Anyám felhívott előző éjjel, mert éppen Európában voltak, és elfelejtette kiszámolni az eltolódást... Vagy fél óra hosszan beszélt hozzám, én pedig megfeledkezve arról, hogy telefonálok, csak bólogattam neki. Ennek az egyoldalú éjszakai pletykálkodásnak az eredményeképpen szombaton sokáig aludtam.
Egyedül ébredtem, de ezúttal nem ijedtem meg - tudtam, hogy Edward vadászni ment, hogy holnap, amikor engem visz, ne eshessen kísértésbe. Álmosan végeztem el a reggeli teendőket, és csak a lépcsőn lefelé menet jutott eszembe, milyen különleges napra is virradt. Február tizennégy, Valentin-nap. Habár számunkra szerelmünk ünneplésének más fontosabb dátumai voltak - mint első találkozás, első csók, az iskolabál, az első éjszaka, és az esküvő... -, attól függetlenül tavaly is megünnepeltük ezt, igaz csak szerényen. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy kissé pénzszűkében voltam, így nem tudtam volna nagy ajándékot venni. Tudtam, hogy Edwardot nem zavarná, de mégis szégyelltem. Ezért aztán egy félig-meddig igaz véleményt adtam elő az ünnepről, míg meg nem győztem Őt, hogy csak jelképesen ünnepljük meg.

Mára sem vettem semmi nagy dolgot, de most izgatottan vártam, hogy átadhassam. Debussy válogatott műveit vettem meg Neki, közte sok olyannal, ami még valamilyen csoda folytán nem szerepel a gyűjteményében. Én már csak tudom, mert mielőtt megvettem volna gondosan végignéztem a több ezer CD-t. Éppen mikor befejeztem, akkor jelent meg Alice, aki kijelentette, hogy nem kellett volna ennyit dolgoznom, egész egyszerűen megkérdezhettem volna őt is. Az arcán virító széles mosoly azonban arra engedett következtetni, hogy direkt nem jött át előbb.
Az ajándék most mindenesetre a szekrényben lapult, átadásra készen, kék csomagolópapírban.
A konyhába lépve először körül sem néztem, csak a pulthoz siettem, mert szokás szerint farkaséhes voltam... Az elkészült tojásrántottával megpakolt tányért, és egy pohár vizet felkapva fordultam az asztal felé, és kis híján mindent leejtettem. Az asztalon egy szál vörös rózsa és egy levél állt. Izgatottan lerakodtam a reggelim, és a boríték után nyúltam.

Drága szerelmem!
Habár számomra minden nap ünnep, amit Veled tölthetek, örülök, hogy vannak ilyen kiemelt alkalmak is, különösen, amikor megengeded, hogy kényeztesselek...
Boldog Valentin-napot, Bella!
Tudnod kell, hogy előtted soha senki iránt nem éreztem ilyen hatalmas szeretetet, és soha nem is fogok. Te vagy az én kárhozatra ítélt lelkem másik fele, a tiszta és jóságos, ami engem is jobbá tesz. Nem tudom elégszer megköszönni, hogy vagy nekem, és hogy szeretsz, minden kiállt megpróbáltatás ellenére.
Szerettem volna valami nagyon szépet írni Neked, de a gondolataimat nem tudtam hozzád méltóan kifejezni. Ezért szóljon helyettem egy vers, melyhez mintha csak a szívemből merítették volna a gondolatokat.

„Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak mit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.”
(Shakespeare, LXXV. szonett)

Örökké lángoló szeretettel: Edward

Meg sem próbáltam küzdeni a könnyeim ellen, amelyek meghatódottságomban elárasztották a szememet. Boldogan, és egyre homályosuló látással olvastam újra és újra el a lendületes sorokat. Úgy a negyedik ismétlésnél letöröltem a könnyeimet, mert már semmit sem láttam, de a hatodik alkalomra már kívül tudtam minden egyes szót. Edward napjában többször mondta ki nekem, hogy szeret, és gyakran fogalmazta meg a levélhez hasonló költőiséggel. Most mégis különösen nagy hatással volt rám. Talán részben azért, mert nem volt itt, és mégis éreztem, hogy velem van, ebből a pár szóból. Talán, mert az ember biztosabban elfogadja azt, amit papíron lát, mint azt, amit hall. De lehet, hogy azért, mert úgy éreztem, ugyanezt én is írhattam volna Edwardnak - és az tett ilyen boldoggá, hogy nem csak szeretjük egymást, hanem pontosan ugyanúgy szeretjük egymást.
Ha valami, vagy valaki folyamatosan része az életünknek, ahhoz hajlamosak vagyunk hozzászokni. Észre sem vesszük, micsoda szerencse, hogy ez vagy az megadatott. Ám a mi szerelmünk varázsához tartozott, hogy két év elteltével ugyanannyira tudtuk értékelni a másik jelenlétét, szerelmét, mint az első napokban. Valamelyest persze megszoktam, hogy minden áldott éjjel Edward karjai közt alszom el, hogy mindig megcsókol, mikor hazaér... De közben ugyanazt az izgalmat érzem, mint mikor márványos ajkai először közelítettek felém. Valahányszor rám pillant, igéző, perzselő aranyszín szemeivel, olyan, mintha akkor tenné először, és én büszke és boldog vagyok, hogy rám néz...

Mire sikerült letennem a levelet a reggelim már teljesen kihűlt, de nem bántam. Evés közben a szonett sorait mondogattam magamban, és mosolyogtam. Leónak szerencsére nem volt baja a hideg rántottával, mert az evés befejeztével ficánkolással adta tudtomra elégedettségét. Miután elpakoltam a konyhában, és vízbe tettem a virágot, felkaptam a levelet, és a nappaliba vonulva újra és újra olvasni kezdtem. Annyira belemerültem minden egyes szótag memorizálásába, hogy Alice-t már csak akkor vettem észre, amikor a szemem előtt integetett.
- Ó, szia! Ne haragudj, csak... - kezdtem magyarázni, de nevetve félbeszakított.
- Ugyan Bella! Nincs semmi gond, a bátyám igazán kitett magáért ezzel a levéllel, meg... szóval megértelek - ugrándozott. - Csak azért szaladtam át, hogy megkérjelek titeket, este ugorjatok át! Valamikor hét és nyolc között.
Gyanakodva méregettem Alice-t: a szokásosnál is energikusabbnak, és lelkesebbnek látszott, és arcán a szokásos annyira-szeretem-amikor-fogalmad-sincs-miről-beszélek kifejezés ült. De mivel semmi ijesztőt nem találtam a kérésben, rábólintottam. Abban az egyben biztos voltam, hogy valamit szervezett. És ha Alice szervez valamit, az általában... elég nagy valami.
- Nagyszerű! Várlak titeket! - lelkendezett, aztán már el is iramodott a kijárat felé. Az ajtóból kiáltott vissza. - Edward tíz perc múlva hazaér, úgyhogy előveheted az ajándékát!

Fejcsóválva sétáltam a szekrényhez, hogy időben előhalásszam az ajándékot. Alice nem bírt nyugton maradni! Ám hiába szervezkedett nap, mint nap, nekem még mindig nem sikerült hozzászoknom a meglepetésekhez. Így most is kíváncsian, és némi kétséggel vártam, hogy miért kell átmennünk. Túl szépnek találtam a lehetőséget, hogy Rose a tegnapi beszélgetés hatására megváltoztatta a véleményét, és a hazatérésüket fogjuk ünnepelni...
Vártam, hogy leteljen az a tíz perc, a kis csomagot a kezeim közt szorongatva. Apró semmiségnek éreztem Edward leveléhez képest. De már késő volt kicserélni, mást keresni, vagy legalább a mellékelt levelet újra írni. Megfordult a fejemben, hogy talán még az is jobb lenne, ha elrejteném, és inkább semmit sem adnék Neki, de végül elvetettem ezt az ötletet. Elvégre Alice azt mondta, hogy tetszeni fog Neki! És Edward is pontosan tudja, hogy tőlem nem várhat sokat, egyszerűen képtelen vagyok kitalálni valami találó és hasznos ajándékot... Bezzeg Ő! A rég nem érzett alsóbbrendűségem most újra felszínre tört: Edward mindent tökéletesen csinál, én pedig csak bénázok.
A közeledő futás zaját hallva megpróbáltam összeszedni magam, hogy ne is látszódjon rajtam a bánatom. Edward még képes lenne azt gondolni, hogy nem tetszett nekem az ajándéka. Rá vallana. Ezért nem szabad okot adnom Neki, az ilyen buta feltételezésekre. Úgysem értené meg, hogy pont az a baj, hogy az Ő ajándéka túl tökéletes az enyémhez képest!

A léptek zaja lassulni kezdett, ahogy Edward a házhoz érve kocogásra váltott, és a nyíló ajtó hangjára minden aggodalmamról elfeledkeztem. Csak egyszerűen boldog voltam, mert láthattam Őt, még akkor is, ha ezt akár minden nap megtehetem. Büszkeség, szerelem, és öröm töltötte el a szívemet, ahogy végigpillantottam a szokásosnál is kócosabb haján, a vállánál kicsit kiszakadt ingén, melyen keresztül is láttam emlékeim segítségével a hófehér, izmos mellkast...
- Sajnos a közelbe tévedt medvét nem izgatta, hogy elegánsan kéne felöltöznöm - szabadkozott, amikor a tekintetem elidőzött a kis lyukon.
- Cseppet sem zavar - intettem le, aztán odasiettem, hogy átöleljem, és adjak neki egy gyors csókot. - Sőt kifejezetten tetszik.
Edward erre féloldalasan elmosolyodott, és a kezemben lévő csomagra mutatott.
- Levélbomba Jaspernek, vagy nekem szánod? - érdeklődött egyre szélesedő vigyorral.
- A tiéd - nyújtottam át, és közben kerestem a megfelelő szavakat, amivel megköszönhetném az Ő mesés ajándékát. - Boldog Valentin-napot! Nagyon köszönöm a levelet, egyszerűen...
De nem hagyta, hogy végig mondjam, ujját a számra tette, és a nappaliba sétált velem.
- Nem kell semmit sem mondanod! A gondolataid, és az, hogy a virág vázában van nekem bőven elég. Ezt pedig köszönöm - suttogta.

Mellette ültem, és tekintetem újra a kis hasadásra esett a bőrén. Tudtam, hogy sérthetetlen, de azért óvatosan bepillantottam a szövet alá, hogy nem sérült-e mégis meg. A szakadáson azonban csak az Ő márványos, sértetlen bőre villant ki.
- Látom, tényleg tetszik - zökkentett ki mélázásomból. A csomagról még csak egyetlen ragasztócsíkot szedett le, aztán megállhatott a bontogatásban, és engem figyelt.
Nem tudom, melyikünk mozdult meg először, lehet, hogy tökéletesen egyszerre tettük, de a következő pillanatban már szenvedélyesen csókoltuk egymást. Hirtelen ötletem támadt: ha már az ajándékom elvész az Övé mellett, majd máshogyan kárpótolom. Mielőtt még bármit tehetett volna, megszakítottam a csókot, és a nyakát kezdtem finoman harapdálni, mire halkan felsóhajtott. Elértem az ing gallérjához, de ez nem késztetett megállásra. A fogammal tágítottam nagyobbra azt a sokat emlegetett szakadást, így a válláról lekerült az anyag, és én máris mohón csókoltam a fedetlenné vált bőrt. Nem vártam meg, mit reagál, örültem, hogy hagyja magát kényeztetni, ilyesmi sem sűrűn fordult elő...
A kezeimmel és a fogaimmal tépkedtem tovább az inget, míg az teljesen le nem jött róla, milliónyi kis darabban - sebaj, Alice szeret vásárolni Edwardnak. Mindössze kétszer próbált meg leállítani, de nem hagytam magam, és szerencsére feladta. Most én akartam minden jót megadni Neki, nekem már az is elég örömet okozott, hogy ezt hagyja.
Hosszasan barangoltam be, apró simításokkal a hasát, miközben újra megcsókoltam. Aztán kezeim a nadrágja széléhez siklottak, és a gomb után kutattak; ennek a ruhadarabnak megkegyelmeztem, és hagyományos módon szabadítottam meg tőle Edwardot.
Mielőtt elérthettem volna a célomat, Ő átvette a vezetést, és saját vágyairól megfeledkezve, mindent megtett, hogy kellően viszonozza a kényeztetést.

Hanyatt fekve Edwardon ujjaimmal finoman doboltam a meztelen hasamon.
- Gondolkoztam azon, amit Carlisle mondott tegnap... Lehet, hogy nem is lenne olyan nagy baj, ha Leo ma megszületne - mosolyogtam. - Elég nagy már, és nekem egyre nehezebb visszafogni magamat...
Halkan kuncogott, és apró puszikat adott a nyakamra. A könnyed viselkedéséhez képest igazán komolyan szólalt meg.
- Elhiheted, nekem sem könnyű, de másfél hónap már nem sok, és... - Hallottam a hangján, hogy hezitál, ki merje-e mondani, amit gondol. Végül megfontoltan folytatta. - Élvezd ki, Bella, mert soha többé nem élheted át! Most talán egy kicsit már eleged van belőle, de nekünk nem lesz lehetőségünk arra, hogy két-három év múlva újra átéljük mindezt.
Kezét óvatosan a hasamra tette, és simogatni kezdte hatalmas, gömbölyű pocakomat. Tenyeremet az övére tettem, és finom megszorítottam. Csak gondolatban üzentem Neki talán már századszor, hogy ez nem nagy áldozat érte. Különösen, hogy itt lesz nekünk Leo, akiről még álmodni sem mertünk.
Hosszas hallgatásba burkolóztunk, de nem volt kínos, vagy feszült, szerettem a köztünk lévő csendeket.

Edward pár perccel később rám szólt, hogy öltözzek fel, nehogy megfázzak. De én nem fáztam rajta elterülve, és ezért nem is mozdultam. Végül Ő maga öltöztetett fel, majd észrevéve, hogy a nadrágján kívül minden ruhadarabját szétcincáltam, pajkos mosollyal, és egy apró fejrázással felszaladt az emeletre.
- Még ki sem bontottad az ajándékodat - emlékeztettem, amikor - sajnos kifogástalanul felöltözve - visszatért.
Újból elmosolyodott, és csak azután válaszolt, miután az ölébe ültetett.
- Én nem így emlékszem! Sőt, éppen az előbb csomagoltam vissza, mert ha kibontva hagyom, nem tudok ép ésszel gondolkodni... - futatta végig ujjait a bordáimon. - Vagy a másikra gondolsz?
Bólintottam, és a kezébe adtam a csomagot. Titkon nagyon örültem, hogy engem tekintett ajándéknak, és meg volt elégedve velem - ettől kevésbé volt kínos az a semmicske lemez.
- Lemez? - nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Bontsd ki, és ne pedig a gondolataimból lesd meg! - szólt rám.
Nem tudhattam, hogy valóban ennyire örült-e neki, vagy csak hallotta a kétségeimet, és ezért játszotta el... De boldog voltam, mert a CD mellé írt levélkém valóban tetszett Neki.

- Hát, akkor én is átadom neked az ajándékom - állt fel, én pedig csodálkozva meredtem Rá.
- De hát... A levél, meg a rózsa... - habogtam.
Edward felvillantotta kedvenc féloldalas mosolyomat, és könnyedén csak ennyit felelt:
- Az csak az előzetes volt...
Ezután felszaladt az emeletre, és szabályos kocka alakú dobozzal a kezében tért vissza, melyet hatalmas vörös masni díszített.
- Boldog Valentin-napot, szerelmem! - suttogta, ahogy átnyújtotta.
Csak ültem az ölemben elhelyezett ajándékot bámulva, és azon gondolkodtam, hogy miért kapok én ennyit, mikor a felét sem érdemlem meg. A doboz finoman zörgött, ahogy egy kicsit felemeltem.
- Bevallom, Esme csomagolta be. Tényleg megpróbáltam, de nem ment, és nem akartam elrontani... - magyarázta, hogy megtörje a csendet.
- Köszönöm - motyogtam, és bontogatni kezdtem.
A doboz egy gömb alakú puzzle darabkáit rejtette, és a hozzá mellékelt ábra megmutatta, mit fog ábrázolni, ha kirakom: az esküvőnkön készült közös csoportképet. Középen álltam én Edwarddal, mellettünk pedig a családjaink és barátaink. Mindenki rajta lesz, még Jacob is, sőt Angela is Ben is rákerült, pedig ők ott sem voltak.
- Készítettem róluk egy fotót, és rátettem őket az eredeti képre, amiből aztán a puzzle készült, mert tudtam, hogy ők állnak hozzád a barátaid közül a leginkább közel - magyarázott tovább Edward.
Ezúttal már tényleg nem tudtam megszólalni, így hálából csak szorosan átöleltem.

Ebéd után jutott eszembe Alice kérése, és még mielőtt újra elfelejtettem volna, gyorsan szóltam Edwardnak. Ő sem tudta, miről lehet szó, de azt mondta, még Jaspernek sincs róla fogalma. Ezt bizonyította az is, hogy hat körül barátnőm beállított a tanácstalanul pislogó Esme és Jasper kíséretében, és megkért minket, hogy hadd maradjanak nálunk, amíg értünk nem jön...
- Nem tudok tőlük dolgozni - panaszolta. - Megkértem Jazzt, hogy maradjon a szobánkban, és az engedélyem nélkül ki se jöjjön onnan, de nem hallgatott rám! Esme is folyton mászkál, és így odalesz a meglepetés! Carlisle hamarosan hazaér, akkor őt is ideküldöm, ha nem baj!
- Dehogy - feleltem bizonytalanul.
- Remélem nem zavartam bele a romantikázásotokba... - tétovázott, de aztán választ sem várva, megindult az ajtó felé. - Nyolckor találkozunk!
Megkövülten bámultam utána, míg Edward be nem csukta az ajtót. Megráztam a fejem, hogy összeszedjem magam és a nappaliba terelt vendégeinkhez indultam.
Jasper duzzogva, karba tett kézzel terpeszkedett a kanapén - még szerencse, hogy az ott kialakuló délelőtti érzelmeinket nem érezte -, Esme pedig Edwardot győzködte, hogy játsszon neki valamit a zongorán. A nap hátralevő része ugyanígy telt, Jasper továbbra sem volt túl jó hangulatban, mint kiderült ennek nem csak a kilakoltatás volt az oka, de az is, hogy újfent nem sikerült Alice-t meglepnie Valentin-nap alkalmából... Esme pedig boldogan hallgatta fiát.
Hét után befutott Carlisle, aki szintén nem értett semmit, majd pár perccel később Alice kopogott be. Rengeteg felcímkézett ruhászsákot tartott a kezében, amit az első adandó alkalommal az ajtót kinyitó Edward kezébe nyomott, egy oszd ki, és öltözzetek fel! parancs kíséretben. Láttam, hogy Edwardnak komoly erőfeszítésébe került, hogy ne vágja hozzá a kupacot, de egy grimasszal beérte. Alice félrevonta Jaspert, és igen meggyőző lehetett, mert az addig mozdulni sem hajlandó Jazz elsőként nyúlt a saját ruhájáért, és vonult a fürdőszobába öltözködni.
Edwarddal átengedtük a hálót Esmének és Carlisle-nak, mi pedig Leo szobájába vonultunk.

Nyolckor mind a nappaliban toporogtunk, és egyre gyanúsabb lett, hogy Alice valami ünnepséget szervez. Sőt, biztos voltam benne, különben miért viseltünk volna Esmével estélyi ruhát, a fiúkon pedig miért lett volna szmoking? De attól tartottam, nem Emmették visszatérését fogjuk megünnepelni... Így hát kezdtem sejteni, hogy egy Valentin-napi ünnepségbe fogunk csöppenni...
Nem sokkal később beállított Alice - gyönyörű fekete ruhában, szemkápráztató frizurával -, és átinvitált minket a nagy Cullen-házba. Az vörös fényárban úszott, mintha a belépők szeme elé egy pirosre színezett szemüveg került volna, ám érdekes módon nem volt bántó. Itt is, ott is felbukkant egy-egy szívecske és pár vörös rózsa, a lejátszóból pedig halk, lágy zene szólt. A gyanúm tehát beigazolódott, ez itt a szerelem ünnepe. Ám mégsem zavart annyira, mint képzeltem volna...
Alice boldog Valentin-napot kívánt mindnyájunknak, aztán a nappaliban kialakított táncparkettre lépett Jasperrel. Követtük a példáját, és hosszan ringatóztunk egymást szorosan átölelve, teljes boldogságban.
Barátnőm azonban most is tartogatott még meglepetéseket. Kijelentette, hogy kitötlött és keresett néhány pároknak kitalált játékot, amiket leginkább esküvőkön szokás játszani, de mivel mindnyájunknak szolid lagzija volt, még nem próbálhattuk ki. Jasper rosszat sejtve kapkodta a tekintetét, Edward és Carlisle vad tiltakozásba kezdett, Esme viszont tőle szokatlanul izgatottan kuncogott. Én nem aggódtam volna, ha Edward nem ágál az ötlet ellen olyan hevesen, mert Ő általában többet tud nálam... Valójában azonban a reakciók számítottak a legkevésbé, ha Alice így tervezte, így is lesz...

A dolog egészen ártatlanul indult. Mindnyájunknak ki kellett töltenie egy kérdőívet, amelyen ránk vonatkozó kérdések voltak, majd ugyanezekre a kérdésekre kellett válaszolni, csak a párunkkal kapcsolatban. Húsz pontból tizennyolcat értem el, mert nem tudtam, hogy milyen volt Edward első autója, és hogy mi volt a kedvenc gyerekkori játéka, bár ez utóbbi valójában nem számított, mert Ő maga sem tudott rá válaszolni... Edward egyébként maximum pontos tesztet írt belőlem, amiért Jasper a maga tizenhét pontjával meg is vádolta, hogy a gondolataimban olvasott. Nem veszekedhettek tovább, mert következett az újabb feladat.
Ez egy hagyományos almás játék volt, amikor a gyümölcsöt a homlokunk közé szorítva kell egyik helyről a másikra eljuttatni. Ezután az emeletre kellett mennünk, ahol kötelek szövevénye várt minket. Egy-egy végükre Alice rákötötte a fiúkat, és így kellett kibogoznunk a csomókat; hála Edward hajlékonyságának, és gyors észjárásának ezt a feladatot nagy fölénnyel nyertük meg.
Visszatérve a földszintre azt a feladatot kaptuk, hogy csukott szemmel, szaglás alapján válasszuk ki a párunk ruháját. Ez volt az igaz rekord - vámpírérzékszervekkel a feladat összesen tíz másodpercig tartott, és már mindenki a megfelelő ruhadarabot szorongatta.
Számomra a legnehezebb - és legsikertelenebb - az ezt követő játék volt, a szokásos tojásos. Egy vámpír hihetetlenül erős, és ugyanakkor leheletfinom érintésekre is képes. Kivéve, ha nemrégiben változott át, és még nem tapasztalta ki az erejét. Ahogy én. A felfelé utat a jobb nadrágszárban sértetlenül megúszta a tojás, és a cipzárt lehúzva sikerült is megmutatnom az árgus szemmel felügyelő Alice-nek. Lefele ment azonban valahol Edward térde fölött - talán megkönnyebbülve, hogy a nehezén túl vagyok - tettem egy túl erős mozdulatot, és a tojás aprócska darabokra tört. Mentségemre szóljon, hogy Edward nagy feszengése nem lendített előre az önbizalmam. Alice átnyújtott egy tiszta nadrágot, Edward pedig fél perccel később már mellettem állva - a bocsánatkérő ölelést elfogadva - figyelte visszafojtott mosollyal szüleit.

Ezután a fiúkon volt a megpróbáltatás sora: a leheletanyagú harisnyakötőt kellett vadászatra teremtett fogaikkal lehúzni a lábunkról - egyetlen sérülés nélkül.
- Mi kezdjük - jelentette ki Alice, és kecsesen behajlított lábát Jasper orra alá dugta. Amaz egy hosszú percig csak csillogó szemmel vizslatta a felkínált testrészt, majd az egyre erősödő kuncogástól magához tért, és nekilátott a feladatnak. Ám túl hevesen, mert mire a kis anyag lekerült barátnőm lábáról volt rajta pár kisebb lyuk.
Biztos voltam benne, hogy ha Esme ember lett volna, most engem megszégyenítően vörös arccal állt volna férje elé. Carlisle azonban gyorsan, és egyetlen apró hibával teljesítette a feladatot.
Végül következtünk mi, és ahogy Edward letérdelt, majd a szoknyám alá bújt - vihogásra késztetve ezzel testvérét, és bizsergésre az én arcomat - a játékról alkotott véleményem mérföldekkel pozitívabb lett. A ruhám takarásában Edward végzett némi pluszmunkát is. Mielőtt nekiállt volna a harisnyakötő lehámozásának, finoman végigcsókolgatta a combom. Remegni és szédülni kezdtem, bele kellett kapaszkodnom a közelben álló kanapéba, hogy ne roskadjak össze a mámortól. Edward a többiekkel ellentétben igazán lassan végezte a munkáját, és nem csak óvatosságból. Időnként megállt, hogy az ajkaival, vagy éppen a nyelvévvel barangolja be a lábam. Mikor kiért a térd alá érő szoknyám alól, szerencsére már nem csinált semmi ilyesmit - Esme és Carlisle jelenlétében ez kissé kellemetlen lenne, és Jasper sem felejtené el a következő pár évben felemlegetni a dolgot. Az alapos munka meghozta gyümölcsét, és a vékony anyag teljesen sértetlenül került le rólam.
A csatát ezzel megnyertük, ám az est győztesei Esme és Carlisle párosa lett. Nem keseredtem el, elvégre kicsit régebb óta vannak együtt... De megfogadtam, hogy egy évtizeddel később már csak mi nyerhetünk - és, hogy akkor már Rose és Emmett is itt lesznek.
Az utolsó feladat úgy tűnik Edward tetszését is elnyerte, mert otthon harisnyakötő nélkül is újra játszani kezdte - és mivel ezúttal nem voltak körülöttünk kíváncsi szempárok a szoknyám takarása nélkül is bátran folytatta. Mi több, a szoknyám nélkül élvezte a legjobban...

Vasárnap igazán sokáig aludtam, elvégre hosszú esténk volt. A reggelim után aztán felkerekedtünk, és elmentünk vadászni nekem. Két szarvas, és egy vaddisznó után Leo mozgolódásából arra következtettünk, hogy ennyi elég lesz mára. A nap hátra levő része békében és nyugalomban telt el. Hosszan feküdtünk az ágyon lehunyt szemmel, összebújva. Később Edward kérésére bemutattam neki, hogyan is kell tisztába tenni a játék babát, és Ő is kipróbálta. Mint - a csomagoláson kívül - mindent, ezt is tökéletesen vitte véghez, precízen, gyorsan és óvatosan.
A következő hétvégén az öltöztetést gyakoroltuk, és Jasper komplett idiótáknak titulált bennünket. Szombat este, mikor kiléptem a fürdőből Edward szórakozottan babrálta a játék babát. Aggodalmasnak tűnt, és ez megijesztett. Mikor rákérdeztem, mi a baja, nagyon komolyan nézett rám, és leültetett maga mellé.
- Bella, kérlek, ezen most... ne sértődj meg, csak érts meg engem. Tudod, milyen vagyok. Tudom, hogy te is mennyire várod, és szereted Leót, és hogy pont annyira akarsz rá majd vigyázni, mint én. Ugyanakkor te még nagyon fiatal vagy ebben az egész vámpírságban. Ehhez képest meglepően jól kezeld, különösen a vérszomjadat, ami azért fontos, mert Leónak dobog a szíve, azaz vére is van... És tényleg ne vedd magadra, ne hidd, hogy árgus szemmel figyelem a hibáidat. De ott volt az a tojásos eset, előtte a váza, amit szintén véletlenül összeroppantottál, és ma a baba ujja is egy kicsit eldeformálódott... Ezért szeretnélek megkérni, hogy gyakoroljunk egy kicsit, finomítsunk a mozdulataidon, úgy, mint az átváltozásod után. Leo apró lesz, és törékeny. Bár remélhetőleg örököl majd annyi vámpírgént, hogy ne eshessen soha baja... De téged ismerve, ha csak a haja szála meggörbülne a kezed nyomán, nem hezitálnál a mintámat követve hosszú ideig önmagadat marcangolni... Ha gyakorlunk, akkor ezt kivédhetjük....

Magamba zuhanva ültem Edward mellett, és szót sem bírtam kinyögni. Végül némán az ölembe húztam a babát, és megnéztem az apró kis kezeket: az egyik valóban össze volt nyomva egy kicsit. Mi lett volna, ha ez nem egy játék, hanem Leo? Örökre megnyomoríthattam volna!
- Veszélyes vagyok rá! - suttogtam bepánikolva.
Edward morgott valami csúnyát az orra alatt, aztán gyorsan átölelt.
- Pontosan ezt akartam elkerülni, de ezek szerint nem sikerült tapintatosan elmondanom. Mindent összevéve nagyon ügyes vagy, hiszen mondtam már, néha úgy érzem, mintha mindig is vámpírnak szánt volna téged a sors. Ez teljesen természetes, hogy időnként még nehezen kontrollálod a mozgásod, és valójában ebben is jobb vagy az átlagosnál. Emmett az első két évben semmihez sem érhetett hozzá, mert abban a másodpercben tönkretette. Még Esme is nagyon sokáig tört-zúzott. Ehhez képest, veled alig egyszer-kétszer fordult elő egy-egy kisebb baki. Ám mivel babánk lesz, te ezt az egy-két bakit sem engedheted meg magadnak. Emiatt szeretném, ha ezt is gyakorolnád a pelenkázáson kívül. Rendben?
Közelebb bújtam hozzá, és a pólóját szorongatva válaszoltam.
- Hogyan gyakoroljunk? - Tudtam, hogy ez az egyetlen megoldás, hogy megvédjem magamtól Leót. Arra ugyanis egészen biztosan képtelen lennék, hogy soha ne érjek hozzá a fiamhoz.
- Kezdetnek talán tojásokkal - mosolyodott el Edward.
Hamar kiderült, hogy nem újabb nadrágokat - és önmagát - kívánja tojásos pakolással ellátni, de a feladat csak a helyben különbözött. Több tucat tojást görgettem végig különböző pályákon, mint például a lepedő alatt, a függöny mögött...

Másnap mire felébredtem, Edward elkészítette a következő feladatom kellékeit, mivel előző este tizennyolc tojást jutattam el sértetlenül a célba. A mai feladathoz Edward különösen törékeny, nagyjából babaformára alakított porcelánfigurákat készített, és öltöztetett fel. Ebből is volt minimum tíz, és nekem mindegyiket le kellett vetkőztetni, tisztába tenni, és felöltöztetni. Ha hibáztam az azonnal kiderült a kis porcelánszilánkokból... Az első babának majdnem az egész kezét letörtem - és ez az eredmény olyannyira elborzasztott, hogy sírva rohantam ki a szobából. Edward hossza győzködés árán csábított vissza, miután elmagyarázta, hogy ezek a babák még egy átlagos csecsemőnél is négyszer törékenyebbek, tehát nem kell ennyire megijednem. Sőt, hozva a formáját, kijelentette, hogy ez az egész az Ő hibája, mert túlságosan tökéletes megoldást vár el tőlem, olyan mértékűt, amire szükség sincs.
A második porcelánbaba sértetlenül úszta meg, és ezen felbuzdulva egy kicsit figyelmetlen lettem, így a harmadiknak két ujja is eltört. De nem adtam fel, hanem jobban koncentrálva folytattam. A negyedik baba már épen került ki a kezeim közül, és így volt ez az utána jövő össze többivel is. Pedig a végére Edward nehezítést is tett a feladatba, beszélt hozzám, vagy váratlanul zajt csapott, hogy a figyelmem elvonja egy kicsit a feladattól, de én már elég óvatos voltam.

Amíg Edward dolgozott én újra gyakorolni kezdtem a játék babával, és mindig figyeltem, hogy eléggé óvatos legyek. Nem is történt több baleset.
Egyik délután aztán Edward újabb gyerekjátékkal állított haza, és én értetlenül szemléltem a három üveg buborékfújót...
- Ez a legfelső szint, a vámpírfinomság felsőfoka - ismertette velem megjátszott komolysággal. Aztán valóban komoly lett. - Egy vámpír puszta kézzel sziklát zúz, és ugyanakkor képes megérinteni ezt a buborékot anélkül, hogy kipukkadna. Amikor megismertelek, én is mindig úgy értem hozzád, mintha csak egy buborék lettél volna, annyira féltem, hogy kárt teszek benned. Most te is kipróbálhatod, de előre figyelmeztetlek, ez igen nehéz. Ha nem sikerül, sincs baj, mert Leo ennél jóval masszívabb lesz. Csak gondoltam szeretnéd kipróbálni...
- Kezdjük - bólintottam izgatottan.
Edward elővette az első üveget, és egyetlen buborékot fújt a levegőbe. Aztán kezeit szabaddá tette, és utánanyúlt. Egyik kezével könnyedén megfogta, és finoman a másik tenyerébe helyezte. Ám ez nem volt elég, mert még óvatosan meg is simogatta, és a kis buborék megmaradt. Végül kezét a szája elé emelve ráfújt, előbb gyengéden, majd kicsit erősebben, és ekkor kidurrant. Szájtátva figyeltem, és biztos voltam benne, hogy nekem ez kétszáz év után sem fog sikerülni. Lehet, hogy vámpír vagyok, de a kétbalkezes múltam nem tagadhatom le.

Edward most több buborékot fújt a levegőbe, de nem ért hozzájuk, csak nézett rám várakozóan.
- Válassz egyet, és kezdetnek csak próbáld meg megérinteni - utasított.
Addig tétováztam, hogy melyiket válasszam, melyik erősebb a többinél, még mind ki nem pukkant magától. Edward egy rossz szót sem szólt, csak újabbak fújt a levegőbe. Ezek gyorsabb véget értek, és mind az én kezem által.
Az első üvegcse úgy ürült ki, hogy egyszer sem jártam sikerrel. A másodiknál elkaptam és három-négy másodpercig az ujjaim közt is tartottam egyet, de minthogy megismételnem nem sikerült, véletlennek tituláltam. Edward ennek ellenére elégedettnek látszott, és ez engem is hajtott előre. Már csak egy üvegnyi esélyem maradt, és bizonyítani akartam.
Úgy tűnt, nem fog sikerülni, de aztán mégis elkaptam egyet. Ezután nem volt megállás, és a végén már majdnem mindig sikerült megfognom a buborékokat. Edward boldogan és büszkén ölelt magához, és végre én is elégedett voltam a saját teljesítményemmel.

Sokat gyakoroltunk később is a szappanbuborékokkal, és egyre többször érintettem meg őket, de ennél előbbre már nem jutottam, így elfogadtam Edward javaslatát, és pihentettem egy kicsit a dolgot - Leo védelméért így is eleget tettem.
Egyik délelőtt váratlan hívást kaptam, Angela keresett. Szeretett volna találkozni velem, és már én is hiányoltam őt, így másnapra megbeszéltünk egy találkozót, az egyik kis kávézóba. Alice vitt el, és a telefonomnak végig mellettem kellett lennie - ezek voltak Edward kikötései, elvégre Leo akármikor úgy dönthet, hogy megszületik...
Igazán jól megvoltunk Angelával, órákig beszélgettünk, még így is, hogy nekem sok titkolni valóm volt. Kérdezgetett Leóról, és elmesélte, hogy az esküvő utánra már ők is tervezik a babát... Kicsit kellemetlen volt, amikor azt kérdezte, szeretnénk-e majd a picinek testvért, így gyorsan az esküvőjére tereltem a szót, egy rövid válasz után. Erről aztán igazán sokat beszéltünk, én pedig említettem, hogy Edwarddal közeleg az évfordulónk, és hogy szeretném valamivel meglepni.
- Én ilyenkor mindig Ben kedvencét készítem vacsorára... Az asztalt szépen megterítem, gyertya, zene, ahogy kell. Imádni szokta - adott nekem Angela tanácsot.
Hálásan mosolyogva megköszöntem, és közben küzdöttem a késztetés ellen, hogy elképzeljem a romantikus vacsorát Cullen-módra. A lejátszóból Debussy szólna, a villanyokat leoltanám, és csak pár gyertya világítana. A pompásan terített asztalon pedig egy egész hegyi oroszlán terülne el...
Még mindig a nevetésemmel küszködtem, amikor megcsörrent a telefonom. Edward volt az, hazafele tartott, és kérdezte, hogy értem jöjjön-e. Mivel Angelának is mennie kellett, köszönettel elfogadtam az ajánlatot.
Az autóban aztán kitört belőlem a kacagás, pedig valójában magam sem tartottam ennyire viccesnek a dolgot. Mindenestre nehéz volt Edward előle eltitkolnom, mi derített ilyen jókedvre. De nem tehettem, mert nem akartam, hogy megtudja, szeretném meglepni. Akkor már nem is lenne meglepetés. Szerencsére sikerrel jártam.


A fejezetben szereplő Shakespeare szonett Szabó Lőrinc fordítása.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés