Alice-ék lehuppantak a kanapéra, és mi követtük a példájukat - a lábaim még remegtek az elmúlt percek izgalmától. Időközben a többiek is beértek, de Esme azt javasolta, előbb mindenki hozza rendbe magát, és akkor időnk is lesz átgondolni az egészet. Csak mi négyen maradtunk a nappaliban. A szabadidőt kihasználva Alice és Jasper újra egymáshoz simultak. Mosolyogva néztem őket, de mellettem Edward feszengett...
- Khm... - köszörülgette a torkát, de semmit sem ért el vele. - Jazz, kérlek!
Testvére egy pillanatig elhúzódott Alice-től, és szélesen elvigyorodott.
- Édes a bosszú - motyogta, aztán újra barátnőmre figyelt.
Edward a szemeit forgatta, és hevesen visszavágott.
- Oké, bocsánatot kérek mindenért - morogta. - De te csak az érzelmeinket élted át, én viszont a gondolataitokat is hallom. Ez valamivel konkrétabb... És kínosabb!
Alice és Jasper kelletlenül és morgolódva ugyan, de elszakadtak egymástól, és újra csak a másik kezét fogták. Én egyszeriben nagyon boldog lettem, hogy nincs semmi különleges képességem, így sem látnom, sem éreznem vagy hallanom nem kellett olyasmit, ami nem rám tartozik. Azt viszont nem egészen értettem, rám miért nem hatott Jasper képessége.

Időközben a többiek is visszatértek, de egyelőre senki sem szólalt meg. A helyzet így is elég furcsa volt, mert azok, akik alig tíz perce még tépték egymást most beszélgetni próbáltak. Sőt, úgy jött ki a helyfoglalás, hogy Hector Carlisle mellett állt. Örültem, hogy Raymond mellém ült, jó érzés volt ez, amolyan apró jele a rokonszenvnek. Hálás voltam, amiért megvédte Leót, és Edward is az volt. Ezzel végérvényesen helyrehozta, hogy meg akarta támadni Őt.
Jasper nem méregette többé ellenségesen Randolph-ot, helyette csak Alice-re figyelt, aki most újra mosolygott. Végül - mint az ilyen alkalmakkor legtöbbször - Carlisle kezdett beszélni.
- Szóval, mint mindannyian tudjuk, azért vagyunk itt, hogy újra és ezúttal valóban őszintén megbeszéljük a helyzetet - fogott bele. - Nem szeretem az erőszakot, de az az igazság, hogy az iménti harcot mégsem látom most teljesen feleslegesnek. Persze, boldogabb lennék, ha nem lett volna rá szükség, de akkor talán nem sikerült volna megértenünk a dolgokat, és kevésbé jó megoldás született volna. Mind hibáztunk - biccentett Randolph felé. - Nekem épp úgy nem állt jogomban elküldeni titeket, Alice vendégeit, mint nektek elrabolni őt. Valójában ott tévedtünk, amikor Alice-ről ítélkeztünk - Alice nélkül. És amikor osztozkodni próbáltunk rajta...
Elhallgatott, bár azt hittem folytatni fogja, Jasper vette át a szót.

- Először is elnézést kérek a viselkedésemért, és a kisugárzott negatív érzelmeimért mindenkitől. Most már értem, mit érzett Alice, és mit éreztetek ti. Ti a múltja vagytok, mi pedig a jelen. De ki mondta, hogy nem szerepelhetnénk együtt a jövőjében? - Alice meghatottan nézett párjára, és adott neki egy újabb gyors csókot.
Esme boldogan mosolygott, akárcsak Carlisle. Randolph és Hector csöndben ültek, Raymond pedig még mindig feszengett. Az újabb beáll csendet most Edward törte meg.
- Azt hiszem, sok szép dolog elhangzott már, és - elnézést az indiszkrécióm miatt - gondolatban még több jó ötlet fogalmazódott meg. Ugyanakkor mindezek nem érnek semmit, ha nem szólal meg a legfőbb érintett - biccentett Alice felé.
- Sosem voltam még ennyire boldog! - lelkendezett ő azonnal. - Itt élek boldogságban a családommal, és most már ismerem a múltamat is, és a benne szereplő csodálatos embereket, akik végre szintén mellettem vannak. Természetes emberi igény, hogy arra vágysz, a szeretteid is szeressék egymást. Vagy legalább elfogadják. Most, hogy ez megtörtént, én nem lehetnék elégedettebb. Ahogy Carlisle is mondta, mind hibáztunk, és hiábavaló lenne ezen rágódni, felejtsük el. Koncentráljunk inkább a jövőre, ami most még előttem is csak foltokban sejlik fel - és ez remek ötletet adott nekem.
Barátnőm újra régi önmaga volt - ezt bizonyította a hatásszünet is, amivel jól megkínozta a jelenlévőket.

- Remélem, megértitek - nézett komolyan Randolph-ra és Raymondra -, hogy nem tudnám már őket elhagyni. Most már a Cullen családhoz tartozom, de nem szeretném, ha veletek megszakadna a kapcsolat - most, hogy végre egymásra találtunk. Ezért én arra gondoltam, hogy időnként nyugodtan meglátogathattok minket, sőt, el is várom! Szeretnénk majd Jasperrel a szülővárosomba is ellátogatni, természetesen a ti vezetésetekkel. Azonban, ha nem bántódtok meg nagyon, akkor ezt nem a következő hónapokban ejtenénk meg. Bizonyára látjátok, hogy Bella egy-két hónapon belül életet ad az unokaöcsémnek, ezért úgy érzem, most, és különösen a szülést követő időben itt van rám szükség. De a későbbiekben valóban szeretném, ha minél gyakrabban meglátogatnátok. Akár huzamosabb ideig is csatlakozhatnátok hozzánk, és kipróbálhatnátok a mi életmódunkat... Nem tudom, ti mit gondoltok erről.
Randolph most először nézett Alice szemében, és amikor megszólat a hangja szomorkásan csengett - de tagadhatatlanul őszintén.
- Nem hiszem, hogy megérdemlem a meghívást, de mégis köszönettel elfogadjuk. Hector csak nekem akart segíteni, Raymonddal pedig kegyetlen és igazságtalan voltam - ismerte be. Igaza volt, de ennek ellenére semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy a fia tiltakozva ölelje át. - Köszönöm, hogy felnyitottátok a szemem! Idáig azt hittem, mindennél jobban szeretlek - nagyot nyelt a következő szó előtt -, Alice, de most jöttem rá, hogy önző voltam. Talán még nincs késő... Az életmódotok nagyon szimpatikus nekem, és persze a múltad részleteit is szívesen elmesélem és bemutatom neked. De ha nem volna ez az örömteli várakozás a családotokban a babára, akkor sem lenne tanácsos a közeljövőben ezeket megejteni. Most békét kötöttünk, de úgy sejtem, a dolognak még mindnyájunkban ülepednie kell, hogy valóban megértsük, és tanulhassunk belőle. Nem utolsó sorban, nekem túl kell lépnem rajtad, elfoganom, hogy az egy évszázada dédelgetett álmom nem válhat valóra. Addig kényelmetlen volna együtt lennem a családoddal...

Nem csak én, de Hector és Raymond is meglepődött, amikor Randolph hitelen felpattant.
- Én köszönök mindent, de ha nem bánják, most már mennem kell - indult az ajtó felé. Még gyorsan visszaszólt a társainak. - Az erdőben találkozunk.
Alice utána rohant, és hevesen magához ölelte. Figyeltem Jaspert, de nem tűnt idegesnek.
- Köszönöm, hogy megkerestél, és ne tűnj el! - búcsúzott Alice. Amikor a férfi már kilépett az ajtón, még utána kiáltott. - Csak egy valamit árulj el még! Milyen színű volt a szemem?
Nem láttam Randolph-ot, de a hangjából is tökéletesen hallatszott, hogy mosolyogva adta meg a választ.
- Kék, mint a tenger.
Alice bezárta az ajtót, és időközben Raymond és Hector is feltápászkodtak. Előbbi röviden elnézést kért, elköszönt, és követte barátját. Raymond egy kicsit bővebben fejtette ki az érzelmeit.
- Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni, a magam és apám nevében is, és megköszönni a türelmeteket. Örülök, hogy újra láthattalak, és ne félj, jövünk még, de apának most sok időre szüksége lesz, míg összeszedi magát - ölelte át Alice-t.

Mindenkitől egyesével elköszönt - Edwardtól és Jaspertől külön is bocsánatot kért - és a sor végére engem hagyott.
- Köszönöm, hogy akkor... - kezdtem bele, de közbe vágott.
- Ez volt a minimum. Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettelek, Bella! Talán nem is tudod, mennyit segítettél a puszta létezéseddel, és persze a babáddal nekem. Sok minden csak most lett világos a számomra. Vigyázzatok magatokra, és sok boldogságot!
- Te is vigyázz magadra! - szipogtam, és magamhoz húztam egy nagy ölelésre. Ugyan, ha az emberi kort számoljuk alig két-három évvel volt fiatalabb nálam, vámpírként pedig jóval idősebb, mégis úgy éreztem, mintha a fiam lenne...
Intett még egyet, aztán ő is kilépett az ajtón.
- Hiányozni fog - mondtuk Alice-szel szinte egyszerre. Barátnőm folytatta. - A jövőmben megmaradtak a sötét foltok, olyan időkről is, amiket eddig láttam, úgyhogy visszajönnek még.
Jasper vidáman ölelte magához, majd elindultak felfelé.
- Alice, egy pillanatra! - kiáltott utána Edward. - Amikor arról beszéltél, hogy Leo születésekor szükség lehet rád... Eszembe jutott a finnországi nyaralás, amit már lefoglaltál, a szülinapjára. Akkor mégis tudod.
- Nem és igen - nevette el magát barátnőm, mialatt Jazz türelmetlenül toporgott a lépcsőn. - Akkor csak nagyjából foglaltam le az időpontot, és azt mondtam, hogy majd mostanság hívom őket. De egyébként már tudom, mikor születik majd meg!

Edwarddal mi is elbúcsúztunk, és hazaindultunk. Késésben vagyunk a vacsorával, viccelődött Ő. Az új hír - hogy Alice már tudja, mikor jön a világra Leo - minden másról elterelte a figyelmemet. Az egész nap eseményei elhalványultak e mellett.
- Tudod, kezdtem egy kicsit féltékeny lenni erre a Raymondra - jegyezte meg Edward már a konyhában.
- Ugyan miért? Kicsit a fiamként kezeltem, hiszen igen fiatalon változtatták át! - ellenkeztem.
Edward somolygott, és ebből rájöttem, hogy csak viccelődik. De azért folytatta.
- Tulajdonképpen csak egy évvel fiatalabb nálam. De mivel te nálam majdnem két évvel idősebb vagy, ezért... - Csak idáig jutott, mert ekkor a szájára tettem a kezem, hogy befejezze.
- Nem feltétlenül szükséges hangoztatnod, hogy idősebb vagyok nálad - sziszegtem félig mosolyogva. - Amúgy nem tudom, kinek van közelebb a századik születésnapja...
- Hé, ezt ne vedd sértésnek, én kedvelem az érett nőket - mosolygott, aztán magához húzott, és hosszan megcsókolt.
Karjai közé simultam, és végre teljesen megnyugodtam.
- Szerencséd - kacsintottam rá, és visszaültem az asztalhoz.

Siettem a zuhanyzással, hogy mielőbb visszatérhessek Edwardhoz. Nem vágytam semmi másra, csak hozzábújni, és ölelni egész éjszaka. Ez a gondolat egészen megijesztett, hogy nem akarok többet, és Jasper képessége sem hatott rám, ilyen téren... De betudtam ezt a mai nap sok ijedelmének, és persze a terhességnek.
- Már hiányoztál - suttogta Edward, mikor beléptem a hálóba.
Mikor az ágyban fekve átöleltem, megnyugodva konstatáltam, hogy a vágyaim iránta máris újra fellobbantak. Lehet, hogy meghallott valamit a gondolataimban, de inkább úgy éreztem - és ezt is szerettem volna inkább -, hogy annyira egyek vagyunk már, hogy a képessége nélkül is tudja, mit szeretnék.
Végeredményében mindegy, mert a lényeg az volt, hogy a következő pillanatban ajkai lehunyt szemeimhez értek, majd lassan végigcsókolta az arcomat. Mire eljutott a számhoz, én már szenvedélyesen húztam magamhoz. Kezei a kinyúlt pólóm alá siklottak, és a hátamat simogatták. A ruháinktól most lassabban szabadultunk meg, ám amikor levettem róla az inget, elcsodálkoztam, hogy gondolhattam pár perce, hogy elég lesz nekem, ha hozzábújva alhatok... Nyelvemmel térképeztem fel márványos mellkasát, és minden sóhaja, nyögése boldogabbá tett...
Ez az éjszaka más volt, mint eddig bármelyik. Nem hiányzott belőle a tűz, mégsem a vágyakon, a szenvedélyen volt a hangsúly, csak egyszerűen a szereteten. Az őszinte szerelmen. Lassabbak és óvatosabbak voltunk, mint valaha, mégis ugyanolyan gyönyöröket éltünk át. Ezek után már valóban hozzábújtam, és elaludtam.

Alig bírtam kivárni, míg Edward hétfőn hazaért a munkából, mert beszélgetni, tervezgetni és álmodozni akartam - Vele. Délelőtti magányomban - Alice Jasperrel volt a kérésemre, bár nem kellett győzködni -, minden gondolatom Leo körül forgott. Az utóbbi időben amúgy is tudtam, hogy közeleg a születése időpontja, de most, hogy Alice pontosan tudta ezt, még közelebbinek tetszett.
Edwarddal letelepedtünk Leo szobájában, és olyan dolgokról beszélgettünk, amiket tegnap még korainak tartottunk volna. A legfőbb téma persze a szülés volt. Nem is volt ugyan más lehetőségünk, de nem is választottam volna mást, mint Carlisle-t, hogy lebonyolítsa a szülést. Edwarddal jót mókáztunk azon, hogy mi lenne, ha bemennénk a kórházba, és egy emberi orvosnál szülnék... Természetesen apás szülést terveztünk, fel sem merült egyikünkben sem, hogy Ő ne legyen velem. Talán elég érett vagyok a koromhoz képest, így tizenkilenc évesen nem gond a baba, de szülni Edward jelenléte nélkül nem tudnék.
Jó volt, hogy nem kellett a miatt aggódnunk, hogy Carlisle és Edward időben hazaér-e, mert Alice megígérte, hogy ezt biztosítja.
Izgatottan nézegettem a naptárat, vajon melyik egyelőre jelentéktelennek tűnő nap lesz a nagy nap? Egyetlen dátum, március tizenkettedike volt megjelölve a naptárban, az évfordulónk. Edward biztos volt benne, hogy egy-két héttel ezután Leo világra jön. Igaz, a kilenc hónap április elejére telne le, de elég nagy és egészséges a fiunk, hogy egy kicsit előbb jöjjön... Még így is két hónap volt hátra - amit mindig máshogy ítéltem meg. Volt, amikor legszívesebben felpörgettem volna az időt, hogy már másnap a karjaim közt tarthassam a fiamat. Máskor viszont kétségbeesve gondoltam arra, hogy mindössze két hónapunk maradt, és nagyon felkészületlennek éreztem magam. Legalább a szobája már teljesen készen volt, és csak egy-két ruha hiányzott.

A következő napokban új rendszer alakult ki. Reggelente akkor keltem fel, mikor Edward dolgozni ment, sőt néha korábban, mert nem tudtam aludni, sehogy sem volt kényelmes. Ő aggódott ugyan, hogy nem alszom eleget, de örült, hogy maga ellenőrizheti a reggelimet. Nem voltam fáradtabb, mint máskor és jó volt, hogy nem egyedül ébredtem. Már régóta rájöttem, hogy amit Edward mesélt magáról nekem a réten, rám is tökéletesen igaz. Olyan volt nekem, mint egy drog: minél többször láttam, megöleltem és megcsókoltam, annál jobban éreztem magam. De amíg dolgozott, egyre inkább hiányzott.
Alice továbbra is gyakran átjött, és én is meglátogattam őket. Esme felidézett mindent, ami a saját terhességéről eszébe jutott. Amikor nem velük voltam, akkor vagy terhes nőknek szóló honlapokat olvastam, vagy baba könyveket bújtam.
Egészen kicsi korom óta szinte én gondoskodtam anyámról, és sokáig azt hittem, ezért könnyebb lesz nekem az anyaság. Ám ezeket a könyveket olvasva rájöttem, hogy mindössze a felelősségről, gondoskodásról van valami fogalmam, egy babához pedig ennél jóval több tudás kell. Például anyámat logikus módon nem kellett pelenkáznom... Leót viszont nagy valószínűséggel kell majd. Sajnos egyetlen könyv sem szólt vámpír-babákról, így alig volt olyasmi, amiben biztos lehettem. Kihasználtam, hogy már jobb a memóriám és a biztonság kedvéért mindent megjegyeztem, amit olvastam. Persze, ez nem volt ugyanaz, mint a gyakorlat, de a semminél jobb volt.
A legjobban az illusztrációkat szerettem, néha csak nézegettem a szebbnél szebb babákat, és vártam, hogy végre a láthassam a saját fiamat is. A másik kedvencem a babaváró listák böngészése volt, amik leírták, hogy mit kell beszerezni, mielőtt a pici megszületik. Mindegyik más és más dolgokat írt, volt, amiről magam is tudtam, hogy felesleges, de a biztonság kedvéért sok dolgot beszereztem.

A sok tanulásban és álmodozásban kimerülve aztán éhesen vetettem rá magam az ebédre, amit majdnem mindig egy kisebb-nagyobb pihenő követett. Edward igyekezett minél előbb hazaérni, de a főnöke továbbra is rásózott minden pluszmunkát. Mikor hazaért türelmes mosollyal, őszintén érdeklődve hallgatta végig az információ-áradatot, amit rázúdítottam. Statisztikák, javallatok, érdekességek...
Két hét villámsebesen röppent el, és a következő hétfőn különösen sokat vártam Edwardra. Na nem mintha unatkoztam volna, mert Esme beszerzett egy terhes torna DVD-t, miután elmeséltem neki, hogy mennyi jót hallottam ezekről. Valójában Jaspert kivéve mindenki becsülettel végighallgatta a kiselőadásaimat. Jazz azt mondta, jobb lenne, ha végre megszülném Leót, és akkor nem beszélnék ennyit. Belátom, kicsit talán túlzásba estem, de ami Alice bejelentéséig még két hónapnak tűnt, egyszeriben már csak két hónap lett.
Pihegve ültem a kanapén - ekkora hassal igenis fárasztó volt az a kis torna, és néztem, ahogy múlnak a percek. Edward már a szokásosnál is fél órával később volt, és én kezdtem ideges lenni. Végre meghallottam a motor zúgását, mire feltápászkodtam. Ez, és kijutni az ajtóig, ugyanannyi időmbe telt, mint Edwardnak a felhajtóra kanyarodni, leparkolni, kiszállni, és házhoz vezető száz métert megtenni. Az ajtóban találkoztunk össze.
- Edward, na végre! - siettem (vagy inkább döcögtem?) felé.
- Bocsáss meg, szerelmem! - húzott magához, és lehajolt, hogy megcsókoljon. Észre sem vettük, ahogy az ajtó becsapódott, csak egymásra figyeltünk. Aztán Edward felmutatott egy zacskót. - Hoztam neked valamit, és emiatt késtem!

A nappaliba mentünk, és ott átadta nekem a zacskót. Egy igazán aranyos, egyszerű kis játék baba volt benne, és pelenkák meg ruhák.
- Említetted, hogy nem ártana gyakorolnod is, ezért gondoltam, veszek egy babát - magyarázta. - A boltban azt mondták, hogy az ilyen oktatásokon is hasonlóakat alkalmaznak.
Meghatottan kapkodtam a tekintetem közte és a baba között. Utóbbi még dobozban volt, de azért óvatosan tettem le az asztalra - ha már rajta fogok gyakorolni, akkor kezeljem is úgy, mint egy igazit, nem?
- Köszönöm! - bújtam Edwardhoz, és a hajába túrva megcsókoltam.
Átölelte a derekamat, aztán a keze lejjebb siklott, megemelt, és az ölébe ültetett. A hasammal nem volt könnyű, de azért igyekeztem kényelmesen és elég közel hozzá elhelyezkedni. Edward új szokásának hódolt, miszerint Ő kényeztethetett engem, de nekem nem szabadott Őt.
- Ez így biztonságos, és jó - mondogatta mindig.
Nem volt ellenemre a törődése, az egész testem lángolt és remegett, ahogy a nyakamat csókolgatta, vagy épp a melleimet becézgette ajkaival. De rossz volt, hogy én nem okozhatok Neki örömet, hiába állította, hogy az is elég, ha én boldog vagyok...
Most sem bírtam megállni, és gombolgatni kezdtem az ingét. Kezei abban a pillanatban a csuklómra siklottak, és a nyakamba mormolva szidott meg.
- Most még sokkal jobban kell rád vigyáznom, mint mikor ember voltál. Viselkedj rendesen, kérlek! Nem egészen két hónap, hat röpke hetet bírj ki még. Aztán, ha Leo megszületett, ígérem, minden úgy lesz, ahogy te akarod - suttogta, és remegés futott végi rajtam - csak a hangjától. És talán az ígérete is játszott ebben valamekkora szerepet.

Attól kezdve minden nap gyakoroltam a babával, bár igyekeztem nem túlságosan elevennek képzelni - még a végén megörülnék... Egyre türelmetlenebbül vártam, hogy Leo világra jöjjön, kíváncsi voltam rá. Féltem egy kicsit, főleg az ismeretlentől, de ez az aggodalom semmiség volt az izgatottságomhoz képest. Hét hónapig többé-kevésbé nyugodtan tudtam várni a szülést, de most, hogy az egész már elérhető közelségbe került, alig bírtam magammal.
Anyám is így lehetett ezzel, mert hetente többször is hívott, kérdezgetett, és Esméhez hasonlóan mesélt a saját tapasztalatairól. Ő mégis azt remélte, hogy még odébb van a szülés, mert egy nagy utazást terveztek Phillel, és a csapattal, aminek április elején lenne vége, és nem tudna közben iderepülni.
Péntekre volt betervezve a következő vizsgálat, és én már kíváncsian vártam. Az ultrahangos képek most már igazán érdekesek voltak, mert valóban felfedezhető volt a két kis láb, kéz és néha még az ujjai is felsejlettek. Elbűvölő.
Habár tudtam, hogy Carlisle hatig dolgozik, mégis ragaszkodtam hozzá, hogy amint Edward hazaér átmegyünk. Ha esetleg Carlisle véletlenül hamarabb jönne, akkor ne vesztegessünk egyetlen percet sem.
Mikor beléptünk a házba, a nappaliban csak Jaspert találtuk.
- Megjött Mrs. Kismama-lexikon Szuszogó Pocak - kurjantotta el magát.
Felkaptam az egyik díszpárnát, és tökéletes célzással erősen hozzávágtam. Edward mosolyogva nézett minket. Jasper felemelte a kezét, és kegyelmet kért.
- Alice és Esme hol vannak? - kérdeztem, miután már kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén.
- Ki nem találnád, de Alice megint szervez valamit - fintorgott. - Szerintem, mindjárt jön. Esme pedig Emmettel beszélget, szintén, ahogy lenni szokott.

Ugyanis Esme csak két nappal Randolph-ék távozása után vette a bátorságot, hogy felhívja két távollevő gyerekét, és elmesélje nekik a történteket. Éppen ott voltam, így hallottam, amikor Emmett a várakozásoknak megfelelően dühöngve közölte, hogy azonnal szólunk kellett volna neki, mert ha ő itt van, akkor egész biztos, nem próbálják meg elrabolni Alice-t. Rosalie is megsértődött egy kicsit talán, de miután megtudta, hogy minden és mindenki rendben van, megnyugodott, és férjét is lecsitította.
Emmett azonban minden áldott nap felhívja a családot - általában Esmét, Carlisle-t, vagy Alice-t - és alaposan kifaggatja őket, hogy nem történt-e valami furcsa. Legjobban persze Alice-szel szeret beszélni, mert így a jövőre is rákérdezhet, de húga kijelentette, hogy nem fogja neki naponta elmondani ugyanazt, ezért néha a szüleit tárcsázza.
Ez ugyan kedves, és olykor idegesítő szokás volt részéről engem mégis elszomorított, mert tudtam, hogy mennyire szereti a családját, és mennyire szeretne itt lenni, és saját maga ellenőrizni a helyzetet. Még ha nem is az én hibám - legalábbis mindenki ezt sulykolta belém - akkor is rossz érzés volt. Ráadásul nekem is hiányzott Emmett, és néha azt hiszem, még Rose is. Remélem, mielőbb megbarátkozik a helyzettel. Ha nem a terhességem miatt ment volna el, akkor talán egy kicsit önzőnek is tartanám Rosalie-t, mert az egész családjának, és a férjének is fájdalmat okoz ezzel. Ám ebben a helyzetben egy rossz gondolatom sem lehet rá. Így maradt a várakozás.

Alice valóban pár perccel később leszáguldott a lépcsőn, és öleléssel üdvözölt minket. A szokásosnál is vidámabbnak és elégedettebbnek tűnt. Bizonyára jól haladt a szervezkedéssel - akármiről legyen is szó.
- Edward, kedden menj másik útvonalon dolgozni, mert felújítások lesznek, és elkésnél - jegyezte meg.
Ő bólintott, és láttam rajta, hogy megpróbálja kideríteni, miben mesterkedik éppen Alice. Nem járhatott sikerrel.
- Ó, képzeljétek, tegnap hívott Raymond. Egészen jó kedvűnek tűnt, azt mondta, Randolph is jól van. Raymond pedig pár nappal előtte állati vért ivott, és ízlett neki, úgyhogy most próbál átszokni - újságolta barátnőm, talán azzal a szándékkal, hogy a titka titok maradhasson. Edwardot azonban nem rázta le ilyen könnyen. - Úgysem tudod meg! De ne strapáld magad feleslegesen, mert hamarosan kiderül.
Ez után megint megpróbáltam kiszedni belőle, hogy legalább nagyjából mikor születik meg Leo. Ez is egy hagyomány volt nálunk.
- És mi érdekeset olvastál ma, Bella? - kérdezte pimaszul vigyorogva Jasper. - Várjunk csak, hogy hagyhattad otthon a műgyereket? Hallom, hogy sír!
Félig bosszúsan, de azért mosolyogva vertem újra fejbe a párnával.
- Elég legyen már! - állított le Alice. - Tudod milyen ritkaság ez a párna? Leszel szíves nem szétverni Jazz kemény kobakján.
- Na szép, engem itt megkínoznak, te meg a párnákért aggódsz - morogta Jasper.
Alice lenézően mérte végig.
- Ha gyakorlatilag halhatatlan vagy, és egy korlátozott fizikai erejű kismama egy puha párnával párszor játékosan a fejedre csap, az valóban kimeríti a kínzás fogalmát. Szerintem, hívd Charlie-t - öltötte ki a nyelvét Jasperre.
Erre Jazz elkapta és a földre teperte, ami egyszerre késztette sikoltozásra, és kacagásra barátnőmet.

Esme, aki a következő pillanatban lépett a szobába, fülére szorított telefonnal, egy pillanatig felvont szemöldökkel nézte őket, aztán egy vállrándítás kíséretében egyszerűen kikerülte a párost.
- Emmették szeretnének beszélni veled! - nyújtotta nekem a mobilt.
Csodálkozva vettem el tőle, és átsétáltam a konyhába - hogy halljak is valamit, mert Alice még mindig nevetett.
- Bella, ott vagy? - kiáltott bele Emmett. Elmosolyodtam, amikor meghallottam a hangját, hiányzott már.
- Igen, sziasztok! - köszöntem bele, sejtve, hogy Rose is a közelben van. Nem tévedtem, mert a háttérből meghallottam a hangját.
- Majd adom, előbb én beszélek Bellával - szólt hozzá Emmett. - Na, idefigyelj, hugi, először is meséld el, mi a túró volt ez a sikítozás? Kit rabolnak el éppen? Esetleg rosszkor zavartalak titeket Edwarddal? Én azt hittem, ennyi hónapos terhesen már nem szokás...
A szemtelen megjegyzés hátralévő része már süket fülekre talált, ugyanis a megszólítás elvonta a figyelmemet. A Cullen család már régen befogadott - többé-kevésbé -, és Esme szinte kezdettől fogva gyerekeként kezelt engem is. A többiek azonban eddig nem tekintettek testvérüknek, úgy ahogy egymást. Meghatott, hogy Em a húgává fogadott.

- Alice volt az, éppen Jasperrrel... öhm veszekedett - mondtam, amikor sikerült megszólalnom.
- Képzelem... Én is szeretek vízszintesen veszekedni... - Hallottam a hangján, hogy vigyorog. - Egyébként azt hallottam, akkor kevésbé veszed fel a sértéseket is, ha ülsz, vagy fekszel. Na, mindegy. Rég hallottam a hangodat, meg szerettem volna veled beszélgetni. Sok mindent hallok rólad...
- Pozitívat, vagy negatívat? - kérdeztem megjátszott aggodalommal.
- Attól függ, kit kérdezek. Jasper azt mondta, hogy kezdesz begolyózni, és nem bírod kivárni, míg Leo megszületik, ezért egy játékot dajkálsz éjjel-nappal. A többiek kedvesebben nyilatkoznak a terhességről szóló négy-öt órás előadásocskáidról... Aú! Rose, megőrültél? - jajdult fel hirtelen. A telefonon keresztül is hallottam, ahogy Rosalie sziszeg a fülébe. - Tudom, hogy a kismamák érzékenyek, de Bella tudja, hogy csak vicceltem! Ugye?
- Hát persze, nyugodj meg, Rose! Soha nem szoktam komolyan venni Emmettet! - nevettem.
- Helyes! - kiáltott bele Rosalie a telefonba, majd újabb tusakodás hangjai következtek, de a győztes ezúttal is Emmett lett. - Na, mesélj valamit Bella!
- Nektek is tartsak egy párórás előadást? Egyébként lehet, hogy tényleg egy kicsit túlzásba estem, de csak szeretném jól csinálni. Nagybácsinak könnyű lenni, csak az a dolgod, hogy minél több olyan dolgot engedj és taníts neki, amitől én rosszul is lennék. Pelenkázni viszont nekem kell majd... Egyébként pont ma lesz vizsgálat, de az eddigiek alapján szépen nő, és március végére megszületik. A hasam már hatalmas, úgyhogy alulfejlett biztos nem lesz.

- Vigyázz magatokra! - mondta most komolyan Emmett. - Tudod, majdnem szívinfarktust kaptam, amikor megtudtam, hogy mi volt Alice-szel. Aztán, akkor már tényleg közel jártam hozzá, amikor Esme a kis magánakciódról mesélt. Ha még egyszer ilyesmit mersz tenni, akkor személyesen gondoskodok róla, hogy a szülésig ki se kelhess az ágyból! Majd Edwardot is felhívom... Nem vigyáz rád eléggé!
- Ne, ne! Tényleg, jó leszek, meg minden, de Edwardnak ne beszél erről! - kértem gyorsan. - Ismered, milyen! Így is eléggé kiborította, ő is azt akarta, hogy biztonságban legyek, az egész az én hibám volt...
Emmett rövid morgás után válaszolt csak.
- Na, jó... Akkor hamarosan találkozunk, és tényleg légy óvatos! Az unokaöcsémről van szó! - búcsúzott.
Rövid sustorgás hallatszott a vonal túloldalán, aztán már Rose szólt bele.
- Bella! Örülök, hogy minden rendben van veletek! - lelkendezett. - Jól hallottam, hogy Carlisle ma fog megvizsgálni? Küldenél majd esetleg az ultrahang felvételekből?
- Hát persze! - feleltem, miközben azon gondolkoztam, hogy ha Rosalie ennyire lelkes, akkor nem jöhetnének-e vissza... Mindenkinek jobb lenne! Mintha kitalálta volna a gondolatomat, így folytatta:
- Figyelj, tudom, hogy mennyire önző vagyok... Néha megfordul a fejemben, hogy hazamenjünk, de aztán meggondolom magam. Azt hiszem, ha a pici megszületik elég izgalom lesz az életetekben az én hangulatingadozásaim nélkül is. De néha mágnesként vonz haza engem Leo... Csak meg kell szoknom, elfogadnom újra, hogy nekem nem lehet babám, és majd akkor... Ha megszületik, feltétlenül meglátogatunk. És ígérem, igyekszem majd a dilim legyőzésével!
- Rose, senki nem tart önzőnek! Hidd el! Tudom, hogy előbb-utóbb elfogadod majd ezt, és mind megvárjuk, mert szeretünk. Az otthon itt vár rád! - vigasztaltam.
- Köszönöm, Bella! - köszönt el, aztán gyorsan letette.

Mire visszaértem a nappaliba, már Carlisle is hazajött, és indultunk is az emeletre, hogy megkezdődhessen a vizsgálat. Minden szokás szerint zajlott, és Carlisle csak akkor kezdett beszélni, amikor már mindennel végzett.
- Leo olyan szépen fejlődik, hogy akár ma is megszülethetne - mosolygott rám.
Riadtan pillantottam Edwardra, majd vissza Carlisle, aki aggodalmam látva, sietve folytatta.
- Nyugodj meg, csak vicceltem! De valóban minden rendben, szóval biztos, hogy március végére megszületik, és még, ha huszadika előtt jön is világra, akkor sem lesznek gondok. Ezért időszerűnek tartom, hogy az utolsó részleteket is tisztázzuk a szülést illetően. Edward mondta, hogy véglegesen is engem választottatok, és köszönöm a bizalmatokat, akkor is, ha nem is volna túl sok lehetőségetek. Gondolom, Edward is velünk lesz, az ő orvosi tapasztalatai sem árthatnak. Alice megígérte, hogy biztosít mindent a jeles napra, nehogy ne érjek ide időben, úgyhogy ilyesmi miatt nem kell aggódnunk. A biztonság kedvéért, azért arra kérlek, hogy mostantól sehova se menj egyedül, és a telefonod is mindig legyen a közeledben. Arra az esetre, ha Leo meggondolná magát...
Ez után alaposan elmesélte, hogy miként fog lezajlani a szülés, és mi történik majd Leóval, miután világra jött. Habár eddig is sejtettem, Carlisle biztosan állította, hogy csak természetes úton szülhetek, a bőröm keménysége miatt a császármetszés szinte lehetetlen. Ha sikerülne is neki nyers erővel szétszakítani, nem tudja, hogy Leo közben nem sérülne-e meg, és hogy én felépülnék-e. Kockáztatni pedig nem akartunk.
Újabb információkkal gazdagodva tértünk haza, és első dolgom volt e-mailt írni Rose-nak.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés