozol szívem? - kérdezte mély hangján.

- Csak azon ami volt. Még mindig sokszor eszembe jutnak a régi idők.

- Nem kell ezen töprengened. Most már minden rossznak vége.

És valóban, senki nem próbált meg az életünkre törni tíz hosszú esztendeje. A lányok szaladtak oda hozzánk, ők is csatlakoztak az öleléshez. Valerie és Vanessa, bár csak 10 évesek voltak, olyanak voltak, mintha már betöltötték volna a 22 -öt. És nem csak testileg, hanem szellemileg is.

- Örökké és örökké és örökké. Boldogan. - suttogtam.

Jake a szemembe nézett, s mielőtt csókkal lezárta volna az ajkaimat, ennyit mondott.

- Amíg csak élünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés