-         Mi volt ez? – kérdezte Kate riadtan.

-         Fogalmam sincs. Edward, mi van odakint? – fordult Eleazar Edwardhoz, Carment közelebb húzva magához. Nem tudtam felfogni, miért ijedtek meg ennyire. Hiszen vámpírok, az Isten szerelmére! Mintha nem tudnák megvédeni magukat…

-         Én sem tudom. De nem hallok semmit. Biztos valami állat lehetett, de már továbbállt – jelentette ki Edward nyugodtan. Megkönnyebbülten vettem levegőt. Hát persze. Mindenki bízik Edward képességében, mert ő hallja mindenkinek a gondolatait… kivéve az enyémeket.

Odabenn tapintható volt a megkönnyebbülés, ahogy messziről láthattam. Bár az egész belső teret nem tudta szemrevételezni, mégis észrevettem a bent álló idegeneket, akik indiánok voltak, és minden valószínűség szerint vérfarkasok, a szagból ítélve legalábbis. Hárman voltak; két férfi és egy nő. Az egyik fiúban felismertem Embry-t - mármint Embry szemeit-, a másik jóval fiatalabbnak tűnt tőle. A nő arcának egyik felét karmolás-nyomok csúfították el. Tehát ő nem lehetett vérfarkas. Jacob mesélt a vérfarkasok rettentően gyors gyógyulási folyamatairól.

Miután az emberek… pontosabban teremtmények leltározásával végeztem, újra Renesmeé-re fordíthattam figyelmem. Annyira gyönyörű volt! Sajnos pont háttal volt nekem, így az arcát nem láthattam, de maga a termete, gesztenyebarna tincsei…

Teljes elragadtatással bámultam a kislányt, mikor a sebhelyes arcú nő megszakította a csöndet.

-         Edward… Bella mikor láthatja? – Jó kérdés, én is kíváncsi lettem volna rá…

-         Nem hinném, hogy bántaná őt. Remek önuralma van. Vittétek már emberek közé, és nem mutatott hajlandóságot az elpusztításukra – vetette fel Carmen.

-         Amúgy meg a kicsi illata nem hinném, hogy teljesen emberi lenne. Ő is olyan fél-mutáns, mint mi. Szegény – vigyorgott a fiatal vérfarkas. Edward a szemét forgatta.

-         Emily, Carmen, Seth. Tisztában vagyok Bella képességeivel, de mégsem kockáztathatjuk az épségét!

-         Szerinted hagynánk, hogy valami bántódása essék? – hördült fel Kate.

-         Nem, persze, hogy nem. De Jacob sem ért egyet veletek – ellenkezett Edward.

-         Jake nincs magánál, ha Renesmeé-ről van szó – vágta rá Embry. – Elfogult. Ahogy te is.

-         Rendben – morgott ingerülten Edward. – Jacob és én elfogultak vagyunk. Na, és Rosalie?

-         Rosalie mindig is szeretett volna saját gyermeket. Félti Renesmeé-t, túlságosan is. Igenis, mindhárman túlzásba viszitek ezt az egész hajcihőt. Tudom, hogy csak a kishölgy biztonságát akarjátok, de gondolhatnátok Bellára is – fejtette ki véleményét Eleazar. Jogosan. Tanya bólogatott a háttérben, de megszólalni nem mert. Edwardon látszott, hogy tépelődik.

-         Még 3 napig maradunk. Addig mutasd be őket egymásnak. Bármi történne, 12 vámpír, és 8 vérfarkas őrizné Renesmeé testi épségét – ajánlotta Kate.

-         És én is – mondta határozottan Emily.

-         Természetesen – biccentett Kate.

-         De komolyan, Edward, nem gondolhatod, hogy Bella képes lenne a saját vérét bántalmazni – rázta a fejét Seth.

Saját vérét… saját vérét… saját vérét…

Vámpíri mivoltomat újra megkérdőjelezve csúsztam meg a fa tetején megdöbbenésemben. Reccs, hopp, huss. Nagy hangzavar.

Újra mindenki engem figyelt. Mármint azt a területet, ahol sejteni lehetett. Tanya, Kate, Carmen és Eleazar védekező állásban voltak Renesmeé, Edward és Emily előtt. Seth és Embry már alsónadrágban álltak, várva az esetleges átalakulást.

-         Edward! – motyogta sürgetően Carmen.

-         Próbálom, de… megint nincs ott semmi. Elment – suttogta feszülten Edward.

-         Hmm… az nem biztos – Tanya most először szólalt meg, mióta itt voltak.

-         Hogy érted ezt? – Edward is most először szólt közvetlenül Tanyához.

-         Ti is tudjátok, hogy Edward mindenkit hall… kivéve Bellát.

Most már végképp nem vettem levegőt. Elkerekedett szemmel meredtem előre. Ajaj. Pedig már kezdtem túltenni magam Tanya cselszövésén… ezzel a húzással újra elásta magát előttem.

Maradjak vagy meneküljek? Ha maradok, nagy az esélye, hogy megtalálnak, már ha a keresésemre indulnak. De ha nem jönnek utánam, megúsztam. Azonban ha elindulnék, észrevennék, és Edward pillanatok alatt beérne.

Túl sok a „ha”… de alaposan meg hánytam-vetettem magamban a tényezőket alig 10 másodperc alatt (míg a többiek döbbenten pislogtak hol egymásra, hol kifelé), és a maradás mellett döntöttem.

Talán meg is úsztam volna a dolgot, de ebben a pillanatban nyitott be az ajtón Jacob.

-         Halihó! – vidámnak tűnt. Már el is indult Renesmeé felé, mikor észrevette a többiek feszült, támadásképes viselkedését. – Mi folyik itt?

-         Jake, tesó! Te csaptál ilyen nagy zajt az imént, ott a fáknál? – kérdezte Seth.

-         Nem, hiszen nem is arról jöttem. Miért? Mi történt? – egyre feszültebbnek tűnt.

-         Jacob, Bella hazament? – Edward feltűnően csendesen tette fel kérdését.

-         Bella? Nem találkoztam ma vele. De mondjátok már el, hogy mégis mi a csuda…?

Már nem is hallottam, mit beszélnek a többiek. Edwardot figyeltem. Arca egy csapásra elsötétedett. Renesmeé-t Jacob karjaiba csúsztatta, és már csak hűlt helye volt.

Lebuktam?

Mi az, hogy!

-         Szép napot! Hogy tetszik a vetítés? – csendült egy gúnyos hang mögöttem. Jaj, ne. Edward. Ajkamba harapva, még emberi mértékhez képest is lassan fordultam meg, várva, hogy a föld elnyeljen.

-         Mekkora bajban vagyok? – motyogtam szaporán szedve a levegőt. Ahogy az egyre sötétedő aranyszín szempárba néztem, ami tele volt hitetlenkedéssel és csalódással, egyre jobban bepánikoltam. Lehunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom.

-         Körülbelül akkorában, mint én – meglepetten pattantak fel szemhéjaim a bűnbánó hangsúlyt hallva.

-         Hogy érted ezt?

-         Nem is vagy rám dühös, amiért eltitkoltam őt előled?

-         De igen. Csak sok mindent nem értek – feleltem őszintén.

-         Nem emlékszel rá, ugye? – suttogta szomorúan.

-         Nem.

Akkor gyere. Sok mindent meg kell magyaráznom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés