Minden úgy haladt, ahogy terveztem, ezért is kell Lisával elmennünk arra a bálra. Az ottani események még számomra is előre meghatározhatatlanok, de épp ezért nagyon szórakoztatónak ígérkeztek. Szeretem a meglepetéseket, és emellett a lány mellett kifejezetten sok meglepetésben van részem.
Nem volt különösebben nehéz ruhát szerezni Elisabeth számára, Claude szekrényei tényleg tele voltak mindenféle férfi és női ruhákkal. Választani közülük már sokkal nehezebb volt, hisz olyan kellett, ami nem emlékezteti Claude-ot senkire és semmire, végül Othellónak kellett segítenie. Egy pántnélküli, vajszínű ruha mellett döntöttük (közös megegyezéssel, mivel én inkább a kevesebbet takaró és sokat sejtető darabokat preferáltam, míg Othelló a nőies és ártatlan fazont), aminek az aljára kék gyöngyökkel vart virágok voltak hímezve. A cipő egy hozzá illő vajszínű magas sarkú, az álarc pedig a gyöngyök kék színével egyező árnyalatban játszott. Úgy gondoltam a lágyan suhogó, feszülős anyag a színével, és formájával tökéletesen kiemeli majd Elisabeth halandó törékenységét. És ha a törékenységét nem is, a szeme, és a bőre színét mindenképp jobban kihozza majd.
Othelló nem csak puszta emberbaráti (esetünkben vámpír) szeretetből segített, hiszen amióta a pár szakított, az én Claude barátomnak még a közelébe sem lehetett menni, így a kastély szinte kiürült. Ennek következtében Othelló a feszültség és eltaszítottság hatására teljesen elhagyta a kedvességnek még a látszatát is. Ha valaki mégis megpróbálkozott azzal, hogy beszéljen vele, akkor morgott, vicsorgott az illetőre. Akinek ettől mégsem ment el a kedve, és megkérdezte, hogy mi a baja, azt alaposan helybenhagyta.
Anabelle szereti a társaságot, és most, hogy a viselkedésével Claude elüldözött szinte mindenkit, egyáltalán nem érzi jól magát abban a kastélykában. És ha Othellónak rossz kedve van, akkor, mint már említettem, az összes jóindulat, mármint a maradék is, eltűnik belőle. Néha ha esetleg jobb kedve volt, hozzá lehetett szólni, de ha egyedül maradt, és nem volt senki a közelben, elkezdett tombolni, mint egy hisztis gyerek.
Úgy gondolta, hogy minden problémája megoldódna, ha Elisabeth és Claude ismét összejönne. Mikor a ruhát választottuk, akkor is élénken magyarázta, hogy féltékennyé kell tennünk a Hollót, aki így megbánva döntését visszakönyörgi magát. Elle visszafogadja, Claude már nem üldözi el a vendégeket, és végre neki is lesz újra társasága. Igen, Othelló ezt tényleg eltervezte, önzetlenül a világbékéért.

Szombaton pontosan nyolckor csengettem Elisabeth lakásán. Ebben a pillanatban kezdődött a bál is. Mire mi is megérkezünk már mindenki ott lesz, és Claude nem tud majd jelenetet rendezni, hisz mindig is szerette elkerülni a feltűnést.
Lisa gyorsan nyitott ajtót, és izgatottan tessékelt befele. A szívverése felgyorsult és egyenletes, monoton hangjával betöltötte a fejemet. Ő nagyon is élt.
– Az a ruha? – kérdezte leplezetlen izgalommal a karomon lévő csomagra mutatva.
– Igen, remélem tetszeni fog!
– Biztosan, hisz neked nagyon jó ízlésed van. Csak nézz magadra!
– Ez most egy bók volt? – Ha ember lennék, most biztos elpirultam volna. Elisabeth viszont az… és meg is tette. Mikor megcsapott a vérének illata, be kellett hunynom a szemem, nehogy rávessem magam. Még hozzá kell szoknom az érzéshez.
– Menj, és próbáld fel a ruhát.
– Rendben, mindjárt jövök! – majd villámgyorsan, vagy pontosabban szólva, amilyen gyorsan csak tudott eltűnt a hálót rejtő vadiúj függönyök mögött. Hamarosan aprócska szitkok és nyögések szűrődtek át a vékony anyagon, de meglepetésemre Elisabeth viszonylag könnyen magára vette a fűzős, kötögetős, gombolgatós ruhát. Pedig úgy reméltem, hogy segítenem kell majd neki…
Míg öltözött, mélyeket lélegeztem az illatából, hogy jobban bírjam, mikor visszajön. Elég kellemetlen lenne, ha nem bírnám visszafogni magam, hisz a bálon nálam jóval gyengébb önuralmú vámpírok is lesznek, és nekem kell majd megvédenem tőlük. Nem engedhetem, hogy bárki hozzáérjen!

Mikor kijött a szobából, elállt a szavam. A ruha gyönyörűen állt rajta. Tényleg kiemelte a törékenységét, és a szemei az álarc mögött ragyogtak. Nem is tudom, hogy tudtam eddig nélküle élni.

– „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.”

– Ez Shakespeare-től van – mondta. Zavarban volt. A vére újból az arcába tolult és össze-vissza kapkodta a tekintetét.
– Igen, mert úgy éreztem, ez tökéletesen elmondja, mit érzek.
– Jonathan, én… már elmondtam. Hanyagolhatnánk ezt a témát egy kicsit? – szedte össze magát. Mindig ez történik, ha próbálom kifejezni, mit is akarok tőle igazán.
– Hanyagoljuk – egyeztem bele. - Lassan egyébként is indulnunk kéne. Igaz, hogy most nincs nagy forgalom, de mire átérünk a városon idő lesz.
– Miért mikor kezdődik a bál?
– Nyolckor kezdődött – erre a kijelentésre a tekintete elhűlt, arca lesápadt -, mire mi megérkezünk, már mindenki ott lesz.
– Ühm…de…miért? – érdeklődött. Imádom, amikor csodálkozik.
– Hogy miért késünk ennyit? Mert késni elegáns dolog, ha nem is ennyit, másrészről viszont szeretném, ha mindenki észrevenné, hogy ott vagyunk. Érdekelnek a reakcióik…
– De honnan fogod tudni kik azok? Ez nem egy álarcosbál lesz?
– Az csak formalitás. Főként vámpírok lesznek ott, és nekünk, mint tudod, nagyon jó szaglásunk van. Egyébként sem kell az arcukat látnom ahhoz, hogy tudjam, kik lesznek ott. Minden mozdulatukat ismerem.
Miközben beszélgettünk, odaértünk a kocsimhoz, amit nem rég vettem, egy fényes fekete Mercedeshez. Udvariasan kinyitottam az ajtót Lisának, ő pedig óvatosan, az abronccsal küszködve bekászálódott az anyósülésre.
– Új a kocsid?- kérdezte mikor én is beültem.
– Lecseréltem a régit, úgy éreztem, ez jobban illik hozzám – mondtam, miközben elindultunk a kihalt, esti forgalomban. Mintha az emberek tudták volna, hogy ma jobban teszik, ha otthon maradnak.
– Figyelj arra, hogy sose légy egyedül egy ismeretlen vámpírral, mert nem mindenki tudja olyan jól kontrollálni magát, mint én Claude vagy mostanában Othelló – figyelmeztettem.
– És nem fogadok el cukorkát sem - válaszolta gúnyosan. Pedig ha tudná, mik történhetnek!
A további út csendben telt, míg odahajtottunk.

Megérkeztünk. A villa sokkal jobban ki volt világítva, mint azt az ember várná egy vámpírbálon. Ez nem azt jelenti, hogy reflektorokkal volt körbeaknázva, mert a villa falain puha árnyak remegtek a gyertyafényben. Az udvar minden négyzetméterén sűrű, különböző magasságú gyetyaerdő égett és úgy sejtettem belül is ez a helyzet. (Tűz keletkezésének valószínűsége 85%.) Elisabeth ámulva nézett szét, tetszett neki a látvány, hiszen ember nem szokott ilyesmit csinálni. Kinyitottam előtte az ajtót, és kisegítettem.
A szíve ijedten kalimpált, ahogy az épület felé tartottunk és vissza kellett tartanom a lélegzetem, hogy ne ugorjak rá rögtön.
- Elisabeth. Valamit jegyezz meg, kérlek, csak erre az estére: Soha ne légy ideges, soha! Próbáld kerülni a stresszérzést és a félelmet, mert a szíved ilyenkor gyorsabban dobog, rohamtempóban tölti meg vérrel az ereid, és ez minden vámpír számára a kaját jelenti. Egyesek élvezik, ha az áldozat retteg, a halála pillanatában, tudod, ez egyfajta felsőbbrendűségi érzést okoz – Gratulálok, Jonathan, sikerült még jobban ráijesztened. Remek. – Lélegezz mélyeket, drágám és minden rendben lesz, ne félj!
- Rendben… Oké, megpróbálom. Nyugi, csak nyugi.
- Menni fog – bíztattam és kitártam előtte a bálterem szárnyas ajtaját.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés