39. fejezet (9. Olyan biztos, mint a pokol, hogy egy láthatatlan jön III/II)

Rosalie azonnal Bella után lépett, de a karjaim elkapták őt. Rosszul voltam. Nem akarta, hogy bántsuk egymást. Tudtam, annyira tudtam, hogy engem szeret őszinte szerelemmel, de Jacobot is valahogy hasonlóan szerette. Sosem hittem volna, hogy ennek valaha örülnöm kell. Ám nagyon is hamar itt volt az ideje.

-         Csak beszélnem kell vele, Bella - paskoltam meg finoman az arcát.

Nem is tudom, miért. Sápadt és zöld. Hol volt a pirosság? Mindennél jobban szerettem volna, ha elpirult volna abban a pillanatban. Bármi miatt, vagy csak mert megérintettem. Csak a szíve vert vadul, a szemei félelemmel teli. - Ne izgasd fel magad - szabadkoztam. - Mind a ketten visszajövünk pár perc múlva.

Kételkedve nézett rám, végül azonban visszalépett a kanapéhoz, és Rose segített neki leülni. Jacobra nézett, és ellentmondást nem tűrően rászólt:

-         Viselkedj! Majd gyere vissza!

Elindultam az ajtó felé. Még ki kellett tartanom, legalább addig, míg Jacob Black meg nem ígér nekem két dolgot: az első, hogy segít Bellából kiszedni a férget, és ha kell, akkor kutyákat nemz neki. A második, ha Bella meghal, megöl engem is. Meghal. Nem! Nem! Nem! Élnie kell!

â��Elkülönítve könnyebb lesz a dolog. Könnyebb megölnöm!â�� - gondolta Jacob, mikor már kint voltunk, és én gyors léptekkel, egyenesen előre nézve haladtam.

-         Még nem állok készen számodra, hogy megölhess engem, Jacob Black - suttogtam, hogy senki ne halljon meg, és mert az erőm fogytán volt. - Még legyél egy kis türelemmel.

â��A türelem nem a fő erényem.â�� - felelte gondolatban.

Más esetben ez nem is lett volna gond, bármikor szembeszálltam volna vele, ha Bella nem szerette volna annyira. De most duplán fontos volt, hogy Jacob éljen. Szívességet kellett kérnem tőle.

A szerveim hirtelen eltűntek belőlem, ahogy elképzeltem őket. Együtt. Együtt lenne az én Bellámmal, úgy, ahogy én a szigeten voltam Bellával. Vigasznak kellett volna lennie annak, hogy Bella csak nekem adta oda magát, de ott volt a féreg benne. Habár ember akartam lenni, hogy ne bánthassam őt - ami végül sikerült -, de mégsem lehettem az a valóságban. A valóságban megmaradtam ugyanannak a rémnek. Miattam haldoklott Bella, és az ő haldoklása, és az egyetlen remény a lehetőségre engem is haldoklóvá tett. Felesleges lett volna sírnom vagy kiáltanom, dühöngve elpusztítani a világot, hisz a fájdalmam sosem enyhült volna, ha Bella meghal, vagy a sokkoló tudat sem szűnt volna meg soha, hogy Jacob karjaiban, ruhátlanul fekszik, és Jacob Black bódultan teszi magáévá.

Abban a pillanatban tökéletesen és véglegesen összeomlottam: Bella már nem lesz az enyém. Ketten álltak még sorban: a halál és Jacob. Én csak a szomorú drukker voltam, és csak az vigasztalt, hogy nem olyan voltam, mint a régi Jacob, aki inkább látta volna holtan Bellát, minthogy vámpír legyen, és hogy velem legyen. Bár ez nem volt nagy vigasz. Egy kutyánál jobbnak lenni, merthogy én valójában ugyanolyan alantas voltam.

Szembefordultam a reményemmel, az ellenségemmel, a leendő gyilkosommal. Csak néztem rá, kiégve, az ajkaim elnyíltak, és szerettem volna megfulladni. Jacob egy pillanatig elképedve bámult.

-         Megöli ugye? Meg fog halni? - kérdezte hirtelen elsápadva.

Egyetlen gondolata a földre kényszerített: â��Neki sosem kell igazán elveszítenieâ�¦ és ez nem az én hibám.â��

-         Az én hibám - suttogtam, miközben térdre rogytam. - Igenâ�¦ ez megöli őt.

-         Nos, miért nem csinált Carlisle valamit? - morogtam. - Ő egy orvos, igaz? Vegye ki belőle.

Dühösnek kellett volna lennem, arrogánsan kinevetnem. Csakhogy már nem tudtam az érzéseimet elrejteni vagy megmásítva kimutatni.

-         Bella nem engedte meg nekünk.

Jacob azonnal tudta, hogy ez az igazi Bella, aki pontosan így reagál: harcol és védelmez. Bár én is rögtön tudtam volna ezt, mikor hazafelé jöttünk.

-         Te is jól tudod, hogy milyen - suttogtam. - Milyen pontosan láttadâ�¦ én nem láttam. Nem időben. Hazafelé nem akart velem beszélgetni, nem igazán. Azt hittem, hogy megijedt - ez lett volna a természetes. Azt gondoltam, haragszik, amiért ilyen helyzetbe hoztam, hogy megváltoztattam az életét. Ismét. Sosem hittem volna, hogy valójában mire is gondol, hogy mennyire határozott volt. Egészen addig, amíg a családom kijött elénk a reptérre, és egyből Rosalie karjaiba vetette magát. Rosaliéba! És akkor hallottam, hogy mit gondol Rosalie. Nem értettem, míg nem hallottam. Te egy perc alatt megértetted - ó sóhajtottam morogva az emlékek hatására.

-         Várjunk csak egy percet. Ő nem akart elhagyni téged - gúnyolódott.

-         Felfogtad valaha is, hogy ő olyan erős, mint több ezer lány együtt véve? - csattantam fel gyengén.

â��Hogy lehet ilyen hülye vámpír? Fogd le, és altatásban vedd ki belőle!â��

-         Akartam - sziszegtem. Mégis mit képzelt?! - Carlisle szerette volnaâ�¦

�Milyen nemesek ezek?�

-         Nem. Nem nemesek. A testi épsége bonyolult dolog - motyogtam, és Jacob értetlen gondolatai töltötték be elmémet. Rosalie viselkedésére gondolt.

â��Ezért csinálta a szőke. Mire gondolt? A szépségkirálynő kérte Bellától, hogy ilyen rosszul haljon meg?â��

-         Talán - mondtam. Rose maga sem tudta, mi helyes. - Rosalie nem gondolta végig.

-         Nos, akkor először a szőkét kell kiütni. Aztán együtt kivehetjük a gyerekedet, igaz?  Küld ki a fák közé, és foglalkozz Bellával mondta egyszerűen. Istenem, bárcsak gondolatolvasó lenne ő is, annyira nem akartam beszélni. Hangosan kimondani volt a legrosszabb, hogy magamra maradtam.

-         Emmett és Esme is támogatja őt. Emmett sosem hagyná nekünkâ�¦ és Carlisle sem segítene Esménél - mondtam reményvesztetten.

-         El kellett volna engedned Bellát velem - jelentette ki.

-         Igen - adtam igazat neki.

â��Kicsit késő volt már ezen gondolkodni. Talán mindez nem következik be, ha feladta volna a szörny életét.â��

Felnéztem rá, és valahogy sikerült felállnom, szabadkozni akartam, vagy legalább kicsit megvédeni magamat, hogy valami életszerű sugározzon belőlem.

-         Nem tudtuk - mondtam a választ a gondolataira. -  Sosem álmodtam. Ezelőtt sosem történ ilyen, mint Bella és én köztem. Honnan tudhattuk volna, hogy egy embernek lehet a magunk fajtától gyereke?

Carlisle-nak volt egy elmélete az â��izéâ�� körüli burok miatt: ha az olyan áthatolhatatlan, mint amilyennek az ultrahangon látszik, és hogy sokszor nem is hallható a szívverés mögüle, akkor vagy annak a valaminek kell önnön erejéből kitépnie magát, vagy nekünk kell megkínozni Bellát. Utóbbira sürgetően sort kellett kerítenünk.

-         Akkor egy embert darabokra tépne ez az eljárás? - kérdezte Jacob, anélkül, hogy kutakodott volna, mint apám - habár ő sem talált semmit. Valóban vele kellett volna mennie Bellának. Ő mindannyiunknál okosabb volt.

-         Igen - értettem egyet fakó hangon. - Nincs róla sehol semmi, ez egy parázna lidércnyomás, amit nem él túl egy ember, mert ez csak a bevezetése az étkezésnek - ráztam meg a fejem elborzadva.

-         Nem tudom, hogy van-e egy pontos kifejezés arra, mi is vagy te - köpte a szavakat. Azt kívántam, bárcsak tudná, mert én sem tudtam, hogy mi vagyok pontosan. Csak egyet tudtam biztosan:

-         Amit akarsz, Jacob Black, senki nem gyűlölhet annyira, amennyi én gyűlölöm magamat - néztem rá.

â��Hibaâ�¦ túl sok düh a beszédhez.â��

Miért volt mindig igaza? Elég volt! Ez jobban fájt, mint hogy az övé lesz a â��lelkemâ��, az â��életemâ��.

-         Ölj meg most, mentsd meg - mondtam gyorsan.

-         Mit jelentsen ez? - szisszent fel.

-         Jacob, tegyél meg nekem valamit - kérleltem.

-         A pokolba is parazita, megteszem! - feszült meg.

Elszomorodtam. Hamarosan vége. Soha többé nem könyöröghetek Bellának. A pokol túl messzi van az ő tisztaságától.