6. fejezet- Készülődés és egyéb izgalmak

- Alice!- kiáltottam én is felé- Mi a fene történt?

- Jhajj Bella!! Gyere be!- mondta, s már benn is volt a házba. Villámgyorsan követtem, nem értettem, mi a fene ütött a barátnőmbe.

Csak Esme és ő volt a nappaliban. Valószínűleg más nem is tudta, hogy hol voltam. Esme tehát tartotta a szavát. Alice pedig a látomásából értesült a magánakciómról.

- Jól van? Hazaért épségbe Ryan?- kérdezte még mindig kétségbeesve Alice.

- Igen, sikerült rábeszélnem, hogy hazavigyem. De miért volt ez annyira életbe vágó? És honnan tudod a nevét?- néztem értetlenül Alicera.

- Ha gyalog ment volna haza, elütötték volna. S ha jól láttam, nem kelt volna fel többé- pislogott rám szomorú-sötéten Alice.

Megszédültem. Megértettem mindent. Csak így tudtuk megmenteni az életét. Ha én hazaviszem autóval.

- A nevét pedig onnan tudom, hogy láttalak titeket a látomásomba. Bemutatkozott neked…- válaszolta Alice.

- Igen, így volt. De nem értem, hogy hirtelen hogy kezdted a jövőjét látni- néztem megint értetlenül Alicera.

Közben mindannyian leültünk Esme mellé.

- Onnantól, hogy elkezdett veled beszélgetni, láttam mindent. De csak addig látom, hogy mi történik, amíg együtt vagytok. Vagy legalábbis nagyon közel egymáshoz. Ez csak egy feltételezés, de helytálló.

- Akkor hogy láthattad, hogy elütik?- kérdeztem.

- A bár előtt történt volna, valószínű még a közelben voltál- mondta logikusan Alice.

- Az a lényeg, hogy minden rendben ment, és épségben hazaért- jelentette ki Alice, szemlátomást megkönnyebbülve.

Magam elé meredtem. A gondolattól, hogy valami baja eshet, kirázott a hideg. Nem értettem, miért féltem őt ennyire mindentől, hisz nagyfiú, tud magára vigyázni.

- És mi volt?- kérdezte Esme könnyedebb hangnemre váltva- Kiderült valami?

- Nem túl sok. De annyi bizonyos, hogy ő írta a dalt. Elég sok gyönyörű szerzeménye van. És eljátszotta a Clair de lune-t- pislantottam Alice felé.

- Igazán? Azt Edward is nagyon szerette- mondta barátnőm tűnődő hangon, miközben maga elé bámult.

- Igen, és én is. Beszélgettünk, de nem történt semmi figyelemre méltó. Illetve talán egyetlen dolog még. Volvoja van. Neki is- halt el a hangom a mondat végére. Esme szemei elkerekedtek a csodálkozástól, s Alice szeme is rámvillant.

- Itt valami nem stimmel. Ez már több, mint véletlen. Ilyen egyszerűen, nincs- jelentette ki Alice.

- Igen, elég félelmetes volt- válaszoltam sötéten.

Több percig is néma csöndben ültünk, talán meg sem mozdultunk. A tévé halkan ment, valami filmet vetítettek, de rá sem hederítettünk.

- Hé, Bella! Egy valamit még kihagytál- kiáltott fel Alice hirtelen. Esme összerezdült, nekem pedig valószínű kiesett volna a szívem, ha ugyan még dobogott volna.

- Mégis mit?- kérdeztem csodálkozva. Fogalmam sem volt, hogy nővérem miről beszél.

- Bellának hívott.

- Igen, annak- néztem rá értetlenül.

- Az első perctől fogva annak hívott. Nem azért, mert arra kérted, hogy nevezzen így. Magától értetődően- magyarázta Alice.

- Igen, tényleg. Erről majdnem megfeledkeztem- mondtam zavarodottan.

- Bella drágám, menj fel, pihenj kicsit. Nehéz napod volt, nem kell egész éjjel velünk ücsörögni idelenn…- mondta Esme anyáskodva.

- Igazad van, Esme. Jót fog tenni egy kis magány.

Felsétáltam emberi tempóban a lépcsőn, s Edward szobája felé vettem az irányt. Fogalmam sem volt, hogy Nessie hol van, de hát nagylány volt már, Jacob pedig vigyáz rá, bárhol is vannak.

Örültem is, hogy senkivel nem találkozom a felsőbb szinteken. Nem volt kedvem beszélgetni. Egyedüllétre vágytam.

Lassan lezuhanyoztam, megmostam a hajamat, s csöndben felvettem egy melegítőt. Rápillantottam az órára. Még csak tíz óra volt. Egy újabb hosszú éjszaka kezdete. De most örültem neki, hogy nem kell aludnom. Nagyon sok dolgot át kellett gondolnom,

Lepihentem az ágyra, s kibámultam a hatalmas ablakon.

Felidéztem azokat a pillanatokat, amiket együtt töltöttem Ryannel.

Furcsa volt, hogy miközben játszott, újra egésznek éreztem magamat. Nem csak félig és tudtam, nem csak azért van, mert az altatódalomat játszotta.

A lágy hangja, mikor beszélt, talán ilyen emberi hang nincs is. Ennyire finom tónusú. Az illata még mindig az orromban volt, édes, és könnyű.

Izmos felsőtestére emlékezve kirázott a hideg, ami nem túl gyakori vámpíroknál.

Nagyon sok mindenben hasonlított Edwardra. Túl sok mindenben is. Nem értettem még most sem, hogy lehet ez.

Az éjjeliszekrény felé pillantottam. Edward mosolygott rám egy fényképről. Akkor raktam ki, mikor kipakoltam a táskákból.

Gyötrő bűntudat tört rám. Próbáltam nem átadni magamat ennek az érzésnek, mégis újra úgy éreztem, megcsalom a férjem. Emlékeztem azonban, hogy Esme, s a családom többi tagja mit mondott. És én boldog akartam lenni. Újra. Az a szerelemtől csillogó szemű lány, aki először pillantott rám a tükörből.

Gyorsan eltelt az éjszaka. Azzal töltöttem az időm nagy részét, hogy érveket és ellenérveket gyűjtöttem Ryan mellett és ellen.

Persze ellene beszélt, hogy ember, és a hasonlósága Edwarddal. De mellette is sok minden volt. Az érzés, amit kivált belőlem, az illata, a hangja…

Persze nem tudhattam, hogy mit gondol rólam, vagy azt sem tudtam, tetszem-e egyáltalán neki. De az, hogy engem bámult az étteremben, a heves szívdobogása… Valószínűleg nem vagyok neki közömbös.

Ezek a gondolatok eszembe juttatták, hogy ma este is látjuk egymást. Természetesen el fogok menni az utolsó koncertjére. Magammal viszem Alicet is, ebben egészen biztos voltam.

Az este gondolatára elfogott az izgalom. Elmosolyodtam. Utoljára emberként éreztem ezt a lelkesedést.

Reggel nyolc körül sétáltam csak le a családom többi tagjához. Mindenki lent volt a nappaliban, csak én hiányoztam.

- Jó reggelt mindenkinek- köszöntem mosolyogva. Rosalienak megvillant a szeme, de nem törődtem vele. Lehet, hogy ma bal lábbal kelt fel.

- Szia anya!- ugrott fel Nessie. Felém sétált, s megölelt. Megállapítottam ismét, hogy mennyire gyönyörű, s hogy az apjától is, és tőlem is csak a legjobbakat örökölte.

- Bella,- lépett felém Carlisle is- éppen azt beszéljük meg, hogy a további itt tartózkodásunk hogyan is történjen.

- Iskolába fogunk megint járni- jelentette ki elégedetten Alice.

- Ezt a hatalmas lelkesedést- jegyezte meg epésen Emmett.

- Már rég jártuk újra a középiskolát- csilingelte Alice.

- Mintha nem elégszer lettünk volna végzősök- mutatott a bizonyítványok és diplomák felé Rosie.

- Ne legyetek ennyire pesszimisták. Újra diákoknak érezhetjük magunkat- mondta Alice.

- Úgy küldöm akkor az iskolába az eddigi bizonyítványokat az iskolába, hogy Nessie és Alice elsős, a többiek pedig másodikasok. Ha ez így megfelel.

- Meg- mondtuk szinte egyszerre.

A fontos megbeszélésből végül halk duruzsolás lett, s én a gondolataimra koncentrálhattam. Ismét tizenhat éves lehettem. Furcsa volt, hiszen annyi mindenen keresztül mentem már eddigi életemben. A gyakorlatban már hetvennégy éves voltam, a testem azonban fiatal maradt. Mindössze tizennyolc éves.

A lányom is ötvenhat éves már. Kicsit abszurd volt erre gondolni.

De azért magamban bevallottam, hogy nagyon is örülök, hogy a Forksi gimibe járhatok. Ott volt Ryan is, talán többet megtudhatok róla így.

- Akkor jövő héten hétfőn, indul az iskola- jelentette ki elégedett Carlisle, s kisétált a szobából. Valószínűleg hamisít nekünk okmányt valamelyik távoli iskola bizonyítványának alapján. Ebben is profik voltunk. Dolgoznunk és iskolába járnunk sem kellett volna, de mivel nem akartuk felhívni magunkra a figyelmet, jobb volt normális életet élnünk.

Pénzünk mindig is volt, hiszen Carlisle a hosszú idő alatt befektette addig felhalmozott vagyonát, s Alice mindig pontosan tudta, mi fog történni a tőzsdéken.

- Alice, beszélhetnék veled egy pillanatra?- fordultam felé.

- Persze - bólintott, s kisétáltunk a ház elé.

- Tudod jól, hogy megígértem Ryannek, hogy elmegyek az este és meghallgatom őt- kezdtem félszegen.

- Igen, hallottam mindent- jegyezte meg mosolyogva. Alice a család legtöbb dolgáról tudott anélkül, hogy kérdezett vagy kutakodott volna. Beleértve a személyes jellegű dolgokat is, amik adott esetben mindkét félnek elég kényelmetlen volt. De mindig diszkérten kezelt mindenkit.

- Csak szeretném, ha te is eljönnél. Ha ráérsz, persze, csak akkor.

- Hát persze, Bella - vigyorgott még mindig- A legnagyobb örömmel. Úgy is régen készülődtünk valahova közösen. Kisminkellek, és megcsinálom a hajadat, és…- de a többit már nem értettem, csak mosolyogtam, és bólogattam kötelességtudóan. A gondolataim már az este körül forogtam, pedig még rengeteg időnek kellett eltelnie addig.

- Bella, hallasz?- kérdezte mérges arccal Alice.

- Tessék?- ráztam meg a fejem.

- Azt kérdeztem, hogy tudod-e, miben jössz.

- Ezen még nem gondolkodtam- vallottam be. Nem akartam most se nagyon kiöltözni, így is mindenki minket fog figyelni. Közben Alice behunyta a szemét. Mikor kinyitotta ismét, szélesen elvigyorodott.

- De én már tudom- mondta elégedett, s magával húzott a házba.

Azt hittem, hogy felráncigál a szobájába, de ehelyett fogta a táskáinkat, s bejelentette a többieknek, hogy ne várjanak minket túl korán. Ezután beültetett a kocsijába, és meg sem álltunk Port Angelesig.

Legalább egy tucat butikot jártunk végig, míg az egyikben Alice megtalálta a látomásában is látott darabot. Egy fekete egyberészes volt. Nem volt semmi pántja, csak a mellem tartotta rajtam. Az alja egy kicsit kiszélesedett, de ezen kívül tökéletesen rámsimult.

- Alice, ez egy kicsit túlzás, nem gondolod?- néztem rá mérgesen.

- Dehogy Bella. Ha nem tudnád, ez egy nyárzáró parti, mindenki elegánsan lesz felöltözve. Már csak egy fekete magas sarkú kell, és tökéletes is leszel- vigyorgott.

Egy olyan cipőt tukmált rám, amiben ha ember lettem volna, valószínűleg az első lépés után hasraesek. Így viszont csak könnyedén járkáltam benne, hiszen tökéletes lett az egyensúlyérzékem is.

Mire hazaértünk, már négy óra lett, Alice legnagyobb sajnálatára, s az én legnagyobb örömömre. De így sem úszhattam meg. A hajamat behullámosította, így azok könnyedén a hátamra omlottak. A sminkem nagyon egyszerű lett. Alice persze túl akarta bonyolítani, de én nem engedtem neki.

Mikor megpillantottam magam a tükörben, nem hittem a szememnek.

Egy gyönyörű, tizenéves lányt láttam magam előtt. Alice odaállt mellém a tükörbe mélykék ruhájában, s rámmosolygott.

- Rég láttalak ennyire élőnek, ennyire gyönyörűnek.

- Köszönöm Alice. Mindent- mondtam, s megölelgettem.

Mivel senki nem tudott arról, hogy elmegyünk, Alice ügyesen kicsempészett mindkettőnket a házból. Beültünk a kocsimba, s meg sem álltunk a bárig. Még kevés autó volt a parkolóban, de az emberek már szálingóztak a bejárati ajtó felé.

Mikor beléptünk, minden szempár ránk szegeződött. Alicenak persze igaza volt. Mindenki nagyon csinosan volt felöltözve. De be kellett vallanom magamnak, hogy még mindig mi ketten voltunk nővéremmel a legszebbek.

A tekintetemmel egyből Ryant kezdtem keresni, de egyenlőre sehol nem találtam.

Alice a legutolsó üres boksz felé vonszolt, s mindketten leültünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés