1. fejezet – A szomorú igazság

Elment. Tényleg elment, a bokrok, növények jelezték útját, melyek még arról tanúskodtak, hogy ott járt valaki. Valaki, aki az életet jelentette számomra. Most itt hagyott. Éreztem, hogy sírok, de nem lepődtem meg rajta. A könnyek szabad utat törtek maguknak, hagytam, hogy végigfolyjanak az arcomon, majd lecsöppenjenek az avarba. Ezernyi gondolat kavargott a fejemben, próbáltam nem gondolni rájuk, de nem tudtam elterelni a figyelmemet. Csak álltam ott sírva, gyönyörű arcát magam elé képzeltem. Az arcot, amelyet sosem láthatok többet. Erre a gondolatra sírásom felhangosult, zokogásom betöltötte az egész erdőt.

Sejtésem sem volt, meddig állhattam ott, itatva az egereket, de végül elindultam arra, amerre Ő ment… Tudtam, hogy bolondság, amit teszek, hiszen utolérni nem tudom, és arról sincs elképzelésem, merre mehetett. Egy belső erő késztetett arra, hogy elinduljak, habár a bokrok már rég alábbhagytak a zizegéssel, így végképp nem volt fogalmam arról, merre menjek.

Csak mentem, előre, a nagy, sötét erdőbe...

Fogalmam sem volt arról, hány óra van, és hogy egyáltalán hol vagyok. Csupán annyit tudtam, hogy a lábaim sajognak, majd hamarosan fel is mondták a szolgálatot, így magatehetetlenül rogytam össze a narancssárga és piros színekben pompázó avarba.

Átkulcsoltam a térdemet a kezemmel, és így feküdtem, könnyáztatta arccal. Nem tudtam mitévő legyek – hogyan tudnék létezni nélküle?! Totális képtelenség lenne élni Edward nélkül.

Időérzékem nem sok maradt, ám annyit még meg tudtam állapítani, hogy legalább két órája csak fekszem a hideg földön, a nedves levelek között. – nem csoda, reggel esett az eső, így a levelek vizessé váltak.

Charlie biztos aggódik már. Megpróbáltam feltápászkodni, nagy nehezen sikerült is, bár majdnem visszazuhantam a levelek közé.

Szédülve néztem körbe, először még nem is tisztult ki a kép, de pár pislogás után már rendesen kirajzolódott az erdő. Nem tudtam, merre menjek. Vajon hol lehet a házunk? Most jöttem csak rá, mekkora hülyeség volt elindulni, be az ismeretlen erdőbe.

Elindultam előre, mást nem nagyon tudtam volna tenni. Lassan haladtam, elgyengült lábaimat amúgy sem tudtam volna gyorsabb járásmódra ösztökélni. Néha megbotlottam egy-egy kiálló gyökérben, vagy egy nagyobb kőben, egyszer el is estem, de nem adtam fel, haladtam előre – ha másért nem, hát Charlie-ért.

Szerencsém volt, mert fél óra múlva láttam egy kis gyenge fényt elől. Majd öt perc járás után a fák ritkulni kezdtek, és megpillantottam a házunkat. Örültem, hogy ilyen nagy szerencsém volt, bár szerintem Charlie már fél Forks-ot a keresésemre indította.

A ház felé indultam, ahonnan éppen apu jött kifelé. Ideges arckifejezésétől nem sok jót reméltem, bár szerencse, hogy senkit sem küldött a keresésemre – legalábbis én nem hallottam, hogy bárki is keresett volna, a nevemet kiabálva. De az is lehet, hogy mindez megtörtént – nem lepődök meg rajta, ha észre sem vettem…

- Bella! Az ég szerelmére, hol voltál? – Charlie aggódó hangja hallatán egy kicsit bűntudatom lett, de a kérdése eszembe jutatta az előbb átélteket, és a gyomrom idegesen görcsbe rándult, a szemem pedig elhomályosodott – az első könnycsepp kibuggyanni készült.

- Hallod, mit mondok? Bella! Bella, jól vagy? – szegény apám idegesen nézett rám – már amennyit láttam belőle, hiszen a szemem megtelt könnyel, így a világ elhomályosult előttem.

- Per-sze…Nincs semmi baj. – dadogtam.

- Mi az, hogy nincs semmi baj?! Bells, te sírsz! Mi a baj? – nyüstölt Charlie, hogy szólaljak meg végre, de biztos voltam benne, hogy jelenleg egy szót sem tudok kipréselni magamból.

- Na jó, úgy látom nem sokra megyek most veled. Gyere be, és nyugodj meg szépen! Utána pedig mondj el mindent! – kérte szigorúan, egy apró bólintással jeleztem, hogy rendben. – de tudtam, hogy úgysem tudok most megszólalni

Berontottam a házba, és felszaladtam a szobámba, kettesével véve a lépcsőfokokat. Nem akartam látni most senkit és semmit, nem akartam hallani semmiféle beszédet, vagy zajt, csak lebegni akartam egy hangtalan semmiben, és főképp sírni akartam.

Rávetődtem az ágyamra, az sem érdekelt, hogy koszos lesz – ugyanis nem vettem le a cipőmet, ami időközben elég sáros lett.

Csak feküdtem ott, mint valami élettelen test, és ismét elölről kezdődött minden, mint az erdőben: az idő csak telt, én pedig nem tudtam felmérni, hogy mennyi ideje fekszem. Magamhoz szorítottam a párnámat, behunytam a szemeimet, de a könny így is kifolyt, nem tehettem ellene semmit. Végül már az egész párna könnyáztatta lett, de most ez érdekelt legkevésbé.

Egyszer mintha valami – vagy valaki – megzavart volna, mert hallottam egy halk zörejt – nem tudtam meghatározni, hogy mit. Talán az ajtónyíláshoz hasonlított. Ebből arra következtettem, hogy Charlie benézett hozzám, de nem szólt semmit – jobban is tette.

Az ablak felé fordultam, és megdöbbenve láttam, hogy már sötét van – az égbolt szinte fekete volt és rengeteg parányi, világító csillag borította.

Sóhajtottam egyet, majd lerúgtam a cipőimet. Felkaptam a nesszeszerem, aztán a fürdőszoba felé vettem az irányt. Nem vágytam most semmi másra, csak arra, hogy lezuhanyozzak – sajnos a vízzel együtt a múlt nem folyik le a lefolyón… Pedig milyen jó lenne… - sóhajtottam újra egy nagyot.

Beálltam a zuhany alá, és csak folyattam magamra a vizet egy fél órán keresztül. Hihetetlenül jól esett a forró víz. Az erdőben igencsak átfagytam, a föld hideg volt, a levelek pedig nedvesek.

Mikor végeztem a zuhanyzással átvettem a pizsamámat. Annyira emlékeztetett ez az egész azokra az estékre, amikor…amikor Ő is itt volt…

Nyeltem egy nagyot, megpróbáltam nem elbőgni magam, hiszen még le kéne mennem apuhoz szólni, hogy megyek aludni. Csak ne faggasson a mai napról. – fohászkodtam magamban.

Lassan mentem lefelé a lépcsőn, egyre hangosabban hallottam a TV-ből kiszűrődő zajokat. Charlie szokásosan meccset nézett, egy dobozos sörrel a kezében.

- Apu… - nyekeregtem.

Nem hallotta meg. Nem is csodálom, amilyen halkan mondtam… De jelenleg beszédképtelen voltam.

- Apu. – próbálkoztam még egyszer, ezúttal hangosabban.

- Bells? – nézett fel rám.

- Megyek…megyek aludni. – mondtam.

- Persze, menj csak. Pihend ki magad. Aztán holnap mesélj el mindent! – a mondat végénél a feje egyre inkább a TV felé fordult. Tudtam, hogy érdekli a meccs is, meg én is, de a meccs most megy, én meg holnap is tudok beszélni…

- Akkor…megyek. Jó éjt, apu!

- Neked is. – mormolta.

Felmentem a szobámba, most nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy aludjak. Befeküdtem az ágyamba, magamra húztam a takarót, de tudtam, nem tudok egykönnyen elaludni. Akaratlanul is felszínre törtek az emlékeim, és nem tudtam elfojtani őket. Végül a fáradtság győzött, de az biztos, hogy órákig forgolódtam. Aztán elnyomott az álom, így egy kis időre megfeledkezhettem minden bajomról…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés