1 fejezet- Az altatódal

-         Anya, anya!- hallottam, hogy Nessie kiabál a földszintről. Már amúgy is indulni akartam lefelé, de ma egész nap furcsa érzések keringtek bennem.

Minden nap hiányzott Edward. A nap minden percében rá gondoltam, és ha sírni tudtam volna, valószínűleg egész nap patakokban folyt volna a könnyem. Már 56 éve, hogy meghalt, de még mindig szenvedtem. Valószínűleg összeroppantam volna, nagyon rövid idő alatt, ha nem lett volna az én félvér lányom. Mivel még kicsi volt, amikor Edward meghalt, így nekem kellett felnevelnem, és hiába volt egy tökéletes család mögöttem, így is a dolgok oroszlánrésze rám hárult, amit persze egy cseppet sem bántam. Imádtam Nessiet.

És ott volt nekem Jacob is, aki mivel Nessie lenyomata, szinte az első perctől fogva velünk él. A legjobb barátom maradt, és valószínűleg örökre az is lesz. Nagyon hálás voltam neki, minden percért, amit Edward halála után értünk tett. Persze az első évek Edward nélkül mindenkit nagyon megviseltek. Alice, aki a legjobb barátnőm és testvérem is egyben, hónapokig csak téblábolt a házban. Rosalie és Emmett hetekre elutaztak, Esme talán még nálam is rosszabbul volt, hiszen ő első fiát vesztette el. Carlisle is nagyon rosszul viselte, hiszen neki Edward volt az első társa, aki vámpír.

De én... Nagyon szenvedtem. Vámpír létemre is sápadt vagyok, de szinte szürkés-fehéres lettem, és szinte úgy járkáltam a hatalmas házban, mint egy halott. Csak akkor tért belém egy kis élet, ha Renesmee mellettem volt. Amikor rá néztem, Edwardot láttam. Csak Nessie maradt meg nekem belőle, és az emlékek. Tudtam végig, hogy nagyon erősnek kell lennem, és tartottam is magam. Végül a napokból hetek lette, hetekből hónapok, és végül elteltek a hosszú évek. Beindult a körforgás, a napok rutinosan mentek előre.

Az évek folyamán több helyen is éltünk. Alaszkában több évig is, de sehol nem maradtunk tovább 6 évnél. Jacob velünk költözött, és pár év alatt mindenki megbarátkozott vele. Ő is családtaggá vált.

Most tértünk vissza Forksba. 56 év alatt sok minden megváltozott. Akik velem voltak egy idősek akkor, amikor eljöttünk, már nyugdíjasok, s valószínűleg emberi elméjük miatt már nem emlékeznek arra, hogy valaha volt egy Isabella Swan nevezetű lány. Ma már persze a Cullen nevet használom.

De most újra itt vagyok, ebben a hatalmas, tágas, nyugodt házban, s Edward szobájában állok. Éreztem, hogy ég a szemem, ha ember lennék, ismét sírnék. A hatalmas franciaágy is itt van még, amit egykor kaptam. Semmi nem változott.

-         Anya, gyere már!- hallottam ismét Nessiet. A következő pillanatban halkan kinyílt az ajtó. Azt   

hittem , hogy Nessie az, de Alice állt oda mellém egy másodperc múlva. Nem szólt, csak csendben átölelt. Tudtam, hogy neki is hiányzik Edward.

-         Bella, jól vagy? Lassan indulnunk kéne. Nessie már nagyon türelmetlen.

-         Tudom, Alice.

-         Nekem is hiányzik. És üres a ház nélküle. De itt is meg fogunk tanulni élni. Ahogy eddig is mindig tettük.

-         Igen, remélem- válaszoltam, és felkaptam a kardigánom. Augusztus vége volt, és úgy terveztük, hogy szeptemberben újrakezdjük az iskolát. Nessie, mint húgom lesz bemutatva mindenkinek. Furcsa lenne az embereknek, ha szinte egy velem egyidős lányom lenne. Így én már a másodikat kezdem, ahogy szinte mindenki, csak Alice és Nessie volt a kivétel. Carlisle visszamegy a kórházba dolgozni, már senki nem dolgozik ott azok közül, akik egykoron vele dolgoztak. Újra tökéletes lesz az alibink.

Hallottam, hogy valaki felfelé dübörög a lépcsőn.

-         Anya, Alice, kérlek, induljunk-kopogott Nessie, és már benn is volt. Annyira hasonlított Edwardra, amikor mérges volt. Pontosan úgy szikrázott neki is a szeme dühében.

-         Mehetünk-mondtam, mire mindhárman kiléptünk az ajtón, és elindultunk lefelé, a lépcsőn.

Mikor leértünk a nappaliba, láttam, hogy Esme éppen olvas valamit, a fiúk pedig, Emmett, Jasper és Jacob tévét néz. Rosalie ma este nem volt itthon, vásárlás után még elment vadászni.

-         Biztos, hogy nem jöttök?- kérdezte utoljára Alice tőlük. Egy bárba akartunk beülni és beszélgetni. De annyira lekötötte őket a film, hogy fel sem néztek, így Alice Esme fele fordult.

-         Te sem jössz, anya?

-         Menjetek csak, gyerekek, ma inkább maradnék.

-         Hát akkor, sziasztok- köszöntünk el.

Mindannyian beültünk a kocsimba. Egy Volvo C30-as volt, nem annyira új modell, de imádtam, gyors volt, és mint minden körülöttem, ez is Edwardra emlékeztetett. Nem száguldottam vele annyira gyorsan, mint ő tette volna, de azért hamarabb beértünk a városba, mint normális tempóban. Szinte semmi nem változott, ugyanaz a kisváros, most már talán nem olyan biztonságos, mint volt. Hét vámpír, egy félvámpír, és egy alakváltó farkas, nem volt épp ideális család. De mivel közülünk mindenki csak állatok vérét fogyasztotta, nem jelentettünk számukra akkora veszélyt. De balesetek mindig vannak.

Fékeztem. Ahhoz a bárhoz értünk, amit előző nap látott Alice, amikor bejött vásárolni. A parkolóba leparkoltam, nem lehettek túl sokan odabenn, csak két másik kocsi állt az enyémmel együtt a bár előtt.

Kiszálltunk mindhárman a kocsiból, és a bejárat felé indultunk. Nyár vége volt, de Forksban nem volt meglepő, hogy szemerkélni kezdjen bármelyik pillanatban az eső. Így megszaporáztuk lépteinket, és egy perc múlva már be is léptünk a bárba. Kellemes hely volt, hátul egy apró színpaddal, 7 elkerített boxal, és több, 3-4 személyes asztallal. Félhomály uralkodott, és tényleg alig volt pár ember. Az egyik elkülönített sarokban, 6 fiatal ült. Annyi idősnek tűntek, mint mi, nem lehettek több tizennyolcnál. Mi is leültünk egy ilyen elkülönített asztalkához. Ugyan megnéztek minket, de mivel nem volt olyan világos a hely, ezért nem is figyeltek fel arra, hogy milyen világos a bőrünk.

Épphogy leültünk, már meg is jelent az egyik pincér. Felvette a rendelésünket, de mi Alicel úgysem fogjuk meginni, mivel csak Renesmee fogyaszt közülünk emberi ételt és italt. De azért mi is kértünk két colát, nehogy túl nagy feltűnést keltsünk.

-         Kellemes ez a hely- jegyezte meg Alice, és az ajtó felé pillantott. Még pár tizenéves lépett be rajta, és üdvözölték a már itt lévőket. Úgy tűnt, hogy ők itt mind ismerik egymást, talán a mi iskolatársaink is lesznek. Leültek. Közben kihozták a mi coláinkat.

Alice és Nessie elkezdtek valamiről fecsegni, de én már szokás szerint az elején elvesztettem a fonalat, így inkább a bárt kezdtem el tanulmányozni. Tényleg hangulatos volt, nem túl nagy, de azért jó pár ember elfért benne. A színpadon most is állt egy gyönyörű zongora, középen pedig egy szék, előtte mikrofonnal. A zongora láttán meglódult a szívverésem, hiszen Edward is imádott játszani. Talán ma este is lesz valami műsor.

Alig, hogy ez megfogalmazódott bennem, egy férfi lépett ki a színpadra. Alacsony volt, középkorú, talán ő volt a bár tulaja. Közben körbepillantott, s én követtem a tekintettemmel az övét. A hely csaknem összes asztalánál ültek. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy mennyien lettünk.

-         Üdvözlök mindenkit. Nagy örömmel látom, hogy ma este is mennyien összegyűltünk. Nagy örömömre szolgál ismét felkonferálni a közönség legnagyobb kedvencét…

Tovább már nem hallottam, mit mond a kopaszodó férfi a színpadon, mert az orrom kitágult, és magamba szívtam egy olyan illatot, amely egyszerre volt ismerős és idegen, lágy és mégis erős, és édes…  A legbódítóbb illat volt ez, amit Edward halála óta éreztem. Nem tudtam, hogy honnan jön, elöntötte az egész tüdőmet. Hiába fordultam oldalra, nem tudtam, hogy kinek az illatát érzem. Nem is vettem észre, hogy égni kezd a torkom, és a méreg gyűlni kezd a számba. Mikor felfigyeltem rá, elnyomtam az érzést, csak azt akartam tudni, hogy kié ez az illat.

Annyira el voltam foglalva az illat gazdájának keresésével, hogy észre se vettem, hogy megjelenik egy férfialak a színpadon, csöndben kihúzza a széket, és leül a zongora elé. Mikor

-         Bella, minden rendben?- kérdezte aggódva Alice, mire rápillantottam.

-         Nem érzed ezt az illatot, Alice?- kérdeztem kétségbe esve.

-         Nem, milyen…- Alice már nem tudta befejezni a mondatot, mert a színpad felé fordította a fejét, hihetetlen gyorsasággal.

De akkora már én is rég a színpad felé néztem, mert egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek.

Az én altatódalom szólt a zongorából. Az, amit Edward csak nekem írt. Az a szívszorító, lágy dallam, amitől a lelkem a mennyben érezte magát, amitől azonnal megnyugodtam. Elfelejtettem levegőt venni, nem érzékeltem a külvilágot, és nem gondoltam semmire, csak úsztam a dallammal. Amikor elhallgatott a zongora, csak az ürességet érzékeltem, azt a hatalmas űrt a mellkasom közepén, amit Edward hagyott maga után.

Láttam, hogy a szék megcsikordul, és az a férfi, aki a dallamot játszotta, felállni készül. A szívverésem meglódult, és szaporán kezdtem venni a levegőt. Az édes illat ismét megtöltötte a tüdőmet, és már tudtam, hogy ez nem lehet másé, csak az övé.

Ahogy a fény felé fordult, és megállt a színpad közepén, elnyíltak az ajkaim.

Egy magas, szürke inges, fekete farmeros, fiatal fiú állt ott, szőkés hajjal, barna szemmel, féloldalas mosollyal, félszegen nézve a tapsoló emberekre. Nem Edward kiköpött mása volt, de nagyon emlékeztetett rá.

Alice felé fordultam. Láttam, hogy ő is csak bámulja a fiút, és még Nessie is értetlenül, tágra nyílt szemekkel néz, hiszen a dallamot pontosan ismerte ő is, hiszen rengetegszer lejátszottam neki azt a CD-t, amit Edwardtól kaptam.

Nem értettem, mi történt. Teljesen összezavarodtam.

Abban a pillanatba, a fiatal fiú rám nézett, égő szemekkel, és én elvesztem.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés