Odafenn Edward gyengéden lerakott az ágyára, mint egy porcelánbabát. Egyáltalán nem hatott furcsának ez a féltő gondoskodás, tőle teljesen természetesnek vettem.

Mellém ült, és szorosan átölelt. Hozzábújtam, amennyire csak lehetett.

-         Köszönöm. Igazad volt, de nem tudod, milyen borzasztó volt…

-         De tudom. Mégsem vesztettem el a fejem, mert ha én nem is, de ti biztosan bántátok volna…

-         Nem, nem tudod. Nem hinném, hogy a gondolatait is figyelemmel követted volna, miközben a fogadást asszisztáltad.

-         Igaz. Jaj, Emmett és Jazz… - felsóhajtottam. – De akkor mondd el, hogy megértsem. Miket gondolt Tanya?

-         Persze, hogy aztán nekem kelljen téged visszafogni! – füstölgött.

-         Komolyan ennyire ideggócnak nézel? – fintorogtam. Felnevetett.

-         Mindig is jobb önuralmad volt, mint nekem, de ez lehet, hogy neked is megfeküdné a gyomrod.

-         Kérlek… - suttogtam, taktikát váltva újra a szemébe néztem. Ezúttal ő sóhajtott fel.

-         Profi alakítás.

-         Jacob szerint borzasztó színésznő vagyok – ráztam a fejem.

-         Miért, nála is bevetetted félelmetes tehetséged? – kérdezte elkerekedett szemekkel.

-         Hát talán nem úgy, mint nálad, de a lényege itt is az információszerzés volt – vallottam be.

-         Ezek szerint nem jártál sikerrel – nyugtázta elégedetten.

-         Nem bizony. Azt mondta, idézem, kérdezzem meg a „kedvenc vérszopómat” – panaszoltam. – De ha már itt tartunk, lesz mit megmagyaráznod.

-         Oké, meggondoltam magam, mesélek Tanya gondolatairól – vágta rá.

-         Haha. Nem menekülsz – vigyorogtam.

-         Nem is szándékoztam… - kuncogott, miközben a hajammal babrált. Furcsa érzés kerekedett rajtam felül. Ó, az a fránya elektromosság! Újra vágyakoztam a csókjai után, de most még erősebben hatott rám, mint régebben. Edward is érezte. Lágyan felemelte a fejem, de mielőtt meg csókolhatott volna, már az ágy másik végén ültem. Meglepetten, mi több, csalódottan perzselt szemeivel.

-         Ez így nem lesz jó. Beszélni szeretnék veled, és egyáltalán nem segít, ha melletted vagyok – motyogtam rekedten.

-         Egyetértek. De visszajöhetnél, igazán. Ígérem, jó leszek.

Haboztam, de végül visszatértem hozzá. Most nem tartottunk fenn testi kontaktust, ami azért sokat segített.

-         Nos… csupa fül vagyok.

-         Általánosságban csak gyalázkodó jelzőkkel illetett hol téged, hol engem. De utána eléggé kiborított… arra gondolt, hogy… ha ő az én helyemben lett volna, már nem élnél – bökte ki nehezen.

-         Hogy micsoda? Bocsáss meg, de nem értem.

-         Ezt Tanya kétféleképpen is érthette. Az első az, hogy átváltozás közben nem bírta volna a vérszomjat, és megölt volna téged. Hiszen te is tudod.

-         Persze, világos. De mi a másik?

-         Ez hosszú történet, és eredetileg neked kellett volna rájönnöd magadtól, de a jelenlegi helyzetben kénytelen leszek előnyt adni neked.

-         Hát akkor gyerünk – bíztattam.

-         Mi, Cullenek, és a Denali-iak is csak állatvérrel táplálkozunk. De mindnyájan öltünk már embert. Ki többet, ki kevesebbet.

-         Mindannyian? Még Carlisle is? És… te is? – kérdeztem elképedve.

-         Igen. Carlisle csak akkor, ha átváltoztatott valakit. Direkt sosem gyilkolt embert – jelentette ki Edward büszkén. De az utolsó kérdésnél elkomorodott az arca, hangjában mélységes önutálat csendült. – Még hogy én? Igen, Bella. Én vagyok az a családban a második, emberölési szám szerint. El sem tudod képzelni, hány embert öltem már meg. Főleg gyilkosokat, vagy bűnözőket, akik másokat bántottak. Vagyis válogattam. Ártatlant sosem bántottam. De…

-         Csak… igazságot szolgáltattál. Ez nem olyan súlyos vétség. Lehet, hogy akiket bántottál, másokat tettek volna tönkre.

-         Én is ezzel hitegetem magam a mai napig – motyogta halkan.

-         De ha te vagy a második, akkor ki az első? – kíváncsiskodtam.

-         Jasper. Ő régen nem a mi családunkhoz tartozott. Egy vámpírtanya tagja volt, akik mindig embereket fogyasztottak. De sikerült átállnia, bár még a mai napig nehezebb számára az önmegtartóztatás, mint nekünk.

Elsötétült előttem a világ, és egy homályos emlékkép bontakozott ki.

„A Cullen ház nappalijában álltunk. Még ember voltam. Minden gyönyörűen, bár kicsit túl csicsázottan nézett ki. Ünnepség. És a díszletet Alice tervezte.

-         Add ide – sóhajtottam.

Emmett élvezettel kuncogott. Elvettem a kis csomagot, Edwardra fordítva a tekintetem, amíg ujjamat a papír széle alá csúsztattam és a szalag alá rántottam.

-         A fenébe! – motyogtam, amikor a papír megvágta az ujjam; kirántottam, hogy megvizsgáljam a sérülést. Egy vércsepp szivárgott az aprócska sebből.

Aztán minden olyan gyorsan történt.

-         Ne! – ordította Edward.

Elém vágta magát, átdobva engem az asztalon… Jaspert pedig messze ellökte tőlem. Jaspert… aki meg akart ölni engem az egy cseppnyi kicsorduló vér miatt…”

Zihálva tértem vissza a valóságba és a szám elé kaptam a kezem. Edward aggódva nézett rám.

-         Bella, láttál valamit?

-         I-i-igen. Ünnepeltünk valamit. Szerintem a születésnapomat, mert én kaptam ajándékokat. És amikor egy tárgyat ki akartam bontani…

-         Megvágtad az ujjad, és Jasper rád támadt – suttogta halkan. Szemében mélységes fájdalom ült, olyan, amilyet még sosem láttam.

-         Edward, miért…

-         Ne most, kérlek. Nem lehet. Rá fogsz egyszer jönni, hidd el. Csak bízz bennem – most ő folyamodott ahhoz az eszközhöz, amit az imént olyan sikeresen vetettem be ellene. Perzselő pillantása…

-         Oké – suttogtam. – De folytasd, kérlek.

-         Rendben. Nos, azt már tudod, hogy mindannyian kóstoltunk emberi vért. Az emberek nagy részének a vére teljesen egyforma, hétköznapi. De vannak olyan különleges egyének, akiknek a vére egy-egy vámpírnak jóval többet jelent. Különleges csábítás. Példának okáért, egy vámpírnak, aki legyen most heroinista, elképzelhetetlen vágyat és szomjúságot okoz az ember vére, jelen esetben a legtisztább heroin.

-         La tua cantante – motyogtam. Újabb emlék, de csak hangfoszlány, méghozzá Arotól.

„De hát ő la tua cantante! Micsoda pazarlás!”

-         Újabb emlék?

-         Csak Aro hangja ugrott be. De nem tudom, mit jelent – tettem hozzá.

-         Azt jelenti, az Énekesed. Mert a vére énekel a vámpírnak.

-         Világos. De ezek szerint azok az emberek meg is halnak, nem? Mármint elég nehéz egyébként is megtartóztatni magunkat. Akkor olyan erejű csábítást nem lehet kibírni, gondolom.

-         Helyesen feltételezed. Emmettel történt már ilyen, és az illető… meghalt – hatásszünetet tartott, és valamilyen oknál fogva derűsebb hangnemben folytatta. – De velem is megesett már. Csakhogy a lány még mindig él.

-         Él? Hű… az… hű… nagyon erős jellem vagy ezek szerint – csóváltam a fejem. – Megöltél más embereket, de az énekesed futni hagyod… miért?

-         Hosszú történet, és nem mondhatom el az egészet. De a lényeg az, hogy beleszerettem az én énekesembe – mormolta szája szegletében apró mosollyal.

-         Micsoda? – eltátottam a szám. – Csak nem!? Én?

-         Pontosan. Harmadikos korodban érkeztél Forksba. Amikor először megéreztem az illatod… majdnem megöltelek. De megálltam. Nem tudom, hogyan, de képes voltam megfékezni magam. Próbáltam távol tartani magam tőled ezek után, de biológia órákon egymás mellett ültünk. A véred vonzott, nem láttam bele a fejedbe… nagyon foglalkoztattál. És egyszer csak azon kaptam magam, hogy már nem tudok meglenni nélküled. Valami csoda folytán te is belém szerettél… így lettünk mi a világtörténelem első és egyetlen vámpír-ember párosa.

Egymás után bukkantak fel újabb emlékképek. Az első találkozás… a biológiaóra… és egy autóbaleset?!

-         Újabb emlékek?

-         Igen. Sok minden… amiket meséltél, több dolog is. De arról nem is meséltél, hogy megmentettél egy autótól – vigyorodtam el magam.

-         Bizony, olyan is volt – felkuncogott.

-         Azért ez… őrületes. Hogyan felejthettem el ennyi mindent? Fél perc alatt eszembe jutott több hónapnyi emlék, ráadásul azt is elfelejtettem, hogy szeretlek… - csalódottan lesütöttem a szemem.

-         Nem felejtetted el teljesen. Jasper informált az érzéseidről, amíg meg nem tiltottad neki… - forgatta a szemeit.

-         Jaj, jól van már! De a megtiltás után nem sokkal már nem kellett aggódnod az érzéseim felől – morogtam sértetten. – Ha már itt tartunk, miért is volt csapda a két szombat este?

-         Alice előre látott pár dolgot… csak szólt, hogy mire számíthatok – felvillantotta lélegzetelállító mosolyát.

-         Rászedtél – durcáskodtam.

-         Annyira nem volt nehéz – élcelődött.

-         Szóval ez lett volna a második mód Tanya szerint? Hogy még az ismeretségünk elején megöl? – tereltem vissza a témát.

-         Pontosan.

-         De igaza van – haragosan rám pillantott, én meg gyorsan helyesbítettem. – Mármint a helyes reakció ez lett volna.

-         Hát igen, nem voltam teljesen normális, hogy életben hagytalak – forgatta a szemeit ismét.

-         És többször is megmentettél… mégis milyen viselkedés ez? – kérdeztem tettetett felháborodással.

-         „Szerelmes vámpír” –típusú. Vigyázni kell vele, mert őrülten veszélyes – fenyegetőzött, és közelebb húzódott hozzám.

-         Ismerem a fajtáját – motyogtam, teljesen elbódulva közelségétől.

-         Emlékek? – faggatózott, miközben átölelt.

-         Tapasztalat – leheltem.

Egy hosszú csók zárta le a beszélgetést.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés