-         Carlisle? - ziháltam bele a telefonba, amint sikerült felvennem.

-         Én vagyok - felelte furcsán fáradt hangon.

-         Mi történt?- dülledtek ki szemeim.

-         Semmiâ�¦ figyelj, egyedül vagy? - kérdezte, és mikor igennel válaszoltam, folytatta. - Holnapután el kell menned Rióba, a St. Jeromos kórházba.

-         A vérem? - kérdeztem mohón.

-         Igen. Dr. Grintet keresd! Helikopterrel viszik Seattle-ből, és ő veszi át. Már beszéltem vele, oda fogja neked adni.

-         Örök hálám, Carlisle. De biztos minden rendben?

-         Perszeâ�¦ csak hiányoztok nekünkâ�¦

-         Ó - mondtam. - Ti is nekünk! De már csak két hét - vigasztaltam, félig örömmel, félig szomorúan.

-         Majd el felejtettem - kiáltott fel. - Esme ésâ�¦ Rose - Rose nevét aggodalommal ejtette ki - küldtek ruhákat. Holnapután a véreddel együtt ott lesz. Szia, Bella! - sóhajtotta, és letette a készüléket, mielőtt válaszolhattam volna.

Meredten bámultam a mobilra, és gyanakvóvá tett Carlisle viselkedése. Ezen felül hiába vártam hosszú napok óta Alice hívását.

Elhúztam a számat, és morogtam, de próbáltam nyugodt maradni. Visszaindultam a partra, nem okozott problémát, hogy sötét van, sőt, minden annyira szemkápráztatóan színes volt.

Sötétedéskor mindig elúsztunk a szárazföldre vadászni, naponta vadásztunk, már csak azért is, mert Renesmee élvezte, hogy vért ihat, és nem kell emberi ételt ennie.

Ma azonban nem mentünk sehová, mert Renesmee a délután folyamán elaludt a parton, Edward karjaiban. Nagyon mélyen aludhatott, mert Edward sem hallotta a gondolatait egyszer sem, és hiába fogtam a kezét, a várt képek nem jöttek. Így hát hagytuk őt pihenni.

Edward jött felém, gyengéden magához ölelve kislányunkat. Mikor elértük egymást, a karját nyújtotta, és visszamentünk a házhoz.

-         Ki hívott? - suttogta.

-         Carlisle. Holnapután be kell mennem a St. Jeromos kórházba, mert Esme és Rose ruhákat küldenek Renesmee-nek.

-         Á, csak nem meglátogatjuk Mr. Grintet? - vigyorodott el.

-         Ismered? - motyogtam, miközben átöltöztettem Nessie-t.

-         A vén lókötő - kuncogott. - Kiváló orvos, de szerencsejátékos. Ha úgy vesszük, harmincöt évvel idősebb vagyok nála, de mindig csak taknyos kölöknek hívott, valahányszor találkoztam vele.

-         Ő tudja, hogyâ�¦

-         Nem, természetesen nem. Néhány éve ismerjük csak, talán gyanakodni fog, hogy nem nagyon öregszem, de lényegtelen.

-         Ühüm. Edward, figyelj - fordultam felé, majd kivezettem a szobából. - Nekem egyedül kellene mennem Rióba, mertâ�¦

-         Nem! - rezzent össze. - Bella! Ne! - rémült meg.

-         Miâ�¦?

-         Énâ�¦ ne hagyj itt - ragadta meg a karom. Összevontam a szemöldököm.

-         Nem hagylak itt, csak elmegyek a ruhákért. Ésâ�¦ - hoztam össze egy mosolyt - hozok neked valamit!

-         Meglepetés? - kérdezte bizonytalanul.

-         Olyasmiâ�¦

-         Ajándék? - csillantak fel szemei.

-         Annak is tekinthetjük - öleltem át.

-         Nem, nem értesz - morogta.

A ház előtt álltunk, a puha és langyos homokon. Hirtelen a lábaim közé lépett, és a jobb lábamat óvatosan kigáncsolta, és vihogott, ahogy puffanva értem földet. Letérdelt, és felhúzta a lábaimat a dereka mellé.

- Hány napja is? - kérdezte kajánul.

- Kettőâ�¦ és fél - mocorogtam. Mindig éjszakába nyúlóan vadásztuk, és utána Nessie-vel maradtunk, figyeltük és őriztük az álmait.

- Mmm - dünnyögte. Elgondolkozva nézett végig rajtam félrebiccentve a fejét, alsó ajkát beharapva.

- Talán a bungalóba kellene mennünk - szóltam. - Felébredhet, haâ�¦

- Majd a válladba harapok - kacsintott rám. Nyeltem egyet.

- És én midbe harapjak? - csúszott ki a számon. Még jobban elvigyorodott, felvonva egyik szemöldökét.

- Nos, lássuk csak - hajolt fölém. - Ha én a te válladba harapok - és valóban gyengéden fogai közé szorította vállamat -, akkor te pedig pont a nyakamba haraphatsz - állapította meg, és annak ellenére, hogy a vállamon pihentette fogait, érthetően beszélt.

- Így valahogy? - suttogtam, és egyik kezemet a hátára, a másikat tarkójára tettem, majd fogaimmal és ajkaimmal finoman megharaptam a nyakát. Sóhajtott, és teljesen hozzám préselődött.

- Igen - lehelte.

Ajkai és nyelve végigjártak vállamon, nyakamon, egyre lejjebb haladva, és a bikinim felső része már eltűnt rólam.

-         Edward - szedtem össze magamat. - Ajándék? Itt?

-         Hiányzik - mormolta csípőmbe. Megköszörültem a torkom.

-         Nincs mibe harapnomâ�¦ fel fog ébredni.

-         Akkorâ�¦ nem bírom ki - mászott vissza fölém. - Először esetlegâ�¦ ? - habozott.

-         Egyet értek - mosolyogtam rá.

Halkan nevetett, ahogy távolabb gördült a háztól, és miközben hemperegtünk, itt-ott érintve a másikat, megszabadultunk a fürdőruháinktól.

Csak most éreztem, milyen hosszú idő is két és fél nap, ahogy a testünk végre egymásba kapaszkodott. Edward mindig tudott valami újjal szolgálni. Mikor azt éreztem az a fajta gyengédség, amit tőle kapok, már nem lehet gyengédebb és kényeztetőbb, ő mindig tett egy olyan mozdulatot, érintést, amit emberként talán nem is éreztem volna, de így vámpírként apró kis elektromos cikázások száguldottak át testemen, és mindegy, honnan indult, mindig egy pontban végződött, és most valóban jó ötletnek tűnt a nyakába harapni.

Egy hasonló alkalommal felpattantak szemeim, és ragaszkodóan húztam fel magam, szorosan a testéhez simulva.

Az ajkaim elnyíltak, rémület mart a gyomromba, ahogy egy hatalmas, sötétkék hullám vágtatott a part felé, és a hullám alja két szakaszra oszlott, lágy ívben összekapcsolódva.

-         Edward! - löktem el magamtól, hogy aztán elkapjam a kezét, és a legközelebbi fára ugorhassak, magammal rántva őt is. Aztán felhördültem, és a ház felé néztem, de az messze volt a hullámtól, de féltem, hogy Renesmee meghallja a tajtékzó hullám zaját, és meggondolatlanul kirohan a házból.

-         Nessie! - morogtam, és rohanni kezdtem a ház felé.

Edward követett, és mikor a házhoz értünk, a hullám már kicsapódott a partra, ám én csak Nessie szobája felé suhantam. Edward elkapta a karomat:

-         Várj - morogta, és a szemei villogtak. - Öltözzünk fel!

Fél másodperc alatt magunkra kaptunk némi ruhát, de Edward nem jött velem Nessie-hez.

-         Altasd vissza, mondd neki, hogy csak vihar van. Vendégeink vannak - mordult fel, és kiment a házból.

-         Mami? - tántorgott elő Nessie a szobájából.

-         Semmi baj, kicsim! - vettem a karjaimba. - Csak vihar lesz, próbálj meg aludni.

Nem kellett sok idő, hogy Renesmee visszaaludjon, ám lassan telt az idő, ahogy aggodalmasan próbáltam hallgatózni. Közeledő léptek zaja hallatszódott, hárman közeledtek a szoba felé ahol Nessie-t dajkáltam.

Az ajtó halkan nyikorgott, és egy lefogyott testű, bronzvörös bőrű férfi állt az ajtóban, akit a következő pillanatban egy dölyfös tekintetű, szőke hajú nő lökött arrébb.

-         Jake? Rose? - kérdeztem döbbenten.

-         Személyesen - szűrte a fogai között Edward, és egyáltalán nem tűnt boldognakâ�¦