|
6. fejezet - Börtön
2009.09.19. 16:37
Sötét van.
Annyira sötét, hogy semmit nem látok. Megdörzsölöm a szemem, hátha csak valami káprázat az egész. Sötét van. A padló, ami fekszem durva és nyirkos. A kezeim alatt érzem a kifaragott köveket. Hol vagyok?
Az utolsó emlékem az, hogy Jasper teljes komolysággal felém fordul. A gondolatai szinte kiabálnak, és már érzem, hogy jön a mosolygás… Hisz kinek okozna, ekkora gondot egy évfordulós ajándék megvétele? És akkor minden sötét lett.
Felültem, és rögtön éreztem a hátam mögött a falat. Az is kőből volt. Éreztem, hogy a nadrágom is és a felsőm is szép lassan átnedvesedik. Nem értettem, hogy miért nem látok semmit. Nekem még az éjszakai félhomály sem okoz gondot. Akkor miért nem látom még a kinyújtott kezemet sem?
Vak voltam. Megszoktam az éles színeket, és a tökéletes vonalakat, és most semmit nem látok. Szörnyű! Bár lenne itt egy villany, vagy a köveket nézve egy fáklyatartó. Vagy valami ilyesmi.
Ha viszont én itt vagyok, akkor itt kell lennie Jaspernek is!
- Jasper! –kiáltottam ezt az egy szót, és meglepődtem, amikor visszhangzott a hangom. Sok Jaspert hallottam, és mind az én hangomon szólalt meg. Hátborzongató volt, és nagyon félelmetes. A hátamon végigfutott valami furcsa érzés, és azt hiszem, hogy ez nagyon is hasonlított a félelemhez. Hangom még egyszer Jaspert kiáltott, és utána néma csönd lett.
Nem szólalt meg senki. Nem szólt vissza Jasper, hogy „Itt vagyok!” még a légzésének a hangját se hallottam. Akkor teljesen egyedül vagyok, ebben a hatalmas teremben? A visszhangokból ítélve nagyon hosszú terem lehet.
A nadrágom és a felsőm teljesen átázott. Nem akartam felállni, mert úgyse tudok megfázni. Bár eddig azt hittem elájulni se tud a mi fajtánk… És más magyarázat nincs rá, hogy hogyan kerültem ide. Csak az, hogy valaki idehozott. Nem akarok pánikolni, de éreztem, hogy egyre jobban félek. Tapogatózva elindultam a fal mentén.
Végig ugyanazt a kifaragott követ éreztem a kezem alatt. Lassan raktam a lábamat egymás után. Nem akartam semmiben megbotlani, vagy elesni. Bár Emmett ennek biztos örülne… Kényszeredetten jelent meg egy mosoly az arcomon, ahogy elképzeltem mennyire tetszene Emmettnek, hogy elesek.
Még tükör nélkül is éreztem, hogy ez a mosoly, aztán nem igazi.
Lassan haladtam, végig a fal mentén. Ahogy nem ütköztem meg semmibe, úgy haladtam egyre gyorsabban. Lélegzetem, úgy gyorsult, ahogy a lépteim. Úgy tűnt, még a szívem is hevesebben ver, pedig tudtam, hogy ez lehetetlen. Még gyorsabban mentem, és légzésem zihálássá erősödött. Szinte már futottam, végig a hatalmas termen.
Nem ütköztem bele egy ajtóba se, és nem találtam egy fáklyatartót sem. Pedig megnyugtató lett volna. Hirtelen torpantam meg és dőltem a falnak. A kő nyomta a hátam, de nem érdekelt. Miért nincs itt sehol egy ajtó? És miért nincs legalább egy ablak, ebben a szobában? Ziháltam, lassan már hisztériásan. Hiába hatalmas ez az egész cella, kicsinek tűnt. Kicsinek, és bezártnak éreztem magam. És még rosszabb volt a tudat, hogy semmit nem tudtam ellen tenni.
Becsuktam a szemem, bár annyira fölösleges volt ez a mozdulat, úgyse látok semmit! Kényszeríttetem magam, hogy egyenletesen vegyem a levegőt. Hagy ringassam magam legalább egy kicsit a tudatlanságba. Mert ha valamit már biztosan tudunk, akkor nincs más választás. Amíg bármi is bizonytalan, addig hagy legyek boldog!
Biztos ez csak valami tévedés, és nemsokára kiengednek. Senkinek nincs semmi oka, hogy itt tartson. Senkinek nem ártottam! Biztosan ki fognak engedni, mert ki kell engedniük!
Újra elindultam lassan, de biztos léptekkel. Nem lehet, hogy sehol nincs egy ajtó. Az lehetetlen! Valahogy ide kellett hozni engem.
Csak azt nem értettem, hogy hol van Jasper. Ez a terem eléggé nagy. Miért zárták volna külön? Mi értelme lett volna? De ha ő is itt van, akkor miért nem szólalt meg? És ha itt van, csak még nem tért magához? Végül is, én is eszméletlen voltam.
- Jasper! – Megint nem kaptam választ. Csak a hangom verődött vissza a falakról. Tovább mentem a falat tapogatva, és most tűnt fel, hogy még mindig nem ütköztem sarokba. Akkor ez vagy egy hihetetlen hosszú szoba, vagy kerek, és körbe-körbe megyek már nagyon rég óta. Mégse álltam meg. Nem akartam elhinni, hogy sehol nem volt egy ajtó sem. A kezeim alatt továbbra is köveket éreztem. És a rengeteg kőnek csak nem volt vége. Egyre csak több volt, és több, és nem akart vége szakadni.
Előbbi nyugalmam megint semmis lett, és megint hangosan vettem a levegőt. Szabálytalanul, és hangosan. Aggódtam Jasperért. Féltem, hogy nem engednek ki innen, féltem, hogy soha senkit nem látok többé. Hogy örökké ide leszek bezárva, ebbe a végtelen szobába, és senki nem fogja tudni, hogy valaha is itt voltam. Megint ziháltam. De ez már más volt. Éreztem, hogy már kétségbeesett és aggodalmas is vagyok. A félelem lassan, de biztosan teljesen elhatalmasodott rajtam.
- Ki van itt? – Ez nem én voltam. Ismerős volt, és egy férfi hangja.
- Jasper? – Egy megkönnyebbült sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Hát itt van! De, akkor miért nem ütköztem belé? Örültem, hogy itt van, meg nem is. Hisz ő a családom tagja, és szeretem őt, mint a testvéremet. De akkor ő is olyan helyzetben van, mint én: kilátástalanban.
- Bella?
- Itt vagyok – mondtam, és hallottam, hogy valahol feláll Jasper. A hang a terem közepe felől jött, és én megértettem, hogy miért nem ütköztem belé.
- Kérlek, beszélj hozzám! Megpróbálok oda menni hozzád. – Közben hallottam, hogy bizonytalan léptekkel megindul. Nem is lépkedett, szinte csoszogott a nedves padlón a lába.
- Hát… Mit mondjak? Szerinted hol vagyunk? És egyáltalán miért vagyunk itt? – kérdeztem, mert jobb nem jutott eszembe.
- Nem tudom, hol vagyunk, most tértem magamhoz. És nem látok semmit. – Szinte magam előtt láttam, ahogy kinyújtott kezekkel tapogatózik a semmiben engem keresve. – Beszélj!
- Hát, reménykedem, hogy ez csak egy hülye vicc. De elég valószínűtlen. És nem emlékszem semmire. Látni se látok, ha ez megnyugtat. Furcsa, mert az előbb a legnagyobb gondom az volt, hogy hogy rejtsem el előled a mosolyom – itt én is elmosolyogtam magam, mert igaz volt, amit mondtam -, most meg, azt hiszem nagy bajban vagyunk. De remélem csak kicsit nagyban. – Jasper egyre közelebb ért. Én is kinyújtottam a kezem, és reméltem, hogy összeütközik valahol.
- Miért mosolyogtál rajtam? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
- Hát, hallottam, hogy mire gondoltál… Hogy nem tudod mit vegyél Alice-nek, és próbáltam úgy tenni, mintha nem tudnám miért vagy ennyire komoly. – Közben végre összeért a kezünk. – Megvagy! – kiáltottam fel, és tőlem igen furcsa mozdulatot tettem: Jaspert magam mellé húztam. – Szerintem jobb, ha leülünk – mondtam és én el is kezdtem leereszkedni a fal tövébe. Pár másodperc múlva éreztem, hogy Jasper is ezt teszi.
Furcsa volt. Ennyire közel még nem ültem Jasperhez, de megnyugtató volt a közelsége. Teljesen új, de kellemes.
- Nem tudod milyen nehéz Alice-t meglepni – mondta, és mosolygást hallottam a hangjában.
- Az igaz, hogy nem tudom, de elképzelni azt megpróbálom – mondtam, és én is mosolyogtam. Sajnáltam, hogy nem látom Jaspert. Ha Alice-ről beszél valami egészen különleges arckifejezést vesz fel. Szerintem szerelmeset. Ők is úgy szerethetik egymást, mint Edward meg én. Teljesen, nagyon és feltétlenül.
- Hallod? – kérdezte hirtelen Jasper és éreztem, hogy megfeszül mellettem.
És igaza volt. Kintről lépteket lehetett behallani. Nem is egy ember közeledett… vagy vámpír. Csak hol jönnek be, ha nem találtam sehol ajtót? Erre kíváncsi vagyok.
Nem fordítottam semerre a fejem, mert teljesen fölösleges volt. Nem tudtam, hol akarnak bejönni, és még csak sejtelmem se volt, hogy egyáltalán hol jönnek be. Csak meredtem magam elé, és… azt hiszem reménykedtem.
Reménykedtem, hogy azt mondják mehetünk haza, és akkor minden rendben lesz. Hogy csak kíváncsiak voltak valamire, aztán viszlát.
A léptek egyre közelebb értek, és a sötét szoba másik oldalán kinyílt egy ajtónak nem nevezhető mélyedés. Teljesen beleilleszkedett a falba. Ugyanaz a kő volt, és az illeszkedés is pontos volt. Nem csoda, hogy nem vettem észre, amikor körbe-körbe mentem. A hirtelen fény, ami a folyosóról áradt be teljesen elvakított, ezért a kezeimet a szeme elé kaptam.
De a sötét szemhéjam helyett képeket láttam. Megint elkezdődött a vetítés, mint egy filmnél. Nekem is jókor van látomásom! Furcsa, mert eddig, ha láttam, akkor a közelembe volt Alice… Most meg ki tudja hány kilométer választ el tőle…
- Nem Bella! Szó sem lehet róla! Nem engedem! – Egy nagyon dühös Jasper vitatkozott velem. Szemeiben harag, és akaratosság csillogott, de valahogy más volt ez a Jasper. Meggyötört, és sokat szenvedettnek nézett ki.
- Jasper! Nincs más lehetőségünk. Gyerünk, mond, hogy jó! – Én a fal tövében ücsörögtem, még Jasper köröket rótt. A szemeimben szinte semmi élet nem volt. Igazából… félelmetes voltam.
- Bella… Nem tehetem… - Jasper megállt, és Bella szemébe nézett. Megkeseredett volt. De volt benne némi remény, és rengeteg akaraterő is…
A vízió eltűnt, és én a szemhéjamon átszűrődő fényt láttam. Amikor úgy éreztem, hogy a szemem megszokta a világosságot felemeltem a fejem.
- Üdvözöllek titeket, kedves barátaim! – Egy túlságosan is ismerős hang szólalt meg, és egy olyan arc csatlakozott hozzá, amit nem akartam látni.
Aro.
Annyira szívesen elfelejtettem volna! Miért van az, hogy ha boldog vagyok, akár csak egy cseppnyit is, ezek rögtön jönnek, és az én tökéletes világomat szétrombolják, mint egy homokvárat? Miért nem tudják békén hagyni a Cullen családot? Mit ártottunk nekik?
- El nem hiszitek milyen kellemes titeket megint itt látni! – Aro újra beszélt, és a hangja meglepően ünnepélyes volt. - Bár Alice-t is nagyon szívesen látnám, de ő nem volt veletek! Pedig akkor ő is élvezhetné a vendégszeretetem!
Éreztem, hogy Jasper teste teljesen megfeszül, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan még nem láttam a belépők felé rohant.
- Jane! – szólította teljesen higgadtan Aro a kis szőke lányt.
Jane előlépett, és láttam, hogy Jasper félúton a földre esik, és hallottam, hogy kiáltás hagyja el a torkát. Ha szégyen, ha nem én befogtam a fülem, mert nem akartam hallani a fájdalomkiáltást. De hiába csuktam be a szeme, láttam magam előtt Jasper vonagló testét, és még a sikoltását is hallottam. Csak most ne emlékezzek, könyörgöm! Csak most ne!
Óráknak tűntek a másodpercek, és úgy tűnt, mintha Jasper is egyre fájdalmasabban kiáltozna.
- Elmehettek – adta ki a parancsot Aro. Hallottam, hogy Jasper kínszenvedés elmúlik, és már csak hangosan lihegett, mintha több ezer kilométert futott volna. Csukott szemhéjamon keresztül láttam, hogy az ajtó bezárul és megint sötét lesz mindenütt.
- Ejnye, Jasper! Így köszöntjük a régi ismerősöket? – Aro hangja majdhogynem szadista volt. Volt benne valami perverz élvezet, hogy látta Jaspert, amit szenved. Hallottam, hogy teljesen nyugodt léptekkel megindul, és egy percig nem tántorodik meg. Úgy látszik neki nem okoz gondot a sötétben látás. Nyílván már hozzászokott.
- Nekem te nem vagy senkim – mondta Jasper, és rögtön utána hallottam, hogy pofon csattan Jasper arcán.
- Nemsokára a családom tagja leszel, úgyhogy bánj velem tisztelettel! – Mindezt parancsoló hanggal adta elő. Csak azt nem tudom, hogy miből veszi, hogy ő valaha is Volturi lesz! – És kedves Bella! – Hallottam, hogy felém indul. Én még mindig a fal tövében ültem és a térdemet átölelve kuporogtam a lehető legkisebb helyen. Ha most tehetném, szívesen eltűnnék. De sajnos nem volt hova tűnni, és kérésem ellenére se nyílt meg alattam a föld.
Éreztem, hogy egy erőszakos kéz felemeli a fejem, és a semmibe nézve próbáltam a lehető legcsúnyábban nézni.
- Szóval dacosak vagyunk, kedvesem? – kérdezte, és hallottam, hogy majdnem nevet. – Nem gond, majd egyszer elegetek lesz. Egyszer, ugye mindenkinek elege lesz. – És mindez olyan szarkazmussal előadva, ahogy csak lehet. Kellemetlen volt. És bár teljesen logikus volt minden, nekem csak most jutott el a tudatomig, hogy elraboltak.
Előre kiterveltek mindent, direkt megrendezték a dolgokat, és elraboltak, csak, hogy most itt legyünk. És eszük ágában sincs engem és Jaspert hazaengedni. Lehet, hogy soha többé nem látom Esmét? És Carlisle, meg Emmett, és Rose? És Alice… és Edward?
Soha többet nem látok senkit? Hát ez a céljuk, hogy teljesen elszakítva éljünk a családunktól? De ez nem logikus!
Aro nagyon haszonleső. Kell neki valami.
- A felismerést végigkövetni az arcodon Bella, felér egy színdarabbal. Körülbelül olyan élvezetes – mondta Aro gúnyosan. – Bár kicsit meglep, hogy csak most jöttél rá. Azt hittem, hogy amikor már felkeltek megértitek, hogy mi is történik itt, de arcodat látva, kedves Bella, azt kell mondanom, hogy bizony magyarázatra szorul néhány dolog. És, hogy lássátok milyen kedves vagyok, hát megteszem ezt a szívességet, hogy elmesélem a történetet.
Aro elengedte az államat, felállt, és hallottam lépteit a padlón. Körözött. Úgy, mint Jasper a vízióban.
Nem láttam Arót, de sejtettem, hogy gondolkodik. Próbálja eldönteni, hogy mit is mondjon, hogy ne legyen túl sok, de túl kevés se.
- Az egész akkor kezdődött, amikor meglátogattalak titeket Forksban. Azt hiszem jobb, ha az elején kezdjük – mondta és megint nevetős volt a hangja. – Carlisle barátomnak igazán szép családot sikerült összeszednie. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi követője lesz… és, hogy ennyi tehetséges vámpír lesz pont az ő családjában, na ezt még álmomban se gondoltam. – Aro hirtelen kacagásban tört ki. Egy csöpp öröm se volt benne. Inkább csak erőltetett műnevetésről volt szó. – Értitek, nem? Álmomban! – És megint nevetett.
Se Jasper, se én nem találtuk viccesnek ezt az egészet. Jasper valószínűleg még mindig a szoba közepén lehetett, mert nem hallottam, hogy megmozdult volna. Lihegése lassan egyenletes légzéssé alakult át, és hihetetlenül kétségbe volt esve. A torka összeszorult, és annyira szomorú volt, amit még nem éreztem én se soha.
- Látom nem értitek a viccet – mondta Aro, amikor abbahagyta a nevetést. – De folytassuk a mesét, hisz ma mesélős kedvem van. Ha szeretnétek még Amerika felfedezését is elmesélem. De persze Kolombusszal együtt, aki csak több vért akart, és ezért szállt hajóra. Szóval megláttalak titeket, és érdekes dolgokat kellett észlelnem. A te erőd Jasper, nagyon is figyelemre méltó. Ilyenre még nem találtam példát. Persze ott van Alec, de neki az ereje természetében más, mint a tiéd. És, ha megígéritek, hogy köztünk marad, azt is elárulom, hogy a tiéd értékesebb, Jasper.
Aro eddig végig nekem háttal beszélt. De most hallottam a köpenye suhogását, és éreztem, hogy most velem szemben áll.
- És a te erőd, Bella! Minden eddigi képzeletemet felülmúlja azt hiszem. Bár még rengeteget kell csiszolni rajta, de annyira hasznos, és remek, hogy úgy döntöttem kell nekem. És, amit én akarok, azt meg is kapom, ugye tudjátok? És akarom a te erődet, Jasper, és a tiedet is, Bella! És meg kell értenetek, hogy csak az erőt nem tudom elvenni, hát jönnötök kellett nektek is. A határozás megszületett, kitervelni a dolgokat meg már gyerekjáték volt. Oh! Majdnem kihagytam a meséből Ritát! Az én új szerzeményem! A kedves több száz éve kóborol, és nem csoda, hogy nem is tudtunk róla, hisz hatalmas ajándék az ereje! Rita blokkol minden erőt maga körül. Remek, nem? – És megint kuncogott. Mintha tényleg vicces lenne, ez az egész rémtörténet! - És ezer hála Carlisle barátomnak. Hisz megtudtam tőle, hogy vérfarkasok igenis léteznek. És azt is, hogy Alice nem képes ezt a fajtát látni… Mármint a látomásaiban. Találni egy pár szolgálatkész kutyát, és elraboltatni titeket velük már gyerekjáték volt. És akkor el is érkeztünk történetünk végére, melyben ti végre itt vagytok, és igazán örülünk nektek.
- Azt hiszed a család nem jön rá, hogy itt vagyunk? Alice úgyis megtudja! – Magam is meglepődtem, hogy felkiáltottam. Talán csak a jeges félelem, ami az elmúlt pár percben egyre jobban hatalmába kerített, az adott elegendő erőt, hogy végre megszólaljak.
- Nem véletlenül meséltem Ritáról, Bella kedves! Egész Volterra le van blokkolva. A ti drága Alice-etek – a hangja gúnytól csöpögött, és erősen megnyomta a drága szót -, nem lát semmit a falakon belül. Innen nincs kiút, kedveseim!
Hallottam, hogy suhog a köpenye, és, hogy az ajtónak nem nevezhető falhoz indul.
- Aludjatok jól! – kiáltotta még vissza, és megint kacagott. – És gondolkozzatok… a lehetőségeiteken! – Ezt már jóval komolyabban mondta.
Az ajtó nyitódott, az ajtó csukódott, de én csak meredten ültem, és nem bírtam megmozdulni. Soha többé nem látom a családom, mert Aro, ez az idióta úgy döntött, hogy klassz trófeák vagyunk.
Hallottam, hogy Jasper hirtelen pattan fel, és hihetetlen lendülettel szalad az előbb bezárt fal felé. Amit odaért rögtön ütni kezdte. Csattanások, és ütődések hangoztak. Hallottam, hogy Jasper minden egyes ütésnél felnyög.
- ENGEDJ KI, TE SZÖRNYETEG! – Jasper hatalmasat kiáltott, én meg felálltam, és felé indultam. Gyors léptekkel mentem ara, amerre az ajtót sejtettem, mert tudtam, hogy semmibe nem tudok beleütközni.
- ENGEDJ KI! – Újabb kiáltás, és újabb ütések sorozata következett. Én tovább haladtam.
Vajon könnyebb, ha a lelki fájdalom testivé alakul át? Könnyebb az elviselni, hogy a tested megy tönkre, és nem a lelked sorvad?
- Jasper! – Odaértem hozzá, és óvatosan megérintettem a vállát.
- HAGYJ, BELLA! – kiáltott rám, és tovább folytatta a kőfal ütögetését. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan. Csak fáj neki, hogy elszakították Alice-től. Csak kétségbe van esve. És bár én se voltam túlságosan jól, mert tudtam, hogy egy jó ideig leszünk bezárva, de most Jaspernek jóval nagyobb szüksége van rám. Kell, hogy tudja nincs egyedül, még ha azt is hiszi.
- Jasper – mondtam megint, és finomam csúsztattam a kezem a vállára majd a felkarjára. Ha most kiabálnék vele, akkor csak minden rosszabb lenne. Megértem őt. Én is ezt érzem, hisz én se vagyok… mellette. Hallottam, hogy Jasper abbahagyja a fal ütögetését, és éreztem, hogy a fejét a kőnek támasztja.
- Nem lesz semmi baj! – mondtam, bár annyira tudtam, hogy ez hülyeség. Már most baj van!
Éreztem, hogy Jasper megfordul, és olyan dolgot tett, amit még soha: megölelt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés