5. fejezet- Az igazság

Elsétáltam a tegnapi helyünkig, s leültem. A pincérfiú odajött hozzám, s felvette a rendelést. Ismét csak egy colát kértem. Mikor körbenéztem, láttam, hogy ma nincsenek túl sokan, összesen hatan ültünk a bárban.

Arra gondoltam, hogy megkérdezem a pincért, hogy lesz-e egyáltalán valami műsor, amikor megcsapott az ismerős illat. Abban a pillanatban legszívesebben kifutottam volna a bárból, de valami mégis a székhez szegezett. Tudtam, hogy itt van, de hogy játszani fog-e, azt nem. A pincér kihozta a colát, de nem kérdeztem tőle semmit, csak megköszöntem.

Nem telt el egy perc, megpillantottam a fiút a színpadon. Kiállt, s meghajolt. Ahogy a fejét felfelé emelte, a tekintetét körbefutatta a közönségen, s megállapodott rajtam. A szeme égni kezdett, s elmosolyodott. Azt hittem, mond valamit, de csak a zongora elé ült, s játszani kezdett. Erre a pillanatra vártam, szinte egész nap.

S ő elkezdte játszani ismét az altatómat. Ugyanolyan gyönyörűen, tele érzelemmel, de most néha kipillantott a közönségre, s ilyenkor egyenesen rám nézett. Az én lelkem pedig táncolni kezdett. Nem hittem volna, hogy valaha érzem még ezt. Ha dobogott volna a szívem, valószínűleg most kiesett volna a helyéről. S éreztem, ismét a helyén van minden. Nem hiányzott semmi, egész voltam. Nem létezett azokban a percekben senki más, csak ő és én.

Lehunytam a szemem, s csak repültem a dallammal ismét. Mikor vége szakadt, szívszaggató hiány tört rám, s a mámor tovaszállt.

Rápillantottam, de ő már kezdte a következőt. A saját zeneszámait játszhatta, mert én egyet sem ismertem. De mindegyik gyönyörű volt, egyszerűen nem tudtam betelne a játékával. Mikor a legutolsó számába kezdett, ismét elállt a lélegzetem.

Debussytól, Clair de lune-t játszotta. Ez volt a közös kedvencünk Edwarddal. Megpróbáltam azonban józan maradni, és nem Edwardra gondolni. Tudtam, hogy azzal csak megrengetném az önbizalmamat. Mikor ennek a számnak is vége lett, felállt, a közönség felé fordult, s meghajolt.

Ekkor azt hittem, hogy hátulról lemegy a színpadról, de ehelyett lelépett arról, s felém indult. Mélyen a szemembe nézett, s ha akartam volna, sem tudtam volna elszakítani a pillantásomat róla.

Mikor odaért, féloldalas mosollyal az arcán, kinyújtotta felém a kezét, s lágy hangon megszólalt.

- Szia. Ryan vagyok. Örülök, hogy ismét itt talállak.

Önkéntelenül a tenyerébe csúsztattam a sajátomat. Meg sem fordulta fejembe, hogy esetleg túl hideg lesz a bőröm neki, vagy túl erősen szorítom meg. Amikor megfogtam a kezét, szikrák pattantak köztünk. Ryan összeráncolta a homlokát, elmosolyodott, de nem törődött vele.

Nem szólt semmit, csak becsusszant mellém a boxba. Most, hogy ennyire közel ült hozzám, volt szerencsém jobban szemügyre venni. A haja ugyanolyan kócosan állt, mint Edwardé, de az övé barna volt. A szemei is barnák voltak, élénken csillogtak. A vonásai lágyak és finomak, nem is láttam életem során ennyire veszettül jóképű fiút, mióta a férjem meghalt.

Eközben a pincér mosolyogva odajött. Ryan kért egy pohár narancslevet.

- Minek köszönhetem, hogy ismét itt vagy? Bár hozzáteszem, elég furcsán viselkedtél az étteremben, ma délelőtt…

- Hát, igen. Nem számítottam rá, hogy ott leszel- csúszott ki hirtelen a vallomás a számon. Ha lett volna most vér az ereimben, biztos mind az arcomba tolult volna. Emmett jutott egyből eszembe, s a piszkálódásai. De így hála égnek, semmit nem láthatott meg rajtam.

Nem válaszolt, csak elmosolyodott. Pont úgy, mint Edward. Ahogy ezt megállapítottam, szidni kezdtem magamat, hiszen elhatároztam, nem fogom hozzá hasonlítgatni. Ő nem Edward, és soha nem is lesz az.

- És most? Hogyhogy eljöttél?- kérdezte kíváncsian rámpillantva.

- Azokat a számokat, amiket ma játszottál… Azok mind a saját szerzeményeid? Persze, Debussytól eltekintve…

- Te ismered Debussyt?- nézett rám csodálkozva.

- Hogyne ismerném- válaszoltam sértődötten.

- Bocs, de a mai lányok, nem nagyon szoktak klasszikus zenét hallgatni- ismét rámpillantott, kissé csodálkozva. Ha tudná, hogy nem vagyok éppen mai leányzó…

- Értem, mire gondolsz- válaszoltam- De nem válaszoltál a kérdésemre.

- Igen, egytől egyig.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Közben a pincér jött, s kihozta Ryan rendelését.

- Még soha nem láttalak Forksban. Most költöztetek ide?

- Igen, most. A nevelőszüleimmel, és a testvéreimmel.

Ezt a szöveget már jól begyakoroltam az évek hosszú sora alatt.

A szemét csodálkozva rámemelte.

- És hol laktok? Nem hallottam róla, hogy bárki is beköltözött volna a városba…

- Hát, ha jól belegondolok, a házunk már kiesik Forks területéről. Kicsit távolabb lakunk.

- Értem. De a nevedet nem árulod el?

- Isabella Cullen.

- Bella. Csodaszép név.

Miközben ezeket a szavakat kiejtette, próbáltam nem elájulni. Bellának senki nem hívott anélkül, míg meg nem kértem rá. Ő pedig egyből a becenevemen szólított.

- Valami baj van?- nézett rám aggódva.

- Nem, semmi baj nincs.

- Elárulod nekem, hogy miért viselkedtél olyan furán tegnap este is, amikor itt jártál? Alig hallgattad végig az első számot, s már itt sem voltál- miközben beszélt, belekortyolt a narancslevébe.

- Nos, ami azt illeti, sietnünk kellett haza- válaszoltam nem túl meggyőzően. Csendben rámmeredt.

- És mi az igazság?- kérdezte egy fél perccel később. Eszem ágában sem volt válaszolni, így inkább eltereltem a beszélgetést másfele.

- Kérdezhetek valamit?- néztem rá végül. Fogalmam sem volt, hogy honnan vettem a bátorságot, de elhatároztam magam, s ki akartam deríteni az igazságot.

- Persze, csak nyugodtan.

- Az első számot, amit ma játszottál…- de elakadtam. Lepillantottam a kezemre, nehogy valamit kiolvasson a szememből. Ő pedig közelebb hajolt hozzám. Ahogy beszélni kezdett, éreztem édes leheletét, ami teljesen elbódított elmémet.

- Az egy altatódal. Ez az első zongoraszám, amit életemben írtam. Ez a kedvencem, fogalmam sincs, hogy miért.

- És még soha nem hallottad azelőtt?- bukott ki belőlem a kérdés. Éreztem, hogy valami felfelé kúszik a nyakamon. Valószínű, ha most nem lettem volna vámpír, már bíborszínben játszana az arcom. Ismét hálát adtam az égnek, hogy ezt már nem láthatja.

- Nem emlékszem. Azt hiszem, nem- válaszolta összeráncolt szemöldökkel- De miért kérdezed?

- Csak érdekelt. Csodálatos, ahogy játszol- mondtam neki most már kissé fölszabadultabban. Tudtam, hogy az előbb nem hazudott. Tényleg ő írta az altatódalt. De azt még mindig nem értettem, hogy ez hogy lehetséges. Pont ugyan azt, amit előtte jó pár évtizeddel, az én szerelmem nekem írt.

- Köszönöm. Azt hiszem, ennyire őszintén még senki nem mondta ezt nekem- a hála fénye csillant a szemében.

- Mindig itt játszol?

- Csak mostanában. Az iskola mellett nincs időm. Csak a dalok megírására van némi.

- Oh. Szóval, ide jársz iskolába? Forksba?

- Igen, idén vagyok végzős. És te?- nézett rám. Valami furcsa volt a tekintetében, és ezt nem tudtam hova tenni.

- Én most kezdem itt a sulit. Már másodikos vagyok. Csak Carlisle, az apám itt kapott állást, a kórházban, így hát, ideköltözött vele az egész család.

- Azt hittem, hogy idősebb vagy. Nem ennyinek nézel ki…- mosolyodott el.

. Igen, tudom. Sokan mondták már- mosolyogtam vissza.

- Holnap megint itt játszom. Az lesz az utolsó előadásom. Sokan lesznek. Örülnék, ha ismét eljönnél- meglódult a szíve. Hallottam, ahogy egyre gyorsabban ver, a válaszomat várva. Futólag elmosolyodtam, hogy milyen hatással vagyok én is rá. Szemlátomást ő sem félt tőlem, nem is viszolygott, s ez nagyon jó érzés volt.

- Igen, itt leszek- válaszoltam végül. Egy megkönnyebbült mosoly terült szét Ryan arcán. A szíve hevesen vert végig, s az arcán megjelent egy kis pír. Így még szebb lett.

Igen, Ryan kimondottan szép volt. Bár tudtam, hogy fiúkra nem szokás a szép kifejezést használni. Miközben a tekintetünk egymásba mélyedt. a mobilom kezdett rezegni a táskám mélyén. Nehezen elszakítottam a pillantásomat Ryanétól, s kutatni kezdtem. Pár másodperc alatt kihalásztam az egyik zsebből. Láttam, hogy Alice az.

- Elnézést- néztem Ryanre, s kicsit elfordultam tőle.

- Igen?- szóltam bele halkan.

- Bella, tudom, hogy hol vagy- hallottam a hangján, hogy valamiért nagyon izgatott- Volt egy látomásom. Vidd haza Ryant, akárhogy is ellenkezik. Ne kérdezz, csak tedd azt, amit mondok. Vezess azért óvatosan- mondta, majd még mielőtt feleltem volna, letette a telefont. Nem tudtam mire vélni ezt, de már megtanultam, hogy legtöbbször hallgatni kell Alicera.

- Meddig maradsz a bárban?- kérdeztem Ryant.

- Épp most készültem hazaindulni- felelte gyanútlanul.

- Rendben, én is most indulok.

Hívta a pincért, kifizette mindkettőnk italát, s felállt. Én is így tettem. Magasabb volt nálam, s az ingén át is látszott, hogy milyen feszesek a kéz és mellizmai.

Csöndben kisétáltunk a parkolóba. Ekkor felém fordult.

- Én ma gyalog jöttem, ne haragudj, nem tudlak hazavinni- nézett rám félszegen.

- Szívesen hazaviszlek- ajánlottam fel gyorsan. Tudtam. hogy nem szabad hagynom lebeszélni magamat.

- Igazán nem szükséges. Nem messze lakom, s jót fog tenni a gyaloglás- szabadkozott gyorsan.

- Szívesen teszem- válaszoltam mosolyogva.

- Ugyan, nem kell fáradnod.

- Nem fáradozok. És nincs kabátod sem. Lehet, hogy el fogsz ázni. Forksban bármikor eleredhet az eső.

- Ezt meg honnan tudod?- kérdezte szúrós szemmel?- Még csak most költöztetek ide.

- Igen, de hallottam már, és utána is olvastam- válaszoltam gyorsan, de még én magam is elég gyengének éreztem a kifogást.

- Gyere már, szállj be- intettem a kocsi felé. Kétségbeesetten néztem rá. Tudtam, hogy valami komoly dolog készülődik, különben Alice nem hívott volna fel.

- Okés- mondta végül kelletlenül.

Halk sóhaj tört ki belőlem.

- Jó kocsid van, mondta vigyorogva.

- Tudom, nem a legújabb, de nekem azért tetszik. S még mindig gyors.

. Nem piszkálódásnak szántam. Imádom a Volvókat. Mindig is azok voltak a kedvenceim.

Megfagyott bennem a levegő. Erre megint nem számítottam. Hogy lehet, hogy ennyire hasonlítanak?

- Igazán?- kérdeztem óvatosan.

- Nekem is az van. Csak egy kicsit újabb típusú. De imádok a szabadban sétálni, jót tesz az egészségnek- válaszolta mosolyogva.

- Mond, hogy merre menjek majd.

- Rendben.

Az ő irányításának segítségével odataláltam a házukhoz. Aranyos volt, nem túl nagy, de modern. Égett a villany még odabenn. Nem emlékeztem, hogy kik laktak itt korábban, amikor még ember voltam. Forks ezen részén nem voltam járatos.

- Bejössz?- kérdezte.

- Nem, de köszönöm a meghívást. Sietnem kell haza.

Kiszállt a kocsiból, de azért még visszafordult, s behajolt hozzám. Ismét éreztem édes leheletét, a bőréből felém áradó illatot.

- Holnap ismét látlak. Várom- mondta, majd hátat fordított, s besétált a házba.

Én kábultam ültem még a kocsiba. Örültem, hogy nem esett bántódása.

Sóhajtottam egy mélyet. Az illata itt maradt a kocsiban, s nagy meglepetésemre melegséget éreztem. Ahogy annak a gondolatára is, hogy holnap újra láthatom, s hallhatom őt zongorázni.

A gázra tapostam, s hazafelé vettem az irányt. Mélyen a gondolataimba merültem, s észre se vettem, hogy milyen gyorsan hazaértem.

Amikor leparkoltam a ház elé, Alice futott ki elém.

- Bella, hála égnek!- kiáltotta kétségbeesetten.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés