(Bella szemszöge)-Ez ismét egy olyan feji, amiben csak az ő szemszöge lesz

Csak néztem, ahogy Tanya hajol Edward felé, és akkor… megcsókolta. Olyannyira szíven ütött ez az egész dolog, hogy először moccanni sem bírtam. Ráadásul, ahogy álltam az ajtó előtt, észrevettem, hogy Edward még nem húzódott el. Amint ez tudatosult benne, lesütöttem a szemem, majd elrohantam arra, emerre a kijáratot sejtettem, és közben a könnyeimmel küszködtem. Bár mindez néhány másodperc alatt lezajlott, valahogy úgy éreztem, mintha évek teltek volna el azóta, hogy ahhoz az üvegajtóhoz léptem, amin keresztül megláttam azt a rettenetes dolgot. Most már biztos voltam benne, hogy Edward nem szeret. Talán soha nem is szeretett. Egyszerűen nem bírtam ép ésszel felfogni, hogy miért csinálta ezt velem. Vajon direkt kérte Tanyát, hogy csókolja meg, mikor ott vagyok? De az nem lehet! Nem is tudta, hogy Denaliba jöttem, sem azt, hogy ott álltam az üveg előtt… Akkor viszont a sors és Tanya űzött velem kegyetlen tréfát.
Ebben a pillanatban meghaltam. A lelkem megszűnt létezni, és bár valójában dobogott a szívem, de úgy éreztem, mintha már nem is lenne a testemben, mintha kitépték volna. Csak ekkor vettem észre, hogy Alice végig mögöttem jött és kábán tekintett előre. Valószínűleg ő sem így képzelte a „nagy viszontlátást”. Alice rátette a kezét a vállamra, mire én megfordultam és megöleltem. Még nem jutottam el a kijáratig, mert nem találtam, de most, hogy már Alice ment elöl, miután kibontakoztunk az ölelésből, sokkal könnyebb volt, hogy csak utána kellett haladnom. Amint kiértünk, lehajtottam a fejem, nem akartam a többiek szemébe nézni, nem bírtam volna elviselni a sajnálkozó tekinteteket. Éreztem, ahogy Jasper próbál nyugtatni, de sajnos nem sok sikerrel tette, mivel engem már nem lehetett megnyugtatni. Kitört belőlem a sírás és nem láttam semmit, így először nem is tudtam, hogy ki szorít magához. De aztán kitöröltem a könnyeket a szememből és felemeltem a fejemet. Megláttam, hogy Rosalie ölelt meg. Most olyan hálás voltam neki, amiért ezt tette, bár tudtam, hogy egy öleléstől nem fog elmúlni az a fájdalom, ami szétfeszítette a mellkasom, ami szinte porrá őrölt. De azért jólesett, hogy tudtam, hogy számíthatok valakikre.
Hallottam, ahogy beszélnek hozzám, de nem érdekelt, nem is hallottam pontosan, hogy mit mondanak, de amúgy sem számított már. Ekkor már semmi sem számított. Én halott voltam a magam és a világ számára is, mert a szívem nélkül, a lelkem nélkül nem létezhettem.
- Bella! Bella, kérlek, nyugodj meg! Minden rendben lesz! – mondta Alice, mikor már nagyjából rájuk figyeltem, bár még így is alig hallottam meg, amit mond.
- Rendben? Mi az, hogy rendben? Már semmi sem lehet rendben! – kiáltottam és most csak annyira vágytam, hogy hazamenjek és elfelejtsem, hogy valaha ismertem Edwardot.
- Csss – tette Alice a szája elé a mutatóujját. – Most ugye nem akarod, hogy meghallják? Bár nem valószínű, mert elméletben nem hallhatnák meg, amit itt mondunk, de ha továbbra is kiabálsz, akkor idejöhetne és gondolom, most nem akarsz Edwarddal beszélni. – Megráztam a fejem. Nem, most valóban nem akartam beszélni Edwarddal. Sőt, valószínűleg már soha nem fogok beszélni vele.
- Azt hiszem, hogy vissza kéne mennem Forksba – motyogtam magam elé.
- Dehogy! Ne is álmodj ilyesmiről! Legalább egy pár napot maradnod kell! – szólt rám Alice.
- De én… - akartam ellenkezni.
- Csak semmi de! Persze nem itt fogsz maradni a házban. Visszaviszlek a szállodába és ott maradok veled – mondta, félbeszakítva engem.
- És mi lesz Edwarddal? Neki mit fogtok mondani, hol vagy? – kérdeztem.
- Hát, majd megmondjuk neki, hogy vadászni mentél messzire. Én pedig ugyanezzel a vadászási ürüggyel néha meglátogatlak – mondta Jasper, végig Alice-t nézve.
- Rendben – bólintott.
- Akkor Bella, így bárki megláthat, aki esetleg elmondaná Edwardnak, hogy itt vagy, ezért szerintem menjünk.
- És mi lesz Tanyával? – kérdeztem, mert tudtam, hogy ő meglátott már engem.
- Hát, ő úgyse fogja elmondani, mert oka van rá, hogy ne mondja el – felelte Alice, de én nem igazán értettem, hogy mire gondol, a többiek pedig még azt se értették, hogy mért kérdezek Tanyáról, ezt világosan láttam az értetlen tekintetükből.
- Tanya meglátta Bellát, mert ránézett – adta a tudtukra Alice.
- De akkor biztos, hogy nem mond semmit Edwardnak? – kérdezte Esme.
- Nem, nem fog. Nem hiszem, hogy kockáztatna. – Most miről beszélnek? Nem értettem. Talán attól van, hogy most a sírástól, meg az érzelmi megrázkódtatástól ólmos fáradtságot érzek magamban.
- Induljunk, kérlek – kértem Alice-t, mire felkapott a hátára, majd fogta a még ki sem pakolt cuccomat, én pedig intettem a többieknek és már rohantunk is. Nem igazán koncentráltam arra, hogy megállapítsam vajon hol is vagyunk, inkább becsuktam a szemem és próbáltam nem rosszul lenni.
- Megérkeztünk – mondta Alice egy jó idő elteltével. – Innentől gyalogolunk, mert nem akarok feltűnést kelteni nappal. – Kinyitottam a szemem és lekászálódtam a hátáról, majd odasétáltunk a szálloda bejáratához és beléptünk rajta. Alice az előtérben található fotelekre mutatott, hogy üljek le, amíg ő bejelentkezik. Szót fogadtam és leültem az egyik fotelbe, majd az ott lévő asztal felé pillantottam. Különböző újságok voltak rajta, és gondoltam, hogy hátha el tudom terelni a figyelmemet a ma történtekről. Elvettem a legfelső magazint s belelapoztam, főként a képeket nézegettem, de egyszer csak megakadt a szemem egy címen: Mit tegyünk, ha a barátunk elhagyott egy másik nő miatt? Ekkor ismét kitört belőlem a sírás, amitől az emberek furcsán méregettek, de nem érdekelt. Csak a bánatom létezett ebben a pillanatban. Hogy lehettem ilyen naiv, hogy elhittem, hogy egy olyan tökéletes valaki, mint amilyen Edward, beleszerethet egy olyan kis senkibe, mint én. Edward soha nem szeretett, csak azt nem értem, hogy mégis miért volt velem. Miért hazudott, amikor elfelejtettem? Talán csak bűntudata volt, mert miatta estem le a lépcsőn? Ha jobban belegondolok, talán az csak egy álindok volt, hogy meg akar védeni és igazából csak nem akart megbántani azzal, hogy elmondja a teljes igazságot. Persze, amikor idejött Denaliba nem akart hallani rólam, de reménykedtem. Igen, ez volt a baj, reménykedtem, bár megígértem magamnak, hogy nem kergetem bele a remény csapdájába magam és a szívem. Hiszen mindent a rontott el, ha szembesültem volna a ténnyel, hogy Edward már nem szeret, akkor csak meglátogattam volna Alice-t, meg persze a többieket is, de Edwardot elkerültem volna jó messziről. És én, balga, szerelmes lélek, mit csináltam?! Belesétáltam a fájdalom karjába. A remény pedig eltiport, mint valami fűszálat, mikor rálépsz. Igaz szerelem… ez hazugság. Ez csak egy ábránd, amely nem létezik. Ilyen csak a mesékben van. A valóságban nincs, pláne nem számomra. Hogyan is képzelhettem, hogy Edwarddal majd örökre együtt leszünk? Azt hiszem, hogy azért nem akart átváltoztatni, mert tudta, hogy majd úgyis rám un és nem tudott volna velem mit kezdeni egy örökkévalóságig.
- Jaj, Bella, te meg miért sírsz itt? – kérdezte Alice, majd lenézett az ölemben lévő újságra és elolvasta a címet. – Ne foglalkozz az ilyenekkel. Ezek csak badarságok. Edward nem szerelmes Tanyába, ebben biztos vagyok – mondta, de láttam rajta, hogy még gondolatban hozzámondott valamit.
- Ha még nem is szerelmes, előbb-utóbb az lesz. És bizonyára összejön valakivel, ha nem Tanyával, akkor mással.
- De hiszen te is láttad, hogy Tanya csókolta meg – ellenkezett.
- Akkor bizonyára azt is láttad, hogy Edward nem húzódott el.
- Igen, láttam – sóhajtott fel. – De biztos van valami magyarázat arra, amit tett.
- Alice, ezt te magad sem hiszed el. Erre szerintem nincs magyarázat. Simán eltolhatta volna magától, de nem tette. Ez van. Bele kell törődnöm, hogy nem szeret.
- Igazad van. Nincs magyarázat. De akkor sem értem, hiszen nemrégen… - A mondat végén olyan halkan mondta, hogy nem értettem.
- Felmegyünk a szobába? – kérdeztem, mert nem akartam tovább egy szálloda előterében beszélni ilyen dolgokról. Alice bólintott, megfogta a csomagjaim és elindultunk a lépcsőn felfelé. A szobám az első emeleten volt, úgyhogy nem kellett túl sokat menni. Kinyitottam az ajtót, majd körbenéztem. Nagyon szép szoba volt. Minden ízlésesen volt elhelyezve. Alice lerakta az ágyra a holmimat, majd ő is körbetekintett.
- Nos, akkor itt maradunk gondolom. Legalábbis nem hiszem, hogy most el akarnál menni valahova.
- Nem – feleltem. – Illetve én nem. Te viszont visszamész a házba. Nem maradhatsz itt.
- De miért nem? – kérdezte. – Én szeretnék melletted maradni. Olyan rossz volt, hogy nem láttalak egy ideig. Különben is, te már a család része vagy, Edwarddal vagy nélküle.
- Igazán köszönöm, hogy ezt mondod, de akkor sem maradhatsz itt. Tudom, hogy csak pár napról lenne szó, de inkább menj vissza és mindennap meglátogatsz egy-két órára. Most úgysem vagyok valami túl jó beszélgetőpartner, úgyhogy ha nem akarod magad halálra unni, inkább menj – próbáltam meg elviccelni a dolgot. Alice egy darabig hezitált. Láttam rajta, hogy őrlődik, mert nem tudja, hogy itt hagyhat-e egyedül.
- Biztos, hogy elleszel? – kérdezte bizonytalanul.
- Hát persze, hiszen te magad mondtad, hogy minden rendben lesz. – Próbáltam még egy mosolyt is megereszteni, de nem sikerült valami hitelesre, mert nem hittem igazán abban, hogy minden rendben lesz. Nemhogy minden, inkább semmi sem lesz rendben.
Nem élhetek a lelkem nélkül.* Nem élhetek Edward nélkül, nem bírom elviselni ezt túl hosszú ideig.
Pedig azt hiszem, muszáj lesz megszoknom a hiányát – mondtam magamnak.
- Igazad van, gondolom, nem csinálsz őrültséget – mondta Alice.
- Nem, jól gondolod, ilyesmi meg sem fordult a fejemben. – Ez most igaz volt, bár szinte üres voltam belül, mégsem gondoltam azt, hogy majd jobb lesz, ha valami hülyeséget csinálok, legalábbis egyelőre, ennek a lehetősége még később is megmarad.
- És ne feledd! – fordult vissza, mielőtt kilépett volna a szobám ajtaján. – Te most és mindig a családhoz fogsz tartozni.
- De Alice, én öregszem. Valamikor meghalok, és nem hiszem, hogy a halálom után valami túl jó családtag lennék – világítottam rá a nyilvánvalóra.
- Majd meglátjuk, mit hoz a sors, Bella. Meglátjuk – suttogta, miközben a földet fixírozta, majd kilépett az ajtón, de előtte még intett nekem búcsúzóul.
- Viszlát, Alice! – motyogtam, mikor már néhány másodperce elhagyta a szobát. Vámpírhallás ide vagy oda, nem voltam benne biztos, hogy az erőtlen, halk hangomat most meghallotta volna.
Egy darabig még ültem a szobámban és bámultam ki a fejemből, próbáltam semmire sem gondolni, nehogy megint kitörjön belőlem a sírás. Aztán ránéztem az órára, ami a szobában volt. Az este öt órát mutatott és úgy gondoltam, hogy elmegyek sétálni egyet és kiszellőztetem a fejem. Ekkor még nem tudtam, de nem kellett volna elküldeni Alice-t, mivel az én szerencsémmel minden sarkon veszély leselkedhetett rám.

*Emily Brontë - Üvöltő szelek részlet

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés