(Bella szemszöge) - Ebben a fejezetben csak az ő szemszöge lesz

Akit az ajtóban láttam az nem más volt, mint… Rosalie. Gondoltam, hogy ő is itt lesz, még azzal is számoltam, hogy látnom kell majd, de a reakciójára nem voltam felkészülve.
Mikor Rose meglátott, elmosolyodott.
- Bella! Jaj, annyira örülök, hogy itt vagy – mondta és odajött hozzám, majd mindenki megrökönyödött tekintetével mit sem törődve, megölelt. – Nem is hiszed, hogy milyen letargikus volt itt mindenki a hiányod miatt.
- Még te is? – kérdeztem felhúzva a szemöldököm, ekkor végre elengedett.
- Igen, még én is, mert egyszerűen nem tudtam örülni, amikor mindenki szomorú volt. És tulajdonképpen… nekem is hiányoztál – suttogta értetlen tekintettel. Szerintem ez a mondat őt jobban meglepte, mint engem.
- Te is hiányoztál nekem – mondtam és küldtem felé egy mosolyt.
- Na jó, elég legyen ebből a nagy barátkozásból, Rose-zal majd később is ráérsz beszélni, mert Emmett még a végén elsírja magát – kacsintott Alice Emmettre.
- Nem is tudok sírni – válaszolta morcosan Emmett. – De örülök, hogy végre minden ennyire jól áll. Azt hiszem, hogy megtört a jég. Rose-zal biztos, hogy jó barátnők lesztek. Együtt vásárolgattok, meg öltözködésről beszéltek – mondta végül, elgondolkodó tekintettel, mire legszívesebben hozzávágtam volna valamit, bár tudtam, hogy úgyse árthat neki.
- Szerintem ezeket a beszélgetéseket meghagyom neked, Emmett – válaszolta Rosalie, mire mindenki nevetni kezdett, csak Emmett állt ott komoran, de végül ő is elnevette magát.
- Hú, már hiányzott ez a boldogság – mondta néhány másodperccel később Jasper. – Most már csak Edwardot kéne idehozni, hogy lássa Bellát. – Erre a mondatra azonban elkomorodtam. Még mindig fájt hallani az Ő nevét, bár most volt esélyem rá, hogy talán újra együtt leszünk, de nem akartam magam hamis reményekbe kergetni.
- Mi az, valami rosszat mondtam? – kérdezte, mikor gondolom megérezte, hogy elszomorodtam.
- Nincs semmi – feleltem, bár tudtam, hogy Jaspert nem tudom átverni, mert tudja, hogy mit érzek.
Alice ekkor odahajolt Jasperhez és sutyorgott valamit, amit valószínűleg rajtam kívül mindenki hallott. Láttam, hogy a többiek bólintanak, majd éreztem, ahogy az összes szem rám szegeződik. Sejtettem, hogy Alice mit mondhatott, de én nem szólaltam meg, végül eszembe jutott, hogy beszélnem kéne Vele.
- Hol van… - kezdtem, de mielőtt megpróbáltam volna kinyögni a nevét, félbeszakítottak.
- Tudjuk ki. Nem kell kimondanod. És… most jelen pillanatban nem tudsz vele beszélni, ha ezért kérdezted – mondta Jasper.
- Igen, ezért kérdeztem. De mégis mért nem tudok vele beszélni?
- Mert most nincs itt – válaszolta egyszerűen néhány másodperc után, majd Alice felé fordult és most rajta volt a sor, hogy olyan halkan beszéljen, hogy én ne halljam. Alice annyira meglepődött képet vágott, amilyet még soha, a többiek azonban egész nyugodt arccal álltak.
- Azt hiszem, hogy tennünk kéne egy jó nagy sétát Denaliban – mondta Emmett, mikor Jasper befejezte a mondókáját.
- De mégis mért? Én inkább maradnék – hadakoztam, de Emmett hajthatatlan volt. A hátam mögé jött és finoman tolni kezdett el a háztól.
- És a többiek nem jönnek? – kérdeztem, mikor hátranéztem és azt láttam, hogy senki sem mozdul.
- Dehogynem, megyünk – válaszolta Alice és már ott is termett mellettem, majd karon ragadott és intett Emmettnek, hogy most már nem kell tuszkolnia előre, így ő is mellém lépett, majd felfedeztem, hogy Jasper Alice mellett lépdelt, Esme pedig a hátunk mögött jött, Rosalie-val együtt. Még mindig nem értettem, hogy most mért volt ilyen kedves velem Rose, de úgy láttam, hogy komolyan gondolja, így egyáltalán nem bántam. Én sosem haragudtam Rosalie-ra, viszont ő annál inkább rám. Ő azt mondta, hogy csak azért van, mert ember vagyok, de igazából én nem tudtam eldönteni, hogy ez igaz-e vagy sem. Most viszont úgy éreztem, hogy Rose kissé meglágyult és talán tényleg barátnők lehetünk.
Egy darabig csak sétáltunk csendben, persze mindenki az én tempómhoz próbált igazodni, ami valljuk be, nem éppen gyors, ráadásul az se volt könnyű, hogy talpon maradjak, és ne botoljak el. Aztán végül, mikor még öt perc után is csend volt, Jasper szólalt meg. Úgy láttam, hogy most mintha könnyebb lenne neki a közelemben.
- Mesélj arról, hogy mi volt veled, amíg nem láttunk – mondta felém fordulva.
- Nos… - Igazából nem is tudtam, hogy mit mondjak. Kezdjem úgy, hogy: „Egy érzelmi roncs voltam, szinte senkivel sem beszéltem.” vagy „A tanulásba temetkeztem és megpróbáltam bemesélni magamnak, hogy már nem szeretem Őt.” Vajon melyik a jobb verzió? – kérdeztem magamban gúnyosan. – Nem sok minden történt velem. Tanultam az érettségire főként – feleltem végül.
- És a barátaid? Elmentél velük valahova? – kérdezett tovább Jasper. Pont beletrafált. Olyat kérdezett, amire nem tudtam igazsággal felelni, legalábbis nem jutott eszembe semmi olyan, ami igaz lett volna.
- Ők nem igazán értek rá mostanában, meg hát én se, a tanulás miatt – adtam kitérő választ.
- Ne mondd, hogy egész idő alatt csak tanultál? – kérdezte Emmett viccelődve. – Akkor most nagyon okos lehetsz. Nem, mintha eddig nem lettél volna az, persze. – Rám nézett és elmosolyodott.
- Igen, egész idő alatt tanultam. Meg… - Hezitáltam, hogy elmondjam-e nekik, hogy őket akartam megkeresni. Aztán úgy döntöttem, hogy erről nem kéne tudniuk. Próbáltam úgy tenni, mintha a mondat befejezett lett volna, de mindenki tudta, hogy valamit még akartam hozzáfűzni.
- Mit akartál mondani? – csillant fel Emmett szeme. – Csak nem valami szaftos sztori? – kérdezte kuncogva.
- Nem, semmi ilyesmiről nincs szó. És már elfelejtettem, hogy mit akartam mondani – hazudtam.
- Még jó, hogy nekünk vámpírmemóriánk van. Mihez kezdenék, ha kevesebb, mint fél perc alatt elfelejteném, hogy mit akartam mondani.
- Csak elkalandoztam és ezért kiment a fejemből, amit akartam mondani – vágtam rá gyorsan. Sajnos túl gyorsan is, mert így feltűnt, hogy csak magyarázkodni akarok.
- Szóval akkor mondd el, amit akartál, és túlesel rajta. Biztos nem szörnyű. Vagy nem rejtegetsz valamit, Bella? – kérdezte Emmett és úgy tett, mintha tényleg komolyan mondta volna az egészet.
- Rejtegetni? Hát persze – mentem bele a játékba. – Nem tudtátok rólam, de titokban imádok sportolni. Egy egész szentély van kirakva röplabdával, meg kosárlabdával és focilabda is van ott.
- Oh, ezt a szörnyű titkot – kapta a szája elé Alice a kezét, majd rám kacsintott.
- Hát igen, most lebuktál – nevetett Emmett.
- Húh, nem tudom, hogy mi jött rám, amiért ezt elmondtam nektek. Ez a legféltettebb titkom. – Próbáltam aggódó hangon beszélni.
- Én azt hittem, hogy az a legféltettebb tikod, hogy egy vámpírba lettél szerelmes. De ezek szerint tévedtem – vonta meg a vállát Emmett.
- Rajta van az ötös listámon – feleltem legyintve.
- Akkor megnyugodtam.
- Na jó. Váltsunk témát. Hogy sikerült az érettségi? – kérdezte Rosalie, aki séta közben most először szólalt meg.
- Egész jól… Azt hiszem. – Igazából nem avval törődtem azon a napon, hogy milyen lett az érettségim, hanem főként azzal, hogy megtaláljam azt a családot, melynek többsége most itt sétál velem Denali utcáin.
- Ez aztán határozott volt – jegyezte meg Emmett, mire mindenki felnevetett, még én is.
- Sajnálom, de még nem igazán tudom, hogy milyen lett az érettségi.
- Héj, várjunk csak. Még mindig nem mondtad el azt, hogy mit akartál mondani.
- Nem fontos – válaszoltam.
- De igenis az, mert nem véletlenül kezdted el mondani – kötötte Emmett az ebet a karóhoz.
- Na jó. – Sóhajtottam. – Alice remélem még nem mondta el, de tulajdonképpen én akartalak titeket megkeresni. Ő csak utána hívott fel, miután szinte feladtam a reményt, hogy megtalállak titeket. De nem tudtuk befejezni a telefonálást, mert Jasperrel volt valami halaszthatatlan dolga…
- Ejnye, ejnye, telefonálás közben – vágott közbe Emmett és a fejét rázta vigyorogva. Alice csak intett, hogy folytassam.
- Tehát, utána Alice visszahívott és megbeszéltük, hogy mikor jövök ide. Aztán kivett nekem egy gépet – Itt mindenki kérdőn nézett Alice-re, de ő csak megvonta a vállát. – és azzal érkeztem ma hajnalban. Kijött elém a reptérre, de elaludtam a hátán, miközben futottunk és reggel egy szállodában ébredtem. Innentől gondolom, tudjátok, hogy mi történt.
- Tehát ez volt az a nagy titok? Szerintem nyugodtan elmondhattad volna, hiszen mi is hiányoltunk és jó, hogy meg akartál keresni minket – mondta Emmett.
- Köszönöm.
- Na látod, szerintem hamarabb is elmondhattam volna nekik – szólalt meg Alice.
- Nem, mert… nos, izé… szóval, Edward miatt – nyögtem ki végre. A még mindég darabokban álló szívem most sajogni kezdett a neve kimondása miatt.
- De nem lett volna semmi, hiszen amióta nem vagy vele, nem olvas mások gondolatában – mondta Esme, aki eddig csak csöndesen hallgatta a beszédünket.
- HOGY? NEM OLVAS MÁSOK GONDOLATÁBAN? – kérdeztem és a szemeim a döbbenettől kitágultak.
- Nem mondtad el neki, Alice? – kérdezte Jasper.
- Ez az apró részlet valahogy kimaradt – nézett rám bocsánatkérően Alice.
- Szólhattál volna, de nem haragszom.
- Akkor ezt meg is beszéltük. Nos, azt hiszem, hogy tehetnél még egy kicsit nagyobb sétát – jegyezte meg Emmett.
- Nem volt ez elég nagy séta? – kérdeztem.
- Öhm… nos, de, viszont még úgysem tudsz Vele beszélni, így jobb lenne, ha még sétálnánk egy kicsit. – Méltányoltam, hogy Emmett nem mondta ki a szerelmem nevét, így nem fájt a szívem.
- Sajnálom, de én visszamegyek a házhoz és beszélek Vele, ha ti nem jöttök, akkor megyek egyedül – mondtam, mert már nem akartam halogatni tovább a találkozást.
- Oda sem találnál a házhoz. Hiszen láttad, hogy az erdőben van – hadakozott Alice.
- Nem baj, majd valahogy odajutok, de nem sétálok tovább. Szembe kell néznem a helyzettel és beszélnem kell végre Edwarddal! – Most, hogy ilyen határozottságot éreztem magamban a fájó, szorító és égő érzés eltűnt a szívem tájékáról és nem bújt elő Edward neve hallatára se.
- Jó, jó, nyugi. Csak… - Alice lesütötte a szemét és úgy beszélt tovább. – most éppen Tanyaval beszélget, még mindig.
- Nem érdekel, hogy kivel beszél. Ez most fontosabb. Vele máskor is tud beszélni.
- Rendben, akkor visszamegyünk a házhoz – mondta Esme, de közben látszott rajta, hogy nem helyesli a visszamenetelt.
A visszafele út teljesen hangtalanul telt, és csak akkor szólaltam meg, amikor odaértünk a házhoz.
- Nos, hol van? – kérdeztem és tudtam, hogy nem kell kimondanom, úgyis tudják, hogy kire gondolok.
- A hátsó kertben – válaszolta Emmett.
Elindultam a bejárati ajtó felé, de mielőtt beléptem volna visszafordultam a többiek felé.
- Hogyhogy Edward eddig nem vette észre, hogy itt vagyok? Csak érzi az illatom, nem?
- Nos, tulajdonképpen nem, mert a hátsó kert eléggé el van zárva a ház többi részétől és Edward egyébként sincs olyan állapotban, hogy nagyon figyelne a külvilágra – felelte Alice, mire bólintottam és beléptem az ajtón, ő pedig követett.
Mikor már tettem néhány lépést, Alice megfogta a vállam kissé visszahúzott, hogy ő menjen elöl. Igaza volt, mivel én nem tudtam, hogy merre is kell mennem. Végig Alice után haladtam, amíg meg nem állt egy nagy nappaliféleségben, majd a bal oldalon lévő üveges ajtóra mutatott.
- Ott vannak kint. Odamegyek veled – mondta és már el is indult.
Az ajtó elé értünk és kinéztem az üvegen át. Megláttam a szerelmemet, amint egy fadarabon ül nekem félig háttal, vele szemben pedig gondolom Tanya, akinek szőke hajában eperszín tincsek voltak. Láttam, hogy Tanya szája mozog, így gondoltam, hogy beszél. Ekkor azonban furcsa dolog történt. Tanya felnézett és meglátta, hogy ott vagyok, majd elmosolyodott és olyat tett, amitől olyan érzésem lett, mintha kitépték volna a szívemet. Szinte megszűntem létezni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés