Minden olyan értelmetlennek tűnt akkor és ott. Észre sem vettük az idő múlását csak állandóan beszéltünk, ami elfeledtette velem, hogy eredetileg miért is nem vagyok éppen otthon a húgommal. Mindenki egész végig kíváncsian figyelt engem, de a legjobban Edward, ő is tette fel nekem a legtöbb kérdést. Nem sokkal volt tőle lemaradva Carlisle. Rosalie is kezdett megbékélni a szagommal és már nem vetette be minden dühét ellenem, hogy távozásra bírjon. Ahányszor csak bűntudatom lett, Jasper lenyugtatott. Hálás lettem ezért neki, amit biztosan meg is érzett, mert már egy ideje vigyorogva nyugtatott le engem.
- És kik a szüleid? - kérdezte Esme. Hírtelen akkora bűntudatot, fájdalmat és szomorúságot éreztem, mint még soha. Jasper sóhajtott egyet és lenyugtatott, de a fájdalmaim így sem múltak el teljesen. 
- Ők... már... meghaltak... - küszködtem a szavakkal és a felszínre törni vágyó könnyeimmel. Jasper kezdte már túlzásba vinni a nyugtatásomat ezért nyögtem egyet - Jasper, ha nem szeretnéd, hogy elaludjak akkor egy picit fogd vissza magad, légy szíves! - ásítottam a mondta végére és körülöttem mindenki kuncogni kezdett és Rosalie is megengedett magának egy mosolyt. 
- Bocs, nem hittem volna, hogy ilyen álmos vagy... - vigyorgott. 
- Kíváncsi lennék, hogy te az én helyemben mennyire lennél fáradt. Ugyanis, ha nem tévedek napi hét - nyolc órát kéne aludnom én meg mostanában jó, ha hármat végig alszok. - komorodtam el. 
- Miért vagy állandóan szomorú, ha az alvás szóba kerül? - kérdezte Edward. - Nem muszály válaszolnod, de elég rossz, hogy nem kell ahhoz Jasper képessége, hogy megállapítsuk: nem szeretsz aludni. 
- Oh, köze van a szüleim halálához... Utálom, hogy annyi ismerős van körülöttem és mégis oly kevesen ismernek igazából... - a végére minden akaratom ellenére sírni kezdtem. 
- Tudom, mit érzel... hogy senki sem tud igazán enyhíteni a fájdalmaidon... - mondta Edward és az ő arca is fájdalommal telivé vált. El akartam tüntetni a kínt az arcáról. Azt akartam, hogy mosolyogjon újra és újra, ha kell akkor a gondolataimon kacarásszon. 
- Csaknem Jasper súg neked gondolatban? - kérdeztem már mosolyogva és közben letöröltem a könnyeimet. Edward halvány mosollyal az arcán megrázta a fejét. 
- Mesélsz magadról? - kérdezte Alice hírtelen és ártatlan képet vágott. 
- Hogyha szeretnétek... 
- Persze, hogy szeretnénk! - mondta mosolyogva Esme. 
- Ok. Hát az életem egyik emléke nem olyan boldog és vidám... A szüleim halála. - mindenki csöndben várta a folytatást. - Autóbalesetünk volt. Anya, Apa, Dorothy, Zac és én... 
- Vannak testvéreid? - kérdezte csöndesen Emmett. 
- Csak Dorothy és én éltük túl a balesetet. - mondtam szomorúan. 
- Hogy történt? - kérdezte Carlisle ügyelve, hogy ne legyen nagyon sajnálkozó a tekintete. 
- A nagyinknál voltunk és én álmos voltam. Mondhatnánk úgyis, hogy nyűgös lettem és levágtam egy hisztit, hogy azonnal haza akarok menni, hogy otthon aludhassak... - itt már elkezdtem zokogni. Egy hideg kéz érintette meg a hátam. Megfordultam és ledöbbentem. Rosalie szomorú mosolya egy picit lenyugtatott vagy az is lehet, hogy Jasper volt az. Mindenesetre újra beszélni kezdtem. - Anyáék persze azt mondták, hogy rendben mit mondhatnának egy hétéves kislánynak akinek másnap iskola? - és sötéten felnevettem. Körbepillantottam. Mindenki arca szomorú volt. Talán Esme tűnt a legszomorúbbnak. Edwardnak érzelemmentes arca nyűgözött le engem a legjobban, de megpróbáltam a legkevesebb ideig gondolni rá. 
- Lassan vezetett apa. Utált mindent, ami gyors volt. - itt vágtam egy kisebb grimaszt, amit Alice észrevett és gyorsan elfordította a tekintetét. Rosalie a hátamat kezdte el dörzsölgetni. Lenyugodtam. - Köszönöm. - mosolyogtam rá Rose - ra. - Éppen egy sorompón mentünk volna át. Amikor a kocsi megállt, nem ment tovább. A sorompók már lezárultak körülöttünk. Anyának beakadt a biztonsági öve. Apa és Zac segítettek volna neki kimászni ameddig én Dorothyt menekítettem. Nem volt nehéz a három éves kicsi Doryt rávenni, hogy kövessen. Karon ragadtam. Anya nem akarta, hogy apáék is ott legyenek vele, próbálta őket ellökni, de nem sikerült neki. Zac eljött, mert apa megparancsolta neki. De ő sem élte túl. Apa beült anya mellé és megfogták egymás kezét. És ránk mosolyogtak. Anya csak annyit tátogott felém, hogy légy jó és hogy szeretlek. - aztán nem tudtam tovább beszélni. Sírtam, zokogtam, meg akartam halni.
- Shh! Ne sírj! - mondta Esme és az ölébe húzott úgy kezdett el vigasztalni. Én meg, mint egy kisgyerek kuporodtam össze az ölében és öleltem őt. Könnyes arcomat vállára helyeztem. Éreztem, hogy álmosodom, hogy nemsokára el fogok aludni. De nem akartam. Még itt akartam maradni. Velük. - Alszik. - mondta Esme és én belemosolyogtam a vállába.
- Már épp ideje volt... Azt hittem nem fogom túlélni azt a szomorúságot és önmarcangolást amit érzett... - mondta Jasper. Én meg megsajnáltam. 
- Még ébren van egy része... - szólalt meg Edward csöndesen.
- Ezt kifejtenéd bővebben? - kérdezte Emmett.
- Amikor Jasper Nicole érzelmeiről beszélt éreztem, hogy Nicole megsajnálja. Jasper most jelenleg annyi sajnálatot és szomorúságot érez, hogy észre sem vette, hogy eggyel több vagy kevesebb... - mondta.
- Még most is ébren van? - kérdezte Esme. Ekkor éreztem a kínt a hasamban, az oldalamban és a hátamban. Végül szétterjedt az egész testemben. Gyorsan leugrottam Esme öléből és vártam a megváltó remegést. Mikor átváltoztam aggódó hangokat hallottam meg.

Hol lehet? Quil, gyere gyorsan még erre nem kerestük. Gyere már! - kezdtem megijedni Embry hangjkától... Miért keresnek engem? Miért nem bíznak bennem olyannyira, hogy elhigyjék, képes vagyok magamra vigyázni. 
Embry, meg fogjuk találni! Ne aggódj már! - válaszolta Quil.
Neked könnyű! Nem te vagy belé szerelmes! Te mégis mit éreznél a helyemben...? - ledöbbentem. Embry? Szerelmes belém?  
Ne vitatkozzatok! Kérlek, minden az én hibám! Ha nem hagyom, hogy egyedül menjen el, akkor most tudnánk róla, hogy biztonságban van. - felismertem Dorothy 'hangját'. Miért nem hallják a gondolataim? Kezdtem el töprengeni, amikor Edward szomorú tekintete fúródott bele az enyémbe. 
- Menned kéne. Már keresnek. - suttogta olyan halkan, hogyha nem láttam volna, hogy mozog a szája akkor azt hittem volna, hogy képzelődöm. Tehát akkor ő is hallott minden gondolatot a fejemben. Lassan bólintott. Könnyek gyűltek a szemembe. Odamentem Esme elé és a fejemet az ölébe temettem. Ő elkezdte simogatni. Egy dologban már akkor is biztos voltam: nem fogom hagyni, hogy bármi bajuk is essen! 
- Szeretünk téged. - lépett oda hozzám Alice és lehajolva megpuszilta a fejem búbját. Csodálkoztam, hogy nem irtózik a szagomtól. De ekkor rájöttem még egy dologra: Alice előre látta, hogy így lesz. Előre látott mindent, hogy megkedvelem őt és a családját. Ezért voltak velem olyan kedvesek. 
- Okosabb vagy, mint a többi magadfajta. - mondta még mindig csendesen Edward. - Akarod, hogy kikísérjünk? - kérdezte. És bár nem tudtam mire vélni, mintha remény is lett volna a hangjában. Bólintottam. Ő alig hallhatóan sóhajtott egyet majd mosolyogva indult felém. Megvakarta a fülem tövét. Jó érzés volt. Szívesen lettem volna kutya, vagyis ebben az esetben farkas a Cullen családban. 
Edward halkan felkuncogott, ahogy odadörgöltem a fejem a lábához. A többiek is nevettek. Azzal kifelé haladtunk. Mikor kiértünk, ledöbbentem. Éreztem ismételten, hogy nem tudom kezelni a testemet és, hogy aznap harmadszorra akaratom ellenére emberré változok az utolsó pillanatban Dorothy szaladt hozzám szájában a ruhámmal. 
Mindegyik Cullen összeszűkölt szemekkel nézték a falkát. Megijedtem. 
Miután visszatértem a bokor mögül felöltözve Sam elé álltam, háttal az összes Cullen - nek. Ha még lehetséges, akkor még jobban ledöbbent mindenki. Főleg akkor, amikor védelmezően kinyújtottam a kezemet, hogy megakadályozzam az esetleges támadást ellenük.  
- Nem támadhatjátok meg őket! - szűrtem ki a szavakat a fogaim között. Dorothy megrémült. A legjobban mégis én voltam ledöbbenve, hogy mindenki már emberként állt előttem. 
- Nikki, ők vámpírok. - mondta Embry keserűséggel a hangjában. - Ők embereket ölnek meg. 
- Mi meg vérfarkasok és mi meg vámpírokat ölünk! - kezdtem dühös lenni, de a kezeimet még mindig védelmezően tartottam.  
- A kettő nem ugyanaz. Nekünk nem volt más választásunk. 
- Miért nekik talán volt? - kérdeztem. Egyre ingerültebb lettem. A mögöttem lévők még mindig levoltak döbbenve. 
- Nikki, ők szörnyetegek és nem emberek. - ezen nevetnem kellett. Nevetésem szomorúan csengett.  
- És mi mennyire vagyunk emberek? - kérdeztem. 
- Még mindig jobban vagyunk emberiek, mint ők. - szállt ellenem Dorothy is. Könnyek kezdtek gyülekezni a szememben. - Nikki! Fogd már fel, hogy ők nem emberek! - egy nagyot sóhajtottam. 
- Dorothy Anthonya Burn. Ha nem vetted volna, észre én nem fogom őket hagyni, elpusztulni. Szerintetek hány vámpírnak van aranyszín szeme? - mondtam nyugodt hangon. Láttam, ahogyan mindenki gondolkodni kezd a falkából. Hátrálni kezdtem. Mikor csak három lépés választott el a Cullen - ék - től Sam szólalt meg, de nem hozzám beszélt. 
- Embereket öltök, ugye? - kérdezte halkan. Ez a mondta inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. 
- Nem. Állatvérrel táplálkozunk. Ezért nem vörös a szemünk. - felelte Carlisle még mindig nyugodtan. Nem akartam elhinni, hogy lehet ilyenkor is nyugodt. 
- De túlerőben vannak, Sam! Nem hagyhatjuk őket csak így itt! - csattant fel Paul. 
- Elég volt! Hagyjátok abba mindannyian! - kiabáltam rájuk. Mindenki megdöbbent. Főleg a falka. Ez volt az első, hogy kiabáltam velük. Dorothy zokogni kezdett és a földre esett. 
- Dorothy! - kiáltott fel Quil. Mindenki nagyon megijedt.
- Dory... Én saj...
- Hagyd Nikki! - kiáltott rám mérgesen Dorothy. Még sosem láttam ilyennek. - Maradj itt nyugodtan az új, vérszívós, piócás családoddal! - kiabált tovább. Nem bírtam tovább... Én is összeestem. Sírtam, zokogtam. 
- Nicole! - szólt hozzám aggódva Alice és közben odarohant hozzám és megölelt. Hírtelen több morgás hangzott fel... Nem értettem semmit... És a következő pillanatban, mintha mennydörgés lett volna...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés