*

Ethan karja erősen körém fonódott, és az volt az érzésem, hogy nem akar elengedni az idők végezetéig. Ajka lágyan súrolt vállamat, majd feltette a kérdést, amire képtelen voltam igazat felelni.

- Te bárkit át tudsz változtatni?

*

Már-már kételkedni kezdtem benne, hogy válaszolni fogok neki, de percek teltek el azóta, hogy feltette a kérdést. Ethan tétován az ujja köré tekerte egy hajtincsemet és türelmesen játszadozott vele.

- Bárkit, aki ember – feleltem.

- Szerinted én az vagyok? – kérdezte Ethan.

- Hát persze, hogy az vagy. – Lágyan rám nézett és megcsóválta a fejét, miközben ajkát gúnyosan félrehúzta.

- Azt hittem a vámpírok jó megfigyelők – szemtelenkedett.

- Azok is, kétségkívül. – Hangom fagyossá vált. – Csak én nem.Arra célzol, hogy tévedtem valamivel veled kapcsolatban?

- Csak egyetlen dolgot nem vettél észre. – Aztán elhallgatott. Sötét arcát könnyű lehetett volna összetéveszteni Edwardéval, de mire jobban elragadott volna, gyorsan elnyomtam magamban ezt a gondolatot. Helyette fogtam magam és gonoszul végigsimítottam Ethan száraz hátán a hideg, vizes kezemmel. Végre elfordította rólam a tekintetét.

- Mi az a dolog?

- Nekem is lehetnek titkaim – suttogta Ethan megjátszott titokzatossággal.

Távolabb úszott tőlem, majd kihátrált a vízből. Könnyeden fellépett egy sziklára, így fölém magasodott. Arca valamiért elgyötört volt, ahogy hátat fordított nekem. Mintha bántotta volna valami. Felemelte a kezét és ujjaival gyorsan felborzolta haját a tarkójánál.

 

A szavak a torkomon akadtak, annyira lenyűgöző volt a tetoválás, amit mindig eltakart előlem. Fájdalmas volt belegondolnom, hogy az igazi oroszlán ő már nem lehet számomra, míg én ugyanaz a hibbant bárányka vagyok, aki másodszor is mellényúlt!

Ethan eközben óvatosan a hónom alá csúsztatta a kezét és kiemelt a tengerből. Még mindig a bűvkörében voltam, mivel engedtem, hogy az ölébe ültessen. Forró ujjbegyével simogatott, majd érintése nyomát végigcsókolta.

- Csak magamnak szeretnélek, Bella – suttogta a távolba. – Nem akarok osztozni rajtad senkivel.

- Ugyan… – Átnyúltam a nyakán, és magamhoz rántottam. Az arca megkeményedett, ragyogó szeme szomorúan csillogott.

- Csakis magamnak – mondta lágyan, puhán.

- A múlton képtelenség változtatni! Mit vársz tőlem? Kié vagyok még, szerinted? – Meg kellett kérdeznem!

Legszívesebben a szemébe vágtam volna, annyira nyilvánvalóak voltak az érzéseim iránta. Aztán egy arc nézett vissza rám az emlékeimből. Szégyenkezve lesütöttem a szemem, és hagytam, hogy vizes hajam arcomra hulljon. Bennem visszhangzott, hogy Edwardé, Edwardé, de hiába ordított rám a bensőm, olyan reflexszerű volt ez a hang. Olyan kötelező. Majd vége szakadt, és szinte marta a torkomat, hogy kimondjam, hogy szeretem Ethant.

- El tudod-e felejteni Edwardot? –kérdezte. Ez mellbe vágott. Kifordultam az öléből és szembe vele, a sziklára térdeltem.

- Ezt nem kérheted tőlem – szaladt ki a számon.

Azt kívántam magamban, hogy amit most nem mondhatok ki neki, értse meg másképp.

Neked vastagabb az alsó ajkad – szorítottam hozzá gyengéden az enyémet. Neked mindig csillog a szemed – belenéztem mélyen, izgatottan. És neked dobban a szíved – oda helyeztem a tenyeremet.

- Nagyon fontos vagy számomra – feleltem, de szavaim összemosódtak, olyan gyorsan akartam tudatni vele.

- Az volt a kérdés, hogy fontosabb-e, mint ő? – sürgetett.

- Igen. – Most már, tettem hozzá magamban.

Szándékosan lassan reagált: mosolyra húzta el a száját, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Elfogott a félelem, hogy lassan vége az estének és el kell búcsúznom tőle, ami azt jelenti, hogy nem látom egy ideig. Rásandítottam szempilláim alól, majd beletúrtam a hajába lassan haladva puha hajszálai között, majd végigsimítottam a tarkóján.

- Mennünk kell – suttogtam neki halkan, ahogy megéreztem, milyen hatással volt rá az iménti néhány másodperc.

- Ne mozdulj! – kérte, karjával már mohón közelebb húzva magához. Bőrömön izzott a csókja, hátamon pedig tíz forró ujj kínzott tovább, hogy aztán szikrázó, sose tapasztalt érzések hömpölyögjenek végig bennem. Kizárt, hogy meg fogok mozdulni! Félelmetesen távolinak tűnt az a kósza gondolat, hogy eltoljam magamtól. Megadtam magam és hagytam, hogy lebeszéljen arról, hogy megállítsam ujjait.

Most még nem bírnád ki! Megölnéd! – hallottam Carlisle hangját a fejemben.

- Hagyd abba! – szóltam rá reszkető ajkakkal. Leráztam magamról a kezét, és a sajátomat magam elé kulcsoltam. Ethan ajka megrándult és egy félmosoly körvonalai rajzolódtak ki a szája szegletében.

- Bella. Ahogy csak szeretnéd. – Felállt mellőlem. – Van még időnk.

- Nekem van – feleltem keserűen, abban reménykedve, hogy nem sértődik meg még jobban, amiért félbeszakítottam.

Korántsem volt könnyű visszautasítani Ethan-t, és még nehezebb volt tovább nézni, ahogy gyönyörű bőrén még foltokban szikráznak a vízcseppek, ezért úgy döntöttem, hogy ideje hazaindulnunk. A tenger sötéten morajlott tovább. A levegő hűvösen lobogtatta Ethan fürtjeit, de nyaka alá érő tincsei eltakarták az „oroszlán” tetoválást. Abban reménykedtem, hogy ha feltámadna a szél, talán elővillanna újra.

Jobbnak láttam nem kockáztatni, hogy hátranéz és leleplezi, hogy nézem.

- Nyomás a kocsiba! – Őszintén szólva magamat is megleptem, milyen könnyed hangot ütöttem meg, de ami még inkább elképesztett, hogy Ethan egy pillanattal később szorosan mögöttem termett és valószínűleg azon töprengett, hogy miért nem indulok már a kocsi felé, ha annyira menni akarok.

Elindultam, majd mielőtt kinyithattam volna a vezető ülés felöli ajtót, nekidöntött a kocsi oldalának és kérdőn rám nézett. Szeme mély, éjfekete tükrében kíváncsiság fodrozódott.

- Láthatlak valaha még a napfényben?

Emlékszem arra az őszi délutánra. Az iskola ebédlőjében úgy szikrázott a nap, hogy alig maradt olyan szeglete, ami teljesen biztonságos volt számunkra. A gond akkor kezdődött, mikor Alice azt hitte, hogy Jasper rá akar támadni egy másodéves vérző lányra. Pechemre, Rosalie meglátta, amint belesétáltam a napsütésbe, és tisztán emlékszem, hogy Ethan szívverése meglódult, mégsem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a dolognak. Halandó számára felfoghatatlan ennyi idő alatt a csillogás. Egyszerűen nem képes észlelni a szemük.

- Hogy érted? – kérdeztem tőle, hátha félreértettem az előbb.

- Láthatom újra, hogy csillog a bőröd? – Rubint színű ajkát a homlokomra nyomta, hogy megnyugtasson.

- Hogy?! – értetlenkedtem.

- Látok olyat is, amit más nem – vallotta be.

Kezdett összeállni a kép! Akkor még nem hittem benne, hogy Ethannek kifinomultabbak az érzékszervei, mint egy átlagembernek, most már kétségem sem lehetett!

- Érzek olyat, amit más nem – folytatta.

- Hallod a gondolatokat? – kérdeztem, és gyomrom összeszorult.

- A tiédet igen – mondta, és bocsánatkérően elhúzta a száját, mikor a szám elé kaptam a kezem.

- Csak vicceltem – nevetett. – Nem látok bele mások fejébe, természetesen.

- Ez nem volt szép! – hordtam le.

- Nem feleltél. Meg fogod mutatni egyszer?

- Meg.

Ennyiben maradtunk.

Mire visszaértünk a városba, már pirkadt. A fények eleinte narancsos pontoknak tűntek, de a felhők takarása ma sem fogja engedni, hogy a sugarak eljussanak hozzánk. Ezért élünk Forksban. Sehol máshol nem voltunk ennyire védettek a nap ellen.

Majdnem megfeledkeztem arról, hogy hétfőn reggel, amikor legközelebb megpillantom Ethant egy vékony kabátban, valószínűleg késve fog beesni az órámra.

- Ne késs majd el– suttogom a fülébe búcsúzóul.

- Megígérem, hogy az első diák leszek, akit meglátsz – mosolygott.

- Meglepődnék – nevettem rá.

- Az a célom! – Még utoljára magához húzott.

Egyedül lennem ennyi együtt töltött óra után kínzó fájdalommal járt, de tudtam, hogy el kell viselnem a hiányát, mert ha úgy dönt, hogy nem akar átváltozni vámpírrá, egyszer örökre ezt fogom érezni. Azon gondolkoztam, hogy kellene elmagyaráznom Ethannek, hogy már így is félig vámpír. Túl nagy feladat volt ez számomra. Vajon képes leszek-e szembenézni vele?

xxx
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés