2.fejezet - A nyaklánc

Még sokáig hallgattam a kedvenc zenéimet, s eközben minden gondomat elfelejtettem. Csak élveztem, ahogy a zene ritmusa átjárja egész testemet. Az énekessel együtt énekeltem a számok szövegét, olyan hangosan, amennyire csak tudtam. Nem érdekelt, hogy mindenki hallja, most semmi nem számított. A tekintetem önkéntelenül a halom ajándékra tévedt, melyek mellettem az ágyon foglaltak helyet. Szemeimet forgatva törökülésbe ültem, és kezembe vettem az első csomagot. Mindet kibontogattam, úgy, hogy a csomagolásnak ne essen baja, mert még jól jöhet. Nem mintha nem lenne pénzünk újat venni. Egyszerűen csak nem akarom eldobálni őket. Kaptam mindenféle ajándékot. Ékszert, ruhát, ékszert, ruhát és ékszert. Unottan sóhajtottam fel, ahogy megvizsgáltam őket egyenként.

 - Szépek, nem igaz? - hallottam meg anya hangját a hátam mögött.

 - Igen, azok - válaszoltam minden öröm nélkül.

 - Szépek, de mégsem örülsz nekik igaz? - ült le mellém, kezét az ágyon nyugvó kezemre fektette.

 - Sajnálom, de nem. Tiszta felesleges dolgok. Minek nekem még több ruha vagy ékszer? Van így is elég! - fejem lehajtottam, és belefúrtam puha párnámba.

Éreztem, amint anya elkezdte simogatni a hátamat. Nagyon jól esett az érintése. Mindig is szerettem azt, amikor dédelgetett engem, az utóbbi időben viszont eléggé elhanyagoltuk egymást. Talán nem kellett volna. Hozzá állok a legközelebb.

 - Ugyan, semmi baj. Teljesen egyet értek veled. Nagyon jól tudod, hogy én sem vagyok az a tipikus vásárlásmániás nő - mosolyodott el.

Felnéztem rá, szemeim kimutatták érzéseimet, bánatosan csillogtak.

 - Figyelj Nessie, én tudom, mit érzel ezzel a barátkozás dologgal kapcsolatban, de tudnod kell, hogy... - kezdett bele.

Ijedten pattantam fel az ágyról, és a falhoz lapultam.

 - Honnan tudsz te erről? - vontam kérdőre idegesen.

Nem mondtam neki semmit, de ő mégis tudja.

 - Jake elmondta - nézett rám bűntudatosan.

 - Hogy az a... milyen egy szemét! - dühöngtem - hogy képzeli, hogy csak így elmondja neked azt, amit csak és kizárólag vele osztottam meg?!

 - Ne hibáztasd őt! Csak jót akar neked! - védte meg Jake-t, aki neki is a legjobb barátja volt.

Be kell vallanom, néha nagyon féltékeny voltam rá, mert ő már sokkal több ideje ismeri Jake-t, mint én, és úgy éreztem, hogy van valamilyen titkuk is, melyet senki sem tud. Mintha kötődnének egymáshoz, és ez rosszul esik nekem. Nem az a baj, hogy barátok, hanem az, hogy úgy hiszem, hogy Jake jobban szereti őt, mint engem. És ez fáj. Nagyon.

 - Nem kértem a segítségét! Már ha ezt annak lehet nevezni - gúnyolódtam, és idegesen járkálni kezdtem a szobában.

 - Édesem... kérlek, ne legyél mérges! Hidd el, hogy mind megértünk téged! - simította meg a vállam, de arrébb ugrottam előle.

 - Mindenki? Remek, most már az egész ház az én gondjaimról csámcsog! - ráztam meg a fejem dühösen.

 - Nessie, mi is egy cipőben járunk veled! Mi is vámpírok vagyunk kicsim, ugyanúgy kerülnünk kell az embereket, mint neked! - mondta anya kissé megemelve a hangját.

 - Lehet, de titeket nem is zavar ez! Szerettél volna valaha emberi barátokat?! Nem! Már mikor ember voltál, akkor se voltak ember barátaid, csak vámpírok meg vérfarkasok! - feleltem neki dühösen.

Szemeim villámlottak, és úgy éreztem, mindjárt el fogom sírni magam. Nem azért, mert szomorú lettem volna, hanem mert dühös. Csalódtam Jake-ben. Eddig azt hittem, hogy a legjobb barátom, akiben meg lehet bízni, erre kiderül, hogy egyáltalán nem tiszteli, hogy nekem is vannak titkaim. Csak neki mondtam el, csak neki, erre meg rohan anyámhoz, hogy elmondja. Látszik, hogy ki is az igazi barátja.

 - Ne mondd ezt! - kérlelt szomorú hangon anya.

 - Miért? Tán nem ez az igazság? Igazam van, és ezt te is jól tudod! - vágtam a fejéhez.

Anya mozdulatlanul bámult maga elé, és ha tudod volna, most biztos elsírta volna magát. Hirtelen elfogott a bűntudat. Anya mégsem érdemelte meg, hogy ilyeneket mondjak neki.

 - Anya... én.... - kezdtem, de ő kezével nemet intett.

 - Most menj el kérlek. Egyedül akarok lenni - sóhajtott fel hangosan, lecsukott szemekkel.

Szó nélkül elindultam az ajtó felé, de mielőtt kiléptem volna a szobából, még visszafordultam.

 - Sajnálom anya. Nem akartam - suttogtam - szeretlek!

Nem vártam meg, hogy reagáljon bármit is, rohantam is ki a házból, hogy aztán ahogy a csípős szél megérinti arcomat, elsírjam magam. Nem álltam meg, csak rohantam és rohantam, amilyen gyorsan csak bírtam. Lábam szinte nem is érintette a földet, olyan volt, mintha szálltam volna. Beszélnem kell Jake-l. Meg kell neki mondanom, hogy mennyire rosszul esett amit tett. Lehet, hogy egy kicsit túlreagálom ezt a dolgot, de nem tehetek róla. La Push felé vettem az irányt. Alig telt bele 10 percbe, és már oda is értem. A hosszabb utat választottam, húzni akartam egy kicsit az időt. A víz lágyan hullámzott, a felkelő nap fénye pirosra festette felszínét. Lassan odasétáltam a parthoz. Beszívtam a tenger friss, zamatos illatát, s az a vicces gondolat jutott eszembe, hogy képes lennék jóllakni vele. Levettem magamról a cipőmet, s belesétáltam a vízbe. Hideg volt, de engem nem zavart. Lehetett volna ennél is hidegebb, az sem ártott volna meg nekem. Lépteket hallottam közeledni, de nem nyitottam fel időközben lezárt szemeimet.

 - Kellemes érzés, nem igaz? - hallottam meg Jacob mély, medveszerű hangját magam mellett.

 - Igen, az - válaszoltam tömören.

Valahogy úgy éreztem, hogy így, hogy itt van mellettem, már nem vagyok képes haragudni rá. Kinyitottam a szemeim, és mosolyogva tekintettem barátomra. Kit érdekel, ha anyát jobban szereti, mint engem? A lényeg az, hogy ő az én barátom is, nem csak az övé, és ez elég nekem.

 - Sajnálom - suttogtam halkan.

Jacob felvonta a szemöldökét, értetlenül nézett rám.

 - Mit sajnálsz? - kérdezte, és megfogta a kezem.

Ez a gesztusa meglepett, de mégis melegséggel töltöt el.

 - Azt, hogy mérges voltam rád. Mikor megtudtam, hogy elmondtad anyának azt amit mondtam neked, a barátkozásról, nagyon kiadatam, és legszívesebben kitekertem volna a nyakad - vallottam be szégyenkezve.

Jacob hangosan felnevetett, alig bírta abbahagyni.

 - Na, elég már! Nem tudom ezt miért találod viccesnek! - értetlenkedtem.

 - Hát... még hogy te kitekered az én nyakam? - kuncogott.

Megráztam a fejem, de nem bírtam elrejteni a mosolyomat.

 - Olyan hülye tudsz lenni néha! - vigyorogtam rá.

 - Komolyan? Köszönöm a bókot! - hajolt meg előttem, és én nem bírtam tovább, hangosan felnevettem.

 - Annyira örülök, hogy a barátom vagy! - bújtam hozzá.

Szinte már forró mellkasára hajtottam a fejem, hallgattam a szíve dobogását.

 - Hát nálam jobban biztosan nem örülsz! - túrt bele játékosan a hajamba.

Belekuncogtam a mellkasába, ő pedig ringatózni kezdett jobra-balra. Behunytam a szemem, s hamarosan arra lettem figyelmes, hogy Jake egy dalt dúdolgat halkan, de úgy, hogy én is halljam.

 - Ez gyönyörű... - suttogtam elérzékenyülve - mi ez?

 - Édesanyám írta még akkor amikor élt - sóhajtott fel szomorkásan.

Elhúzódtam tőle, és mélyen a szemébe néztem.

 - Soha nem meséltél még róla - mondtam kitágult szemekkel.

 - Legyen elég annyi, hogy ő volt a legkedvesebb nő a világon - motyogta, és visszahúzott magához.

 - Elhiszem - mosolyodtam el.

Még ki tudja mennyi ideig ringatóztunk ott, s élveztük, amint a hideg víz simogassa lábunkat, de egyszer csak azt vettük észre, hogy a nap bevilágítja az egész tájat.

 - Nem kellene már menned? A szüleid biztosan aggódnak érted - mondta kelletlenül Jake.

Úgy éreztem, hogy nagyon nem akarja, hogy elmenjek.

 - Hagy aggódjanak! - feleltem szenvtelenül - tudod, összevesztem anyával...

Bánatosan hajtottam le a fejemet, nagyon rosszul éreztem magam emiatt.

 - Miért? - kérdezte ő.

 - Hát... szóval... á nem fontos! - legyintettem, de ő maga felé fordított.

 - Nekem igenis fontos tudni azt, hogy min veszekedtek a legjobb barátaim! - mondta határozottan, ellenmondást nem tűrve.

 - Féltékeny vagyok rá, és hát... emiatt a te elmondtad neki dolog miatt - válaszoltam, és elfordítottam a tekintetem.

 - Féltékeny? Bellára? De hát mégis mi miatt? - értetlenkedett.

 - Ezt nem akarom elmondani, oké? És ne is kényszeríts rá! - kértem.

Elengedett, és végül bólintott.

 - Majd ha akarod, úgyis elmondod - vonta meg széles vállát, de láttam rajta, hogy rosszul esik neki a titkolózásom.

De így jobb. Ha megtudná, hogy miatta vagyok féltékeny anyára, valószínűleg röhögő görcsöt kapna.

 - Na, most már megyek is - jelentettem ki, és puszit nyomtam az arcára.

Elindultam, de ő karomnál fogva visszarántott.

 - Adni akarok neked valamit. Nem akartam a bulin átadni, úgy gondoltam, hogy így különlegesebb - mosolyodott el, és zsebéből előhalászott valamit.

Egy nyaklánc volt az. Gyönyörű, ezüst színű medál csüngött rajta, a közepén piros ékkő.

 - Nessie gyöngyének neveztem el - mosolygott rám.

 - Ez... annyira szép! - sóhajtottam fel.

 - Megérdemled - suttogta, és a nyakláncot már rám is adta.

A hideg ékkő pontosan illeszkedett a nyakamra, mintha rám szabták volna.

 - Köszönöm! - pillantottam rá hálásan, elérzékenyülve.

 - Nagyon szívesen! - ölelt át - de most már tényleg menj!

 - Rendben van! Szia! - köszöntem el tőle, és rohantam is hazafelé.

Jake sokáig integetett utánam. Nagyon boldog voltam, annyira, hogy kedvem lett volna világgá kiáltani. Hazaérve az volt az első dolgom, hogy felrohantam anyához, és bocsánatot kértem tőle a viselkedésem miatt. Anya megbocsátott nekem, és ettől nagyon megkönnyebbültem.

 - Ígérem, soha nem mondok rád semmi rosszat! - emeltem esküre a kezemet.

 - Ajánlom is! - mosolyodott el anya, és magához szorított.

 - Nagyon szeretlek anya! - bújtam hozzá, mint régen kiskoromban.

 - Én is téged Nessie! - suttogta.

A nyaklánc, melyet Jake-től kaptam, szorosan tapadt a bőrömhöz. Úgy éreztem, hogy most még közelebb van hozzám Jake, mint egyébként.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés