5. fejezet – Lábadozva

Edward, szeretlek…

Sötét öntudatlanságba merültem. Úgy éreztem, nincs semmi problémám, minden teljesen rendben van az életemben…

Edwardot láttam magam előtt. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint minden találkozásunkkor. De most a régi Edward volt, aki mindig feljött hozzám este, ritkán hiányzott iskolából, és persze nem volt annyira elfoglalt. Meg persze azt se felejtsük ki, hogy nem voltak titkai előttem…

Láttam, ahogyan lépked felém…

Arcán angyali mosoly. Rám mosolyog. De nem olyan erőltetetten, mint az utóbbi időben, hanem mint régen. Láttam a szemében, hogy szeret.

Nem mintha most nem szeretne, de ebben az álmomban kissé ember formájú volt: nem fogta vissza magát, nehogy megöljön, szenvedélyesen csillogott a szeme.

Aztán mellém lépett.

-Szeretlek… - mondtam, vagyis csak akartam mondani. De nem találtam a hangom.

Edward mintha csak tudta volna, mi a bajom, gyöngéden magához húzott.

-Én is…- mormolta, mintha hallotta volna a gondolatomat. Pedig ez képtelenség, mivel én voltam az egyetlen, akinek nem hallotta, amit gondolok.

És megcsókolt. Most nem fogta vissza magát, vagy engem, nehogy túllépjük az általa meghúzott határvonalakat. Szenvedélyes volt, és rettentően romantikus. Ezt a pillanatot sosem akarom elfejteni…

Aztán magamhoz tértem. Nem tudtam, mi történt, vagy hogy hol vagyok. Szeme csukva volt, és láttam magam előtt Edwardot. Az álombéli Edwardot.

Be kell, hogy ismerjem, talán ezt volt életem egyik legszebb álma. Sokkal szívesebben látnám Edwardot, mikor alszom, mint hogy rémálmok gyötörnek minden este.

Ezzel azonban most nem kell foglalkoznom.

Kinyitottam a szemem.

Beletelt pár percbe, mire felismertem a kórházat. Persze már többször is voltam itt, így nem csodálkoztam annyira, hogy megint itt kötöttem ki. Csak azt nem tudtam, hogy hogyan.

Emlékszem valami hangos csattanásra, de ennyi. Mikor emlékezni próbáltam, a fejembe fájdalom hasított.

-Bella! Bella, jól vagy? – hallottam egy ismerős hangot. Mike volt az.

-Aha… - feleltem halkan. Nehezen bírtam csak beszélni.

-Csoda, hogy nem haltál meg ott helyben! – sopánkodott Mike.

Nem tudtam, miről beszél? Hogy halhattam volna meg? Edward csak az álmomban volt, nem tudott volna megölni…

-Hol… hol vagy Edward?

-Nemrég ment el. Azt mondta, most „halaszthatatlan programja van” – figurázta ki Mike Edwardot, és ezt hitte, nevetni fogok rajta. De én ezt cseppet sem találtam viccesnek.

-És mi történt?

Egyre jobban voltam. Kezdtem tényleg magamhoz érni. Ekkor vettem észre, hogy csövek állnak ki belőlem. Elszörnyülködtem. Ennyire súlyos, ami történt?

-Belementél egy kocsiba! – világosított fel Mike. – Pont a sportboltunk előtt történt ez az egész, szóval láttam mindent. Csodálom, hogy nem vetted észre, a kanyarodó autót! Totál belementél…

Most, hogy Mike elmondta, mi történt, kezdett bennem is előjönni pár emlék. Például a fék csikordulása. Az bizonyára a másik autós kocsijáé volt. Meg a csattanás. És az ütés, amitől elkábultam.

-Hívták a mentőket. Senki nem sérült meg komolyabban. Bár én ezt nem mondanám: te nem úsztad meg túl jól…

-Ki volt a másik autós?

Elhatároztam, hogy amit tudok, bocsánatot kérek tőlük.

-Mrs. McKendy, és a lánya, Carol.

-Micsoda? Az a Carol, aki…

-…ma jött hozzánk új tanulónak, igen. Mez az anyja, Mrs. McKendy.

-Te jó ég! – nyögtem. A kezemmel a fejemhez akartam kapni, de ez kudarcba fulladt a rengeteg cső miatt. – Miken ez a sok izé itt? – mutattam rájuk.

-Talán, hogy ne halj meg! – mondta bizonytalanul Mike.

-Haha, nagyon vicces! Most is élek, nem vagyok halott!

-Nem t’om! – felelte Mike egy vállrántással elintézve a dolgot. – De ezért tényleg jó, hogy magadhoz tértél! Lassan egy napja kómában voltál!

-Az jó! – mondtam. Ennyire beütöttem volna a fejemet? Talán tényleg nem tudok vezetni. Lehet, hogy Charlie ezentúl nem fog bízni bennem annyira, hogy hagyjon vezetni, és a szirénázó rendőrautójával fog elvinni az iskolába? Ennél már a sétálás is jobb lenne!

Mike mintha kitalálta volna a gondolataimat.

-De már most mondom, hogy ez nem csak a te hibád volt! – biztosított komoly fejjel. – Nagyon esett az eső. Mások is panaszkodtak már miatta a boltban. Őszintén szólva már csodáltam is, hogy nem volt eddig baleset…

-Oké…

-Figyelj, tényleg nem akarlak magadra hagyni, de muszáj lenne mennem… nem tudtam, hogy fel fogsz ébredni, és a boltban várnak rám… Na, meg persze tanulni is kell. Témazárót írunk holnap. Jó neked, hogy nem kell megírnod!

-Meddig kell itt maradnom? Nem mehetek haza? – kérdeztem. Ha Mike elmegy, teljesen egyedül leszek. Ahhoz pedig nem nagyon van kedvem.

-Fogalmam sincs. Majd kérdezd meg valami orvostól! – felelte Mike végül. – Szia Bella!

-Szia Mike!

Feltűnt, miközben Mike távolodó alakját néztem a folyosón, hogy ha elköszön tőlem, mindig hosszá teszi, hogy „Bella”. Sosem azt mondja, hogy „Szia!”, hanem „Szia Bella!”. Végül is, ha annyira tetszik neki a nevem, hadd mondja. Jelen pillanatban ez volt a legkisebb gondom.

Mihelyst magamra maradtam, fáradt lettem. Lehunytam a szemem abban a tudatban, hogy megint Edwarddal fogok álmodni, és ettől hirtelen nagyon kedvem lett aludni. Csodák csodája, sikerült is, talán, mert nagyon gyöngének éreztem magam.

Sötét alagutakban bolyongtam. Éreztem, hogy mennem kell, muszáj. Minden zsákutca után ütést éreztem a hátamon. Hajtott valami, és utolért. Gyomrom összeszorult, de ez csak még nagyobb késztetést adott arra, hogy tovább haladjak. Nem adtam fel, teljesen mindegy volt, hogy századszorra, vagy százegyedszerre értem ismét zsákutcába. Bolyongtam eszeveszetten, a hátam sajgott. És mégis tovább próbálkoztam, helyzetem kilátástalan. Az idegeim pattanásig feszültek. Köd volt, kiértem a felszínre. De itt sem volt sokkal világosabb, mint máshol. A friss levegő az arcomba csapott, libabőrös lettem tőle: hideg volt, és pedig fáztam. A lábammal mintha jégcsapokon jártam volna. Reszkettem, éreztem az ütést, és vissza a zsákutcából, tovább keresni a kijáratot.

Hirtelen a levegő langyossá vált, bár én nem tudtam, mi a hőforrás. A lábam alatt rájöttem, hogy a jégcsapok helyett kövek vannak – de nem fájt, ahogyan rájuk léptem.

Aztán befordultam egy sarkon, és megláttam őt.

Bőre tündökölt, pedig nem is sütött a nap. Mihelyst a közelébe értem, nem éreztem a bajaimat. Csak azt láttam, hogy rám néz, és hátralép egyet.

Megláttam, ki áll mellette: a szőke szépség, Carol. Szinte vibrált közöttük a levegő.

-Edward… - szóltam tétován, de ő meg sem hallott.

Újabb ütés. Mi történik?

Odamentem hozzájuk, de egyikük sem törődött velem. Mintha nem is léteznék.

Ez nem lehet…

A szemem kinyílt – nem akartam többet látni. Nekem is mindössze egyszer van akkora szerencsém, hogy szép álmot lássak. Aztán reménykednem is kár. Megint egyedül voltam, most nem volt itt Mike. Nem is nagyon hiányoltam az üres fecsegését…

Abban reménykedtem, hogy Edward itt lesz, mint James támadása után. Nem tudtam, hogy óra lehet, vagy hogy egyáltalán mi történt, amióta Mike itt járt.

Az ablakok függönyei be voltak húzva…

Nem, mégsem. Ráfókuszáltam az ablakokra, de egyáltalán nem tűnt úgy, mintha az be lenne húzva. Tehát este van. Azt tudom, hogy a falon van egy óra, de a félhomályban nem tudtam kivenni a mutatói hollétét.

Végül nagy nehezen megállapítottam, hogy hajnali három, és –négy óra között járhat az idő. A percmutatót már nem találtam.

Jó késő van! Pont most kell felkelnem.

Megpróbáltam elaludni, de nem sikerült. Mihelyst becsuktam a szemem, Edward és Carol jutottak eszembe. Vajon most mit csinál Edward?

-Edward… - mondtam ki halkan a nevét.

Nagyon megijedtem, mert ekkor valami megmozdult a félhomályban. Remek, bizonyára felkeltettem valakit. Kell nekem itt hangosan kimondanom Edward nevét!

-Bella, hogyhogy nem alszol? – hallottam azt a hangot, amit a világon a legjobban szeretek.

-Edward? Te vagy az?

-Igen. De kérdeztem tőled valamit.

-Eddig aludtam – suttogtam. – Most már tényleg nem bírok. Te viszont hogy kerülsz ide?

-Mit csinálnék este, mint hogy rád vigyázok? Úgy sincs más dolgom ilyenkor. Mindenki alszik. De valahogy jobb, ha itt vagyok a közeledben. Tudom, hogy nem csinálhatsz semmi őrültséget!

-Kösz szépen! – mondtam, de nem tudtam megsértődni rá. Először is, mert kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. Másodszor pedig, mert annyira örültem, hogy velem van, hogy nem volt kedvem eljátszani a „megsértődött kislány”-t.

-Rég nem jöttél fel hozzám este.

-Tudom. Mostanában sok a dolgom. De ezután többet leszek veled, ígérem.

Amint kimondta ezt a mondatot, úgy éreztem, nem jelent semmi sem Carol, sem a titokzatos elfoglaltsága. Velem lesz, és csakis ez számít.

-Szeretnél valamit? – kérdezte készségesen. Gondolom, olyan választ várt, hogy „egy pohár vizet”, vagy ilyesmi.

-Minek? – kérdeztem.

-Hogy jobban légy – válaszolta.

-Csak egy dolgot.

-Éspedig mi lenne az? Csak valami teljesíthetőt, jó? – majd hozzátette: - És ezt az átváltoztatást hanyagoljuk.

-Nem, nem azt akarom. Most nem.

-Akkor? Mi a kívánságod?

-Csókolj meg!

-Nem biztos, hogy ez jó ötlet… - kezdte Edward. Olyan volt, mint régen: féltett, és nem akarta kockáztatni az életemet.

-De, az!

Végül Edward nagy nehezen megcsókolt. Nem úgy, mint az álomban, hanem mint mindig, máskor. De ez a csók rövidebb volt.

-Most pedig aludj! – mondta.

-Nem akarok. Nem vagyok álmos! – ellenkeztem. – Inkább haza akarok menni! Mikor engednek ki ebből a rabságból?

-Nem tudom. De minél kevesebbet aludsz, annál később jön el a reggel!

-Viszont te velem vagy!

-Sajnos mennem kell! – mondta Edward.

-Ne! – leheltem.

-Egy kis ideig még maradok. De próbálj meg elaludni, jó? – kérdezte.

-Miért kell elmenned? – kérdeztem kétségbeesetten. Nem akartam sem azt, hogy elmenjen, sem azt, hogy elaludjak. Annál kevesebbet lesz velem!

-Ezt ne most beszéljük meg! – hárította a témát Edward.

-Maradj, kérlek! – kérdtem.

-Hidd el, én sem akarok annyira elmenni. De van, amit muszáj, érted? Még akkor is, ha az illető nem is annyira akarja!

-Mostanában mindig el kell rohannod! Mikor James támadásából lábadoztam, mindig mellettem voltál!

Nem örült a válaszomnak.

-Ez most más. Hidd el, én sem így akartam.

-Akkor tégy ellene! Nem kell mindig azt csinálnod, amit „muszáj”.

-Ez tényleg más. Nem értenéd. És persze elleneznéd is.

-Ez nem szép tőled! – mondtam.

-Most nem az számít. Pihenned kell. És attól tartok, amíg itt vagyok, ez nem fog menni, ezért…

-Ne!

-Akkor aludj! – parancsolt rám.

Én pedig engedelmesen lehunytam a szemem. Vártam egy kevés időt, aztán kinyitottam. Edward épp indulni akart.

-Hova mész? – kérdeztem.

-Még mindig nem alszol? – kérdezte dühösen.

-Hogy aludjak, mikor tudom, hogy itt hagysz?

-Nem hagylak itt! Vissza fogok jönni, csak ezt a dolgot elintézem! De addig aludj!

-Nem fogsz felkelteni mikor visszajössz!

-Akkor majd reggel találkozunk!

-Az nagyon messze van!

Edward sóhajtott.

-Ha alszol, gyorsabban telik az idő! – mondta.

-Nem akarok aludni!

-Bella… Mikor reggel felkelsz, itt leszek! Ígérem!

Ez azért egy kicsit megnyugtatott.

Lehunytam a szemem.

Edward még csókot lehelt a szemhéjamra, majd nesztelenül elúszott az éjszakába.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés