2. fejezet - A beszélgetés

Abban a pillanatban, hogy a tekintetünk összekapcsolódott, valami megszakadt bennem, ugyanakkor el is indult a maga bonyolult, kacskaringós útján. Egy hosszú pillanatig rámeredtem, majd felpattantam, és kirohantam a bárból. Hallottam, hogy a közönség még mindig tapsol, de vámpírhallásomnak köszönhetően azt is, hogy Nessie és Alice jön utánam. Semmi másra nem vágytam, csak hogy kikerüljek az édes illat bűvköréből, kitisztuljon a fejem és a tüdőm egyaránt. Az eső már elállt, de még nedvesen csillogott a járda. A kocsi felé vettem az irányt, mert semmi másra nem vágytam, mint hazamenni, és nem gondolni arra a szempárra.

-  Bella! Bella, kérlek, állj meg egy percre!- hallottam, hogy Alice kétségbeesetten kiabál utánam. De képtelen voltam még megfordulni is, annyira összezavarodottnak éreztem magam. Az első kérdés, ami megfogalmazódott bennem, hogy ki lehet ez a fiú, és hogy honnan ismeri az én altatódalomat. Még mielőtt a kocsikulcs után nyúltam volna a kis Alice előttem termett, és megállított.

- Bella, megállnál egy percre?- nézett rám összehúzott szemekkel - Azzal csak rontassz a helyzeten, ha elfutsz.

- Csak haza akarok menni, el innen gyorsan- válaszoltam elnézve mögötte. Nem bírtam még rápillantani se. Láttam, hogy közben Nessie fut be, emberi tempóban, kérdő tekintettel nézve rám.

- Anya, mi volt ez az egész?- kérdezte ő is. Egyik lábáról a másikra állt, és tágra nyílt szemekkel tanulmányozta az arcomat. Odamentem hozzá, és átöleltem.

- Sajnálom drágám- kezdtem, de Alice odalépett hozzánk.

- Én sajnálom Bella. Látnom kellett volna. De én tényleg, semmit sem láttam. Semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna.

- Ez meg hogy lehet?- kérdeztem Alicetől.

- Fogalmam sincs, de Carlisle talán tud otthon segíteni. Szerintem már hazaért- nézett rám.

- Rendben. Induljunk-mondtam végül.

A kocsiút csendben telt, Alice ködös tekintettel nézett maga elé. Ismertem már annyira, hogy tudjam, önmagát okolja a kialakult helyzetért, de én nem haragudtam rá. A jövőbe látás ködös, és hiába tehetséges Alice, az emberek döntései nagyban befolyásolják annak alakulását. Nessie hátul csöndben kuporgott. Rosszul esett így látni őt, az én örökké vidám, és talpraesett lányomat. A gázba tapostam, és meg sem álltam hazáig.

Amikor beléptünk az ajtón, majdnem ugyanaz a látvány fogadott minket, mint amikor eljöttünk. A fiúk a tévét bámulták, csak most már Rosalie is csatlakozott hozzájuk. Amikor meglátott minket, felugrott mosolyogva, de leolvashatott valamit az arcunkról, így rögtön kővé dermedt.

- Mi történt?- kérdezte remegő hangon. Erre már Esme is kijött a konyhából, és a fiúk is felnéztek ránk.

- Carlisle, kérlek, gyere- nem kellett hangosan kiejtenem a szavakat, tudtam, hogy így is hallja a megszólított. S így is lett, fél pillanat múlva már ott állt előttünk.

- Hallgatlak Bella- mondta komoly, csitító hangon.

- Bementünk a bárba apa…- kezdte sírós hangon Alice- Látnom kellett volna, de én semmit nem éreztem, és megjelent az a fiú a színpadon- hallt el Alice hangja. Jasper odaállt mellé, és védelmezően átölelte. Éreztem, hogy megnyugszom, tehát Jasper nem csak Alice felé küldött egy jó adag nyugalom-hullámot. Ettől kitisztult a fejem, és már tudtam gondolkodni.

- Bella, kérlek, folytasd- nézett rám Carlisle, mert látta, hogy Alice most képtelen megszólalni.

- Ahogy Alice az előbb is mondta, elmentünk hárman, Alice, Renesmee és én a városba, egy bárba. Csak beszélgetni akartunk egy kicsit. És megjelent egy fiú. Nem lehet több tizennyolc évesnél. És leült a színpadon álló zongorához,- a hangom elakadt egy pillanatra, és éreztem, hogy Jasper próbál megnyugtatni- és elkezdte játszani az altatómat.

Hirtelen megállt a levegő a nappaliba. Mindenki kérdő tekintettel Carlisle felé fordult. De az ő tekintete sem árult el semmi mást, mint csodálkozást, és meglepettséget. Emmett törte meg a hirtelen beállt csendet.

- De hát ez teljességgel lehetetlen. Ilyen nincs. Edward már…- harapta el a mondatot, és lesütötte a szemét.

- Igen, tudom fiam, Edward meghalt- mondta nemes egyszerűséggel Carlisle.

- Akkor mégis hogy lehetséges?- kérdezte hirtelen Jacob. Rám nézett, mintha nekem címezte volna a kérdést. De erre a kérdésre már senki nem válaszolt.

- Alice,- fordult hirtelen Carlisle nővérem felé- nem látsz most semmit?

- Túl zavaros minden, azt hiszem, hogy még senki nem döntött semmiről, és még túl sok kép villan fel, de egyik sem biztos- pillantott felém.

Éreztem, hogy újra égni kezd a szemem, és hirtelen túl sokan lettek körülöttem. Semmit nem akartam, csak egyedül lenni, a gondolataimmal, és Edward emlékével.

- Szeretnék kicsit egyedül lenni- mondtam a többiek felé fordulva.

Bólintottak, és fél pillanat múlva benyitottam Edward szobájába. Az ágyhoz sétáltam, és leroskadtam rá. Most nagyon hiányzott Edward érintése, ölelése, érezni akartam a csókjait, és hallani a hangját. Hallottam, ahogy a távoli folyó ki-kicsap a medréből. Hallottam a halk beszélgetés foszlányokat a nappaliból. Sajnáltam Alicet, tudtam, hogy még mindig magát okolja, és hogy folyamatosan kutat a jövőbe.

De az az illat, amit ma éreztem, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Ahogy a szempárt sem, akárhogy is próbáltam. Szégyelltem magam, mert tudtam, hogy Edwardot szeretem, és lelkiismeret furdalást éreztem, hogy egyáltalán meg mertem nézni egy másik férfit. De az érzés, ahogy a tekintetünk összekapcsolódott, semmihez sem volt hasonlítható. Próbáltam elnyomni minden érzést magamban, és nem gondolni semmire.

Emlékeztem, hogy égett a torkom a bárban, és ez eszembe jutatta, hogy mióta itt vagyunk Forksban, nem voltam vadászni. Így hát kinyitottam az ablakot, és kiugrottam a sötétbe. Puhán, csöndben érkeztem a földre, és beleszimatoltam a levegőbe. Mivel nem éreztem semmilyen állatot a közelben, belevetettem magam az erdőbe, és futni kezdtem, amilyen gyorsan csak tudtam. Élveztem a száguldást, nem gondoltam közben semmire és senkire, csak átadtam magamat az ösztöneimnek. A folyó felé rohantam, és mikor már majdnem a partjára értem, megálltam, és figyelni kezdtem. Éreztem, hogy szarvasok közelítenek felém, körülbelül négyen lehettek. Beleszimatoltam a levegőbe, és megéreztem a vér bódító illatát. Észre sem vettem eddig, hogy mennyire szomjas voltam. Hangtalanul feléjük vettem az irány, és hirtelen támadtam, hihetetlen gyorsasággal. Elkaptam a legközelebbit, és a számat máris a lüktető artériára szorítottam. A fogaimat mélyen belevájtam, és szívni kezdtem az éltető nedűt. Pár perc alatt jól laktam, és otthagytam a halott tetemet.

Végignéztem magamon, és láttam, hogy nem vagyok sehol véres, szinte makulátlan volt a külsőm. Sétálni kezdtem emberi tempóban a ház felé. Nem volt kedvem rohanni, jó volt egyedül a sötétbe bóklászni. Mióta vámpír vagyok, már nem kell félnem attól, hogy bármiben eleshetek, mivel ez emberi életemben elég gyakori volt. Szomorúan vettem tudomásul, hogy ahogy telik az idő, milyen kevés dologra emlékezem emberi életemből.

Merengésem közepette mozgásra lettem figyelmes. Egy pillanatra megálltam, mert hallottam, hogy valaki, vagy valami közvetlenül a közelemben állt meg. Beleszagoltam a levegőbe, és kimeresztettem a szemem, közben támadóállásba álltam. A következő pillanatban Jacob lépett ki a fák közül.

- Jaj, Jacob! Megijesztettél- kiáltottam felé.

- Bocsánat, Bella- kezdte, és felém lépdelt. Mikor odaért hozzám, csendben átölelt, és én odasimultam hozzá.

- Renesmee?

- Lefeküdt aludni. Hallottuk, amikor kiugrottál az ablakon, és Alice látta, hogy vadászni jössz, így nem indult senki utánad. De én aggódtam- kezdett bele.

- Jól vagyok Jacob, hidd el- néztem rá. Közben leültünk egy kidőlt fa törzsére, pont, mint régen a La push-i parton az uszadékfára.

- Bella, engem nem tudsz átverni, túl régóta ismerlek ahhoz. Látom, hogy megvisel az egész, és ez teljesen természetes. De ha nem akarsz beszélni róla, megértem, csak szeretném, hogy tudd, nekem mindent elmondhatsz. A legjobb barátod vagyok.

- Tudom Jake,- néztem a szemébe. Jacob semmit nem változott, talán csak még nagyobb lett. Ugyanaz a Jake volt, és én bíztam benne.

- Nem tudom, hogy miért kavart fel az egész ennyire- kezdtem bele, de Jake közbevágott.

- Bella, meghalt a férjed, teljesen természetes, hogy felkavar, ha meghallod, hogy valaki más zongorázza a te dalodat, amit ráadásul ő írt. Ez majdnem lehetetlen.

- Tudom. Én sem értem az egészet, mégis, ahogy játszotta…- most először gondoltam rá, hogy mennyire gyönyörűen szólt a dalom. Még Edward sem játszhatta volna pontosabban és tökéletesebben.

- Bella, erről már régóta akartam veled beszélni, csak soha nem tudtam, hogy kezdjek bele. Edward 56 éve, hogy meghalt. Tovább kellene, hogy lépj. Nem élhetsz örökké egyedül. Neked is kell a társ. Tudom, hogy Edward volt a mindened, mégis, meg kellene, hogy próbáld. Hidd el, örülök, hogy már eljársz Nessievel  vásárolni, néha még szórakozni is. De nem lehetsz a végtelenségig magányos. Abba előbb vagy utóbb, de beleőrülsz.

Nem bírtam Jacobra nézni. Tudtam, hogy minden szava igaz, tudtam, hogy hallgatnom kellene rá. Mégsem voltam képes megtenni, mert már egy pillantás miatt úgy éreztem, hogy megcsalom az én Edwardomat. Hiszen arra tettem fel a vámpír létemet, hogy vele éljek, az ő szerelméért, és megadjak neki mindent. De sajnos a sors közbeszólt.

- Jake, tudom, hogy igazad van. De azt is tudod, hogy mennyire szerettem Edwardot, és hogy soha nem fogom elfelejteni. Örökké szeretni fogom, és szeretni is akarom. Nem tudom, hogy képes lennék-e arra, hogy más férfiba legyek szerelmes. Még ha nem is annyira, mint Edwardba.

- Bella, én csak arra kérlek, hogy próbáld ezt meg- állt fel Jacob- És csak hogy tudd, az egész család ezen a véleményen van.

Erre nem számítottam. Azt hittem, hogy örülnek, hogy Edward emlékét őrzöm, hogy még mindig őt szeretem.

- De hát én azt hittem, hogy…- kezdtem bele, és álltam én is fel a törzsről, de Jake leintett.

- Dehogy. Senki nem akar téged szenvedni látni. Szeretnek,. és csak azt akarják, amit én is. Hogy boldog légy. És ez nem megy magától. Tenned kell érte- nézett rám komoly, fürkésző tekintettel, hogy vajon mit szólok ahhoz, amit mondott.

- Nem ígérek semmit,- kezdtem, és elindultam a ház felé- de megpróbálom.

Erre már nem szólt semmit.

Némán lépkedtünk egymás mellett, mindketten a gondolatainkba mélyedve. Tudtam, hogy a családom mindenben támogat, de egyszerűen túlságosan nehéz volt tovább lépnem. Jó tíz perc gyaloglás után értünk a ház mögé.

Nem akartam a bejárati ajtón át menni a házba, féltem a többiek szemébe nézni, így felugrottam az Edward szobájához legközelebb lévő fára, és onnan ugrottam a nyitott ablak felé.

Odalépkedtem a szekrényhez, amibe pár órával ezelőtt pakoltam csak be. Levetkőztem, és felvettem a hálóingem. Nem volt szükségem alvásra, mégis megnyugtató volt, hogy van egy esti rituálém, amit elvégezhetek. Nem mentem el zuhanyozni, erre sem lett volna szükségem, mégis, rendszeresen megtettem. De ma túlságosan zaklatott voltam hozzá.

Ledőltem az ágyra és kibámultam a nyitott, hatalmas ablakon. Éreztem, hogy feltámad a szél, és jólesően cirógatja az arcomat az ablakon belibbenő szellő.

Hallottam, ahogy a ház is elcsöndesedik. Rosie és Emmett a hálóban suttogva beszélgettek, Jasper és Alice szintén. Carlisle a dolgozószobájában olvasott, Esme pedig most ment el a hálószobájukba. Szegény, aggódott értem, és most is behallgatózott a szobámba, hogy itt vagyok-e. Jake bement Nessiehez a szobájukba.

Most már tudtam, hogy mindnyájan azt szerették volna, hogy boldog legyek, és társra találjak.

Csak abban nem voltam biztos, hogy én készen állok-e már erre.

A gondolataim azonban vissza-visszatértek a bárba, ugyan nem vallottam be magamnak, és az érzést is próbáltam elnyomni, de mindennél jobban szerettem volna az édes illatot újra érezni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés