38. fejezet (8. Várom, Hogy Elkezdődjön Az Az Átkozott Harc, 9. Olyan biztos, mint a pokol, hogy egy láthatatlan jön II/I)
Egy vonyítás hasította át a levegőt. Sam. Összehívta a falkát. Keserűen felujjongtam. â��Tudják, mind tudják. Jake-nek jönnie kell hamarosan. Ölnünk kell!â��
De mi van, ha mindannyian jönnek? Ha azt hiszik, Bella betegsége az átváltozása? Jönnek, és megölnek mindannyiunkat?
Mindenki ott volt a nappaliban, szótlanul, de a gondolataikâ�Ś Ah, mintha az agytekervényeimet még jobban össze akarták volna nyomorítani a koponyámban. â��Edward, kérlek, szedd össze magadâ�� - könyörgött Jasper, Alice kezeit markolászva. Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.
-Ideje kirándulnod, Jasper - suttogtam, hogy Bella ne hallja.
-Edward? - nézett rám anyám.
-Bella nem szereti azt a színt. Befejezhetnéd az őrült terved - morogtam.
Esme ügyetlenül védte gondolatait, néhány nappal ezelőtt megláttam, hova megy el délelőttönként. Egy romos remetekunyhót újítgatott nekünk, hogy Bellának és nekem, de főleg a porontynak legyen hol laknia, csendesen, boldogan, hármasban.
-Edward - szólt csendesen Bella.
-Igen, kedvesem? - fordultam felé azonnal.
-Meleg van itt - szuszogta, és leült a kanapé mögé a hideg földre.
Odamentem hozzá, finoman nyakára téve kezeimet.
-Ez segít? - leheltem élettelenül. Meg fog halni. Jacobnak itt kellene már lennie.
-Köszönöm - hunyta le szemeit.
-Edward! - nyögte Alice.
A kép a fejében, a hang az erdőből élesen mart a tudatomba. Alice látta Bella alakját semmivé foszlani, a motorzúgás az erdőből közeledett.
Egyedül jött hát. De nem engedhettem be, nem hagyhattam, hogy Bellával beszélhessen, nem győzhette meg őt is Bella, hogy annak a valaminek meg kell születnie.
-Carlisle! - álltam fel, szorosan Bella mellett maradva, karjaimat ismét összefontam mellkasom előtt. Tudtam, mit kell tennem, de ez egy óriási hazugság volt a részemről. Becsapni Bellát, a családomat, elárulni a szerelmemet. De meg kellett tennem. - Idejön Jacob - hadartam. - Ne engedd be! Addig én elrejtemâ�Ś
-Hogy mi?! - rikácsolta Rosalie. - A büdös, mocskos Jacob Black? Hogy merészeli?!
Jacob abban a pillanatban a házunk elé ért, és vigyorgott, elégedett volt, hogy mindenkit itthon találhat.
â��Elküldöm! Nem ölünk meg senkit!â�� - lépett apám az ajtóhoz, ahol Jacob Black állt.
-Helló, Jacob! - köszönt apám barátságosan. Jacob meglepődött ezen. - Hogy vagy?
Émelyítő szagától Emmett, Rose és Jasper nyugtalanabbá váltak, a méreg a szájukban megduplázódott. Ezzel egy időben Jacob is nagy levegőt vett, erőlködve, hogy szokja az erős illatunkat. Engem várt, nem apámat. Ez szimpatikus volt számomra. Ha vár engem, akkor meg is fog hallgatni.
-Hallottam, hogy Bella élve jött vissza - mondta végül.
-Nos Jacob ez nem pont a legjobb idő. Elintézhetnénk ezt később?
-Jake? - motyogta Bella. - Jake itt van? Jake?
-Nyugalom, Bella. Nem fog bántani, nem engedjük be - mondta Rosalie.
-Semmi gond, kedvesem. Csak túl kíváncsi, nem fog megtudni semmit. Nem jöhet ide be - szóltam lágyan.
Az arca zölddé vált, és még rosszabb színe lett volna, ha hallja Jacob gondolatait. Meg akart mindenkit ölni.
-Miért nem? - kérdezte Bella tőlem. - Jacob előtt is őriznünk kell a titkot? Miért?
Haragosan néztem rá, a pokolfajzattal a hasában kuporgott, és vágyakozott egy szörnyeteg után. Nagy levegőt vett, de én tudtam, hogy az uzsonnája visszafele kúszik benne, és másodpercek kérdése, hogy kiöklendezze Bella.
-Gyere be, Jacob - szólt lágyan kedvesem.
A fájdalom végighullámzott rajtam: Jacob szaga, Bella haldoklása, az én árulásom. Ha eddig szörnyetegnek hittem magam, most már nem volt rám jelző. Maga voltam a Rossz. A Halál jobb keze.
-Ne haragudj - szólt Jacob, apámnak címezve szavait, és beoldalazott a nappaliba.
Jacob próbálta magát kontrollálni, nem megtámadni senkit, legfőképp apámat. Őt szinte emberinek tartotta. De én nem néztem rá, a semmibe meredtem, várva, hogy Bella mellé térdelhessek, mert hallottam a gyomrát zuborogni, a lavór folyton Bella mellet volt. És én, na meg Rosalie mindig támogattuk őt. Olyan gyenge volt már, hogy a kezeit sem tudta tartani. Remegni kezdett, minden bizonnyal lázas volt. Jacob gondolatai fél másodpercig kirakósat játszottak, de csak a számára fontos részletek bontakoztak ki: Bella ember volt, de beteg.
A lavór súrlódott a padlón, ahogy Rose felemelte. Bella mellé rogytam, szerettem volna átkarolni derekát, de Rose intett, hogy menjek onnan. De nem mozdultam, csak Bella kialvatlan arcát néztem, ami sápatag volt, de Jake-re mosolygott.
-Sajnálom ezt - kezdte megint.
Nekünk is folyton ezt mondta. Sajnáljaâ�Ś én miért nem mondhattam ezt neki? Miért tiltotta meg? A fejem a térdére borult, erőtlenül, és egy gyámoltalan kölyök akartam lenni, hogy szégyentelenül sírhassak. Kezeit a vállamra tette. Meleg volt. Bárcsak érezhetném ezt, kicsit halványabban, úgy, mint más vámpírok melegségét! Bárcsak egy lenne közülünk, hogy elcsavarhassa a fejem. Jacob tett egy lépést felénk, mintha csak tudatná, neki ígértem már Bellát, kiskutyákkal a hozományban.
Rosalie útját állta, ám Bella parancsolt.
-Rose,hagyd - suttogta Bella. - Rendben lesz.
A nővérem arrébbállt, gyülőlettel, de az ivadékom kellett neki, hát engedelmeskedett Bellának.
-Bella? Mi a baj? - suttogta Jacob, és Bella mellé térdelt, hogy megfoghassa a kezét.
Bella hideg volt most, a láz gyötörte őt, de engem nem érdekelt, hogy az én kezem is hideg, fogtam a másik kezét, mert bármennyire is az volt a megoldás, hogy Jacob Black felesége legyen nemsoká, most még az enyém volt, és én szerettem őt, imádtam, de leginkább szavak nem voltak rá, csak a halott szívem fájdalma, a testem rendellenes gyengesége, és az elmém foszladozó épsége mutatták ezt ki.
-Minden rendben? - makogta Jacob. Csak egy kutya volt. Ostoba.
-Annyira hálás vagy, vagyok, hogy meglátogattál engem ma, Jacob - mondta kedvesem.
â��Nem látom a jövőjét, nem látom!â�� Alice pánikolni kezdett. â��Meddig bírja még Jasper?â�� - kérdezte apám aggódva. Sóhajtva simítottam tenyerembe arcomat, ami a takaróba süppedt, ami Bella gyenge teste köré tekeredett.
Rosalie élvezettel rúgott volna Jacobba, de csak felszisszent, és Bellához hajolt, átfogva derekát.
-Ne! - suttogta rémülten Jacob. - Ne kelj felâ�Ś
-Válaszolok a kérdésedre - szólt Bella édesen. Szerette Bella a lényt.
Nem néztem fel, éreztem az arcomon a takaró suhogását, Bella nehézkes légzése megbénított. A lefogyott, meggyötört teste Rose segítségével talpra állt, és hallottam, ahogy kezei átölelik a hasát.
Jacob ezúttal képeket vetített maga előtt, látni akarta a terhes Bellát, de nem a mostanit, hanem az egy hónappal az ezelőttit, a mennyasszonyi ruha talán túl fifikás volt? Válaszokat akart, hazudott-e neki Bella, hisz épp a nászéjszaka lehetősége miatt borult ki Jacob.
Nem akarta a további képeket látni. Pedig az voltam én a szörny, és olyan volt az a rusnya förtelem Bellában, ugyanolyan szörny. Jacob gyors volt, és tudta, hogy az a valami rossz, ami megöli Bellát. â��Ugyanolyan szörny, mint az apja!â�� - üvöltötte, gondolatban vicsorogva.
Undorodott a gondolataitól, de nem tudott nem gondolkozni, és pedig féltem, hogy elveszti a fejét. Engem akart holtan látni. Talpra ugrottam, támadásra készen, mielőtt Bella mellett változna át, és öntudatlanul bántaná őt.
-Kint, Jacob! - harsogtam.
A fenyegető él a hangomban felugrasztotta őt.
-Csináljuk! - morogta.
Emmett mellém állt, évszázados gyilkos ösztönei felszínre jöttek, és Alice és Esme Jacob mögé léptek, támadásra készen.
AJÁNLOM AZ OLDALT
