A nappali helyett ezúttal az étkezőben tartózkodott mindenki. Mikor Edwarddal az oldalamon betoppantunk a csatatérre, elakadt a lélegzetem.

Esme kedvenc asztala romokban hevert. A helyiség egyik oldalán állt a megviselt állapotban lévő Tanya, mellette az egész Denali-bagázzsal, míg a másik oldalon Alice volt, akit Jasper fogott le, nehogy újra nekimenjen Tanyának. Emmett is mellette állt, védekező helyzetben, hogy ha esetleg a minden nyugtató erejét bevető Jazz se bírna a dühödt Alice-szel, ő is közbelépjen. Carlisle és Esme a két család között állt, míg Rosalie az asztalrommal szórakozott, talán próbálgatta, össze lehet-e még rakni. Ő volt az egyetlen, aki teljesen nyugodtnak tűnt. Mintha számított volna az egészre, és örült volna a szituációnak.

-         Bella! Kate úgyis szerette volna látni a Jane-től szerzett képességedet. Mutasd be kérlek… - morgott Alice azonnal, mikor megjelentünk.

-         Edward, mi történt itt? Alice-nek volt valami látomása, erre nekiugrott Tanyának. Azt mondja, hozzátok van köze, de egyikükből sem lehet kihúzni semmit – panaszolta Carlisle.

-         Gondolatolvasás nélkül is el tudom mondani, hogy mi történt – kuncogott a háttérben Rose. Mindenki meglepetten nézett rá. – Ugyan már, hát Tanya bekavart Bellánál és Edwardnál. Mintha nem lenne teljesen nyilvánvaló – forgatta a szemeit.

-         Tényleg ezért, Edward? – nézett nagyot Carmen.

Edward nem felelt, a dühtől izzó tekintettel meredt Tanyára. Nem tudhattam, hogy reagált rá a vámpírnő, mert tüntetően másfelé néztem, nehogy valami olyat tegyek, amit később megbánok. Bár abban a pillanatban nagyon is élveztem volna…

-         Srácok, meséljetek már! – unszolt minket Emmett.

Edward erőt vett magán, és fenyegető-halkan megszólalt.

-         Azt hiszem, Tanyának kéne mesélnie. Ő tudja az egész sztorit, az okokat, és ő választhat, hogy ki torolja meg ezt. Eddig két jelölt van, Alice és én, de biztos vagyok benne, hogy a történet végén sokkal nagyobb mezőnyből választhatsz.

-         Edward… - szólalt meg remegő hangon Tanya. – Én sajnálom… nem úgy sült el a dolog, ahogy szerettem volna, mert…

-         Nem kértem a mentegetőzésedből – sziszegett Edward. – A történetet az elejétől, hogy mindenki értse. Most.

-         Bella… - nyöszörögte Tanya újra, ezúttal felém fordulva. Nem nézhettem rá. Nem tudom, hogy értelmezhette ezt, de végül nehezen belefogott. – Amikor Bellával sétáltunk… el… elhitettem vele, hogy én és Edward… hogy Edward és én… egy pár vagyunk…

Éles visítás és vadállati morgás hallatszott. Alice próbált kitörni Jasper öleléséből. Emmett is odaugrott, hogy megtartsa az őrjöngő húgocskánkat.

-         Jasper, csinálj vele valamit! – morogta Rosalie, az egyetlen, aki magánál volt az imént bejelentettek ellenére is. Jazz bólintott.

-         Sajnálom, szerelmem – suttogta, és láttam, hogy erősen koncentrál. Alice összecsuklott. Mint aki elaludt. Jasper letette őt két összetolt ebédlői székre, és végre ránk figyelt, de nem mozdult kedvese mellől.

-         Folytathatod – mordult fel Edward újból.

-         És… mutattam neki egy régi emlékképet. Amikor Edwardnál egyszer bepróbálkoztam, még régen – mondta elfúló hangon. – Bellán látszott, hogy elhitte… de nem akartam neked rosszat, Bella, kérlek, hidd el! Csak abban reménykedtem, hogy ha távol tartod magad Edwardtól, akkor egyenlő esélyekkel indulhatunk érte…

-         Mi az, hogy egyenlő esélyekkel? – fortyant fel Edward. – Ha Bella sosem nézne rám többé, akkor is örökké őt szeretném, és ezen nem változtatna semmi!

-         Tanya, ez… nem hiszem el… - suttogta elhűlve Kate, és elhátrált Tanyától. Mellettem állt meg. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de én leszek a harmadik lehetőség.

-         A fenébe is, Kate, már megint megelőztél – rázta a fejét gúnyosan Rose, és beállt a sorba, mint negyedik láncszem. A többiek még mindig csak ámultak az egészen.

-         Szóval ezért voltál olyan szomorú, Bells? El sem tudtam képzelni, mi okozhatott neked ekkora fájdalmat… - rázta a fejét Jazz.

-         Micsoda? – kérdezte Eleazar.

-         Bizony, tudom, hogy hihetetlen, de sosem éreztem még ilyen erős fájdalmat senki részéről – bizonygatta az igazát Jasper. Én meg lesunyt fejjel „élveztem” a reflektorfényt.

-         De nem azt mondtátok, hogy Bella arra sem emlékszik? – faggatózott Irina.

-         Csak a tényt felejtette el, az érzést nem – suttogta Esme. – Jaj, Bella… - meghatottan nézett rám, biztos voltam benne, hogyha lennének könnyei, már sírna.

-         Ez hihetetlen… Tanya, és mégis… te tudtad… hogy tehetted? – dadogott Carmen. Eleazarral oldalán távozott. Az ötödik, és hatodik lehetőség.

-         Mit tehettem volna?! – csattant fel hirtelen Tanya. – Közönséges, szerencsétlen kis emberként magába bolondította Edwardot! Semmi nem volt benne, csak a vére lehetett kívánatos, erre tessék! És most, végre lehetőségem adódott, hogy felnyissam Edward szemét! Ti nem kaptatok volna az alkalmon? Ugyan, hiszen ha nem emlékezett arra, hogy szereti Edwardot, akkor nem is szeretheti! Ez egy ostobaság! – minden szava egy-egy tőrszúrás volt a szívemben. Edward keze után kaptam, és megszorítottam. Alig bírtam magammal. Épp azon gondolkoztam, hogy egy kicsit adok neki, hogy megtapasztalja, mi is az, hogy fájdalom, de ekkor egy gondolatfoszlány ütötte meg a fülem.

-         „Vajon Jazz készen áll egy kis fogadásra?”

Reflexből Emmett felé fordultam. Edward is biztosan hallotta, hiszen ő mindig direkt ügyel mindenki gondolatára. Nem létezik, hogy ezt ne hallotta volna meg, ami az én pajzsomon is áthatolt!

De ő csak Tanyát nézte gyűlölködően.

Láttam, hogy Emm és Jazz összedugják a fejüket, de nagyon halkan és gyorsan beszéltek. Esélyem sem volt rá, hogy meghalljam.

Épp visszafordultam volna a fontos tényekhez, mikor…

-         „Mi is legyen, mi is legyen? Valami olyan kell, ami nehéz lesz számára… Rosalie! Hát persze! Egy hétig hozzá sem érhet Rosaliehez, ha Edward támad rá először Tanyára.” – hallottam Jasper gondolatait. Érzékeltem, hogy a többiek mondanak valamit, azzal kapcsolatban, amire figyelnem kellett volna, de kíváncsi voltam, mit talál ki Emmett. Azok ketten újra összedugták a fejüket. Emmett fancsali képet vágott, de aztán diadalittasan elmosolyodott.

-         „Az igen, Jasper pajtás. De ne becsüld alá Bella és Emmett együttes erejét! Szegény Bella magának fogja megásni a képletes sírját… ha ő támad hamarabb, Jaspernek fel kell izgatnia őket. Hűha, Emm, ez nagyon állat! Szegények, mindhárman… bár Edwardéknak lehet ezzel csak szívességet teszek. Milyen jó fej vagyok!”

Ajkamba haraptam. Az igen! Vajon Edward hallotta? Biztosan. Ugye nem hagyja, hogy Jasper… vagy igen?! Mégis mit tegyek? Támadjak, vagy várjak Edwardra? És ha ő is arra vár, hogy én mit lépek?

Miközben a többiek vitáztak, és Tanya a földre kényszerült, egy könnyed kis fogadás felforgatott mindent. Patthelyzet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés