- Tényleg ennyire szükséges volt összevesznetek? - sóhajtottam.
Jacob a konyhában ült az asztalnál, a félig üres tányérja mellett. Nem úgy tűnt, hogy még ilyen lefogyott állapotban is bármi fontosabb lenne neki, mint Renesmee.
- Tessék? - dünnyögte orra alatt.
- Hagyd már, mami. Hagyd pihenni.
Elhúztam a számat, és Edwardra pillantottam, aki kifelé bámult az ablakon.
- Legalább egyél rendesen, Jacob. Majd bámulod eleget utána a lányomat - szólt színtelenül.
Jacob nem reagált, enni is csak azért evett tovább, mert Nessie újból teliszedte a tányérját.
Öten voltunk a szigeten, háromfelé szakadva. Jacob és Nessie egy külön dimenzióban léteztek, ahová csak gyengén jutottak el a kommunikációs jelek. Edward és én inkább két egymás mellett úszó szigetek voltunk, habár én szerettem volna belékapaszkodni, így
hangtalanul mellé álltam. Egyikünk se említette Rose-t - aki eltűnt, de Edward szüntelenül kelet felé nézett. Kezét derekamra simította, az arca kifürkészhetetlen volt.
Komolyan aggódtam Rosért. Ha csak Jacob jött volna, valahogy nem lett volna akkora bizonytalanság bennem. Egyértelmű volt, hogy Jacob nem fog egyhamar távozni, és hogy Nessie addig â��Szia, Mami és Apu, majd leszek veletek is valamikorâ�� kapcsolatot tart fent velünk. De hogy mi lesz Rose-zal, az egy nagy talány volt. Renesmee nem is palástolta dühét, és egyetlen reggel alatt vagy ötvenszer megígérte Jacobnak, hogy Rose még nagyon megbánja a kegyetlenségét.
- Beszélhetnék veled valahol máshol? - suttogtam Edwardnak.
- Természetesen - bólintott. - Jake! Egyél már rendesen, az Isten szerelmére! Nemsoká jövünk, legalább Nessie kedvéért edd meg, ami a tányérodon van!

Nem mentünk túl messzire, csendesen sétáltunk a part mentén.
- Nem kérnélek rá, ha nem lenne pocsék a kedvem - kezdte Edward -, de kérlek, hadd menjek veled ma Rióba. Csak nem akarok egyedül maradni.
- Én mindig veled vagyok. Nessie is.
- Tudod, hogy értettem.
- Tudom. Csakâ�¦ oké, gyere velem - gondoltam meg magam. Majd valahogy megoldom. - De ha idő előtt rájössz, mi lesz az ajándékod, ígérd meg, hogy nem játszod el, hogy meglepetés, mikor átadom. Inkább mondd meg, amikor lebuktam.
- Szóval, ha egy masnit látok rajtad, akkor szóljak? - vigyorgott egy kicsit. Félrebiccentettem a fejem, miközben szembefordultam vele.
- Lebuktam - hümmögtem. - Mert hogy valamelyest tényleg â��rajtamâ�� lesz az a masni.
- Ó - kuncogott.
- Örülök, hogy már a meglepetés gondolatától is jobb a kedved.
- Hát, egy masni és teâ�¦ - csókolt homlokon, miközben magához szorított.
- Majd még meglátjuk, de azt hiszâ�¦
- Csss - susogta ajkaim körül. Erőtlenül csókoltam vissza, és hamar abba is hagytam a viszonzást.
- Edward, el kell mondanod, min vesztek össze - mondtam, és kezei megmerevedtek az oldalamon.
Lehúzott a homokra, ajkai vékony vonallá préselődtek.
- Nessie-n - felelte végül. Értetlenül meredtem rá.
- Nem hallottad, mit mondtam Rose-nak?
- Nem szokásom hallgatózni.
- Rosalie azt mondta Jake-nek, hogy a jövőbeli kapcsolatuk fajtalankodás lesz. És hogy sem Charile, sem Seth nem tartozik a családunkhoz.
- Mi? - döbbentem meg. - Fajtalankodás?! Nem tartoznak a családunkhoz?! Deâ�¦. - morogtam. - Beszélnem kell vele! Ezt nemâ�¦
- Hagyd most őt, most épp próbál dűlőre jutni önmagával.
Lehunytam a szemeim, mély levegőt véve, nem mintha ez segített volna.
- Jó, legyen - legyintettem. A hirtelen idegességemet, lenyeltem, az egész ügyet passzívan akartam kezelni. - És akkor most mit csinálunk? - bukott ki mégis belőlem a kérdés.
- Itt maradunk, van még másfél hét a nászutunkból. Nappal itt leszünk velük, bár nem tudom, Rosalie meddig marad, éjjel pedig legalább Jacob vigyáz Nessie-re.
- És ha hazamegyünk?
- Valószínűleg lesznek viták, de nem érdekel. Majd elrendezik maguk között. Nem akarok senkit és semmit a legfőbb bűnösnek beállítani, mert valahol mind okai vagyunk annak, hogy Rose és Jake abnormálisan viselkednek. Én is szeretem Rensemee-t, és azt hiszem, kicsivel több jogom van vele lenni, mint a többieknek. Kivéve persze téged. Azt azonban el kell mondjam, hogy mivel most itt van Jacob, egyáltalán nem látja Alice a jövőnket. És így az sem biztos, hogy el tudunk menni egy évre.
Elfordítottam a fejem, és inkább nem mondtam semmit. Ahhoz képest, hogy néhány perce még én akartam Edwardot vigasztalni, most nekem volt rá szükségem. A szavak kirobbantak belőlem, akaratom ellenére.
- Nem is fajtalankodás! - morogtam. - Ők szeretik egymást! Mégis mit gondol Rose? Hogy nekünk könnyű ezt feldolgozni? Úgy tűnik, Rosalie nem lát tovább a makacsságánál. A fenébe! Miért nem tudja azt látni benne, hogy mindig lesz, aki vigyázzon a lányunkra, vagy legalább tiszteletben tartani Nessie érzéseit? Vagy ahogy akarja, de ne akarja, hogy másképp legyen! Tudhatná, hogy Jake egyetlen rossz gondolatára ugranál, és megtépnéd. De nem, Rosalie kedves inkább csak sértegeti őket!
- Hé - húzott magához Edward, és láttam a szemében a rémületet. - Kérlek, ne! Ne légy dühös!
- De igenis az vagyok, és ha a kezem közé kerül Rosalieâ�¦
- Ne, azzal csak még több galibát okoznánk magunknak. Várnunk kell. Adjunk időt mindenkinek.
- És nekem ki ad időt csak veletek?
- Tudom, hogy nekem kellene azt biztosítani nektek - hajtotta le fejét. - De túl sokkal tartozok a családomnak, ésâ�¦
- Félreértesz - emeltem fel állát. - Én is sokkal tartozom nekik, és meg akarok mindent hálálni. De az utóbbi napok, amikor csak mi hárman voltunkâ�¦én egyszerűen boldog voltam, és csak a meglepetés miatt aggódtam. Miért nem lehetünk nappal Nessie-vel, a lopott csókjainkat titkolva, és éjjel pedig ketten, ameddig még megtehetjük? Mindenki tudja, hogy néhány év, és Renesmee a â��Jacobâ�� nevű tartományba költözik. Ezt miért nem tudja sem Rose, sem pedig Jake megérteni?
- Nem fogom ezt boldogan kimondani, de Jake nem fogja fel, hogy ez nekünk nehéz. Nem önzőségből van Renesmee-vel. Ez a lenyomat miatt van, van benne valami ellenállhatatlan vágy, hogy vigyázzon rá, hogy vele legyen. Rose pedig anya akar lenni.
- Tudom! - vágtam rá.
- Várj, kérlek. Itt az igazi áldozat azonban Renesmee. Az ő vállára nehezedik mindannyiunk akarata. Mind őt akarjuk, ami nem lehetséges.
- Ezért vagy szomorú?
- Nem tudom őt mentesíteni ez alól - bólintott. - Hiba volt minden dühből fakadó tervem. Rossz ötlet volt ez az egy hónap, és rossz ötlet volt az egy éves elutazásunk is. És a legrosszabb, hogy végül Nessie-nek kell majd döntenie. Nem vagyok benne biztos, meddig bírja ezt a nyomást. Pontosan tudja, mennyi minden múlik a döntésén.
- Ő egy nagyon jó színésznő - suttogtam.
- Téged szeret a legjobban, és inkább megszegi a saját kérését, miszerint legyünk őszinték, minthogy aggódni lásson.
- Azt hittem, Jacobot szereti a legjobban - mondtam naivan, és Edward felkacagott.
- Butus Bellám. Bár el tudnám veled hitetni, milyen fontos vagy nekünk. Egyszer biztosan Jacob lesz neki a legfontosabb, de most még fej-fej mellett haladtok.
- És te? - aggodalmaskodtam.
- Szorosan a nyomotokban vagyok - felelte, és mikor ellenkezni akartam, tenyerét számra rakta. - Azok után, ahogy a kezdetekben vélekedtem róla, már az is elképesztő, hogy szeret. És nem tudatos ez a sorrend nála. Ez ösztönös. Te az életed adtad érte, Jacob a lenyomata.
- De�
- Nem, Bella! Mára elég lesz az aggódásból. Gyere, lessük meg, hogy Jacob evett-e rendesen. Sokkal gyengébb, mint mutatjaâ�¦

Rosalie a nap folyamán nem került elő, és estefelé, mikor lement a Nap, Edward és én elmentünk Rióba. A kórházban Edward gyorsan lerázta az orvost, néhány szó után már elnézését kérte, azzal az indokkal, hogy az unokahúgát egyedül hagytuk.
Két hatalmas bőröndöt hoztak le a tetőtéri helikopter leszállópályáról, amit Edward át is vett.
- Ne lélegezz! - suttogtam riadtan, a véremre gondolva, ami bármelyik bőröndben lehetett.
- Ön Bella? - kérdezte az orvos. - Carlisle megkért, hogy adjam át önnek ezt - nyújtott felém egy fémdobozt. Nem éreztem a vérem illatát, de ez most nem izgatott.
- Köszönöm! - kaptam ki a kezéből túl gyorsan.
- Talán ön is orvos, hogy a saját véâ�¦ - akarta kérdezni.
- Nem! Köszönöm! Mennünk kell - hadartam, és sarkon fordultam.
A kórház előtt toporogtam, vadul integetve egy taxisnak. Mikor végre megállt egy előttem, egyfolytában morogtam neki, hogy siessen, és bár nem úgy tűnt, hogy érti, amit mondok, de keresztülszáguldott a városon. Edward aggodalmasan figyelte, ahogy szorongatom a dobozt.

- Vehetek már levegőt? - kérdezte Edward, mikor visszaértünk a szigetre. Lopva megszaglásztam már néhányszor a dobozt, de nem éreztem a vérem illatát.
- Talán - ráncoltam össze homlokom.
- Végre - sóhajtott mélyen. - Nem szeretem sokáig nem érezni az illatokat.
- Ühümâ�¦ köszönjünk el Nessie-től és Jake-től.

- Elárulod, mi ez a nagy sietség? - kérdezte Edward, mikor a faház felé száguldottam.
- Minél előbb esek túl egy esetleges baklövésen, te annál hamarabb felejted el azt - válaszoltam, és becsaptam magunk után az ajtót. - Ülj le, kérlek - mondtam, és rimánkodtam, hogy Alice döntött helyettem.
Elfordultam, és lerántottam a doboz tetejét, és egy apró sóhaj hagyta el a számat. A bársonydoboz hosszú volt, tetején egy cetlivel.

�Majdnem megittalak. Csak vicceltem.� Alice

Olyan gyorsan fordultam meg, amilyen gyorsan csak tudtam, és a hátam mögé rejtettem a bársonydobozt.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ez a megfelelő meglepetés - szóltam bizonytalanul -, de ez mindenképp a hozzád tartozik. Főleg, mert több nincs belőle - nyújtottam át neki a dobozt, minden izgalommal a testemben.
- Köszönöm - vette el, és összeráncolta a homlokát.
A masnit óvatosan lefejtette a bársonydobozról, lassan emelve le a tetejét. A hosszúkás fiolában ott vöröslött a vérem, az illatát a vákuumdugó tartotta fogságban. Edward finoman végighúzta mutatóujját a fiolán, majd az aljához érve kiemelte a dobozból. Felnézett rám, döbbent és megrökönyödött tekintettel.
- Rossz ötlet volt - akadt el a lélegzetem, és ki akartam kapni a kezéből a fiolát.
Elrántotta a kezét, és ahogy felé lendültem, a párnákra zuhantunk. A szabad keze magához húzott, és ajkai lecsaptak ajkaimra. Óvatosan maga alá gördített, fél pillanat alatt kihúzva a vákuumdugót a fiolából.
A tekintete elsötétült, ahogy levegőt vett. Én nem vettem levegőt, nem akartam megtudni, mennyire van csábító vagy épp ellenkezőleg, émelyítő illata a véremnek, és pánikolva figyeltem, hogy mi lesz a végső reakciója.