A hang irányába kaptam a fejem és azt hittem, hogy bele fogok halni a fájdalomba! Tőlem pár méterre Embry és Edward küzdött. Újabb mennydörgés... A másik oldalamon már Emmett harcolt Sammel. Persze nem kellett túl sok idő a falka többi tagja is küzdeni kezdett. Egyedül én nem tudtam átváltozni. 
De miért nem? Nem veszíthetek el senkit sem... Az rémes lenne. Ha például Dorothyt veszíteném el vagy Edwardot. A hírtelen jött fájdalom azonnal letaglózott. Mi van, ha úgy érzed már nincs remény? Ha a kisgyufányi fényed is eltűnt? Ha elveszted a fényt... Kell még lennie valaminek, ami elűzheti a sötétséget. Körülöttem mindenki küzdött, harcolt. Az életéért, a családjáért. Nekem egyik sincs és nem is lehet. 
Egy fájdalmas ordítás hagyta el valaki torkát. Edward a földön feküdt és a következő pillanatban már én Embry-vel küzdöttem. Edward csodálkozó arckifejezése helyére a fájdalom ült. Nem bírtam tovább. Bár Embry már nem küzdött, de én neki rontottam. Mindenki ledermedt, erre a tettemre számítottak a legkevésbé. Egy ideig eltartott, mire felfogtam, hogy miért dermedtek le... Embry szívverését alig lehetett hallani és én még mindig fölé tornyosulva morogtam. Ezt nem akartam. Egy gyilkos akartam lenni? Ki tudja, mert még én magam sem tudtam akkor még, hogy mi ütött belém. Körbenéztem. A Cullen - ék arcán az aggódás ezer féle variációja cikázott végig. A falka úgy nézett rám, mint egy gyilkosra. Én is így éreztem magam még akkor, ha nem is öltem meg még Embry - t.
Futnom kellett. Elkezdtem rohanni, olyan gyorsan, mint még soha. Egyik falkatagnak sem hallottam a gondolatát. Reméltem így is marad. Semmi szükségem nem volt arra, hogy tudjam, mennyire utálnak és, hogy mennyire haragszanak rám. Főleg Embry gondolatait nem akartam hallani. Nem tudom meddig futhattam úgy. Hagytam, hogy az ösztöneim vezéreljenek. És ez jól esett. Utáltam magam. Nem érdekelt senki és semmi csak az, hogy mit tettem volna. Ki akartam futni a világból, még akkor is, ha tudtam, hogy az nem lehetséges.  
Ekkor vettem észre, hogy merre tartok. Haza. Már ha lehet még így hívni forksi kétemeletes, két és fél szobás otthonunkat. De nem! Ez már csak Dorothy háza lesz holnaptól kezdve. Ki akarna együtt élni egy majdnem gyilkossal? Ugye?! Senki! És jobb volt, ha ezt tudomásul vettem. Inkább nem reménykedtem semmiben, mert így, ha valami csoda folytán ért volna valami pozitív meglepetés majd kiugrottam volna a bőrömből és talán valami energiát adott volna ahhoz, hogy ne legyek teljesen depis... Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nálam a remény előbb halt meg, mint én. Ezt remélem, nem kell tovább magyaráznom... 
Bementem a házba már emberként és olyan hangosan vágtam be az ajtót, hogy féltem, leszakad. Semmi kedvem nem volt, hogy még vissza kelljen raknom egy ajtót. De a végén kibírta csak egy új kis repedést találtam. Az ajtótól kezdve a plafonig futott felé. Hát, tényleg kicsi. Gyorsan felrohantam a szobámba. Bepakoltam egy utazótáskába. Mindenem belefért. Ruhák, cipők, a használt laptopom és a tisztálkodáshoz való holmijaim. Sosem voltunk gazdagok, így sok ruhánk sem volt. 
Lementem a konyhába, hogy előkotorjam a spórolt pénzemet. Pár napig csak kibírom valahogy és elkezdtem számolgatni, hogy mikre fog majd telni. Persze alapszükségletekre gondoltam. Akár aludtam volna a kocsiban is. Mikor már mindent átszámoltam úgy döntöttem, hogy azonnal elindulok. Minek halogassam ennél is tovább. Fájt, hogy szavak nélkül kellene elbúcsúznom mindenkitől. De persze, hogy nem voltam elég erős, hogy ezt tegyem... Helyette hagytam egy cetlit Dorothy - nak. Csak remélni tudtam, hogy elolvassa nem pedig cafatokra tépi, ahogy meglátja.  A cetli helyett már inkább egy kisebb levél lett belőle.

Kedves Dorothy!
Tudom, talán nem én vagyok a világ legjobb testvére, de mégis nagyon örülnék, ha egy tanácsomat megfogadnád... Csak próbálj meg boldog lenni Quil - lel. Ő nagyon szeret téged. Talán annyira amennyire engem sosem fognak. Nagyon sajnálok Mindent! Hogy nem lehetett jobb életed. Hogy nem voltam semmivel sem jobb nővér az átlagnál! Sajnálom, és csak remélni tudom, hogy egy nap megbocsájtasz majd nekem. Még ha hetven év múlva is lesz az a nap, megérdemlem. 
Bármennyire is nehéz elhinni:
Szeretlek Titeket!                                A te "nővéred". 

Mikor befejeztem a levelet egy idegen hang szólalt meg mögöttem.
- Örülök, hogy látlak, Nicole! - megfordultam és hírtelen a félelem és a felismerés hatalma kerített hatalmába. Féltem, mert nem tudhattam, hogy mi vár azokra, akik csak néhány kilométerre vannak a háztól. Miért is féltem volna magam miatt? És a felismerés, mert azonosítani tudtam az idegen vámpírt a Sam fejében látott gyilkossal.  - Hát már nem is üdvözölsz, kutya? - aztán gúnyosan felkacagott.
Lassú, megfontolt léptekkel haladt felém, és valami, mintha ki akart volna törni belőlem. Ijedt képemet meglátva, ismét nevetni kezdett. Bár tudta volna, hogy nem miatta ijedtem meg.
- Nyugi! Csak egy kicsit fog fájni... - mondta és olyan erővel ragadta meg a csuklómat, hogy egy kisebb reccsenést lehetett hallani. De nem fájt. Nem. Még csak meg sem ijedtem. Hírtelen ledöbbentem.
- Eltört a karom... - mondtam erre az előttem álló személy arcára gonosz vigyor ült ki és némán rázkódott a nevetéstől. - Miért nem fáj? És ki vagy te?
- Megmondtam neked, hogy majd csak egy kicsit fog fájni, de úgy látszik sikerült eltúloznom. És nem mindegy, hogy ki vagyok? Úgysem élsz már sokáig... - amint ezeket kimondta megfogta az egyik kezével az arcom és szinte satuba fogta. 
Próbáltam elfordulni, de nem ment. A szemében csak vágyat láttam. Csak azt nem tudtam, hogy mi miatt.  
- Tudod, ahhoz képest, hogy az ellenségem vagy... Nagyon csinos kishölgy vagy... - remegni kezdtem. Tehát akkor ezért voltak feketék  a szemei a vágytól. Megfogott és hozzányomott hideg kőszobor testéhez. Megmozdulni sem tudtam annyira féltem meg persze olyan erősen tartott. 
- Ölj meg inkább... - suttogtam és a szemembe könnyek gyűltek. Újra felkacagott. 
- Majd annak is eljön az ideje. - és már abban a pillanatban egy ismeretlen helyen találtam magam.

5 órával később

Mikor már "befejezte" tudtam, hogy ennél már csak rosszabb lehet. Ennyire még sosem fájt semmim. Megmozdulni sem tudtam, mint pár órával azelőtt. Csak zokogtam. Bevallom, féltem, sőt nem is rettegtem. Elkezdtem gondolkodni, hogy vajon milyen temetésem lesz, ha rám talál valaki. Reméltem, hogy szép és senki sem fog majd sírni... Minek? Egy olyan lány miatt, aki majdnem ölt? És eleve kik mentek volna el a temetésemre? Kérdések... De hol maradnak a válaszok. 
- Öltözz fel! - Parancsolt rám leendőbeli gyilkosom. Nem mozdultam. Most nem mindegy, hogy hogyan halok meg? - Azt mondtam öltözz! - kiabált tovább... 
Ekkor egy nagy csattanás és már a szoba másik végében feküdtem. Fájt az arcom és szinte viszketett a tenyerem, hogy bosszút álljak. De tudtam, hogy úgysem győzhetnék vele szemben.

Ekkor, mintha valaki szó szerint berobbant volna a szobába. Miután eltűnt a hatalmas füst a Cullen - ék álltak ott. Senki sem figyelt rám. Mindenki a bűnöst nézte. Alice ekkor rám pillantott. Rám tekert valami meleget. Azt hiszem takaró lehetett. Majd megsimította hátamat és azt suttogta a fülembe, hogy: 
- Vége... Már nem kell szenvedned. - És én megnyugodtam. Alice megölelt pár másodperce majd ismét megszólalt. - Most jobb, ha becsukod a szemed. - és én engedelmesen, olyan szorosan zártam le a szemeimet, hogy már szinte fájt. 
- Nikki... Jól vagy? - kérdezte Carlisle. Erre a kérdésre azonnal kipattantak a szemeim és döbbenten néztem rá. - Oh... Bocsáss meg. El is feledkeztem arról... - mondta és zavartan lesütötte a szemeit. 
Újra zokogni kezdtem. Alice nyugtató szavakat suttogott egészvégig a fülembe, de akkor nem tudtam hinni neki. Hogy minden jobb lesz? De hát nincs is családom.  
- Senki sem haragszik rád. - mondta Edward. Persze, mert azt hiszi, hogy hinni is fogok neki. - Dorothy magát marcangolja, hogy az ő hibájából történt ez az egész. 
- Ez őrültség... - suttogtam magam elé meredve elfúló hangon. 
- Az... - mondta Edward elfordult. - Azt hiszem Jasper, Emmett és én elmegyünk egy kis időre... Legalábbis addig ameddig Carlisle megvizsgál. 
- Rendben... - mondtam. De ha ellenkeztem is volna, tök fölösleges lett volna ugyanis már benn sem voltak. Csak a Cullen klán lányai és Carlisle.

Miután Carlisle megvizsgált és megállapította, hogy "csak" zúzódásom lett Alice által szerzett ruhákat adta rám Esme miközben Rosalie fogott. Alice viszont Carlisle - al beszélt úgy, hogy én nem hallhattam.  
- Esme! - mondtam suttogva ugyanis a hajam beleakadt a cipzárba és Rosalie pedig lefogta mindkét karom, úgyhogy én nem tudtam a kisebb szúrós fájdalom elől menekülni. 
- Oh... Bocsáss meg, kérlek. - mondta és bűnbánó képpel kezdte el a hajam és a zipzár közti viszonyt szétszedni. 
- Esme! Te azok közé az emberek közé tartozol, akiktől a legkevésbé várom el, hogy bocsánatot kérjenek. - mondtam és közben amennyire csak tudtam Rose karjaitól és a fájdalomtól, megöleltem. 
Egy kis ideig csak döbbenten állt majd halványan elmosolyodott és gyengéden viszonozta ölelésem. 

Mikor kiértünk a kisebb házféleségből újra rám tört a sírhatnék. Miért is? Csupán azért, mert eszembe jutott, hogy egy részemet itt hagyom, ami egy lánynak a legfontosabb. Az ártatlanságomat. Gondolom Rosalie csak sejthette, hogy miért is sírok újra, mert megölelt. 
- Majd szeretnék veled beszélni... otthon - suttogta a fülembe oly halkan, hogy már kezdtem azt hinni, hogy csak képzelődtem. 
- Rendben. - mondtam, de az én hangom az övéhez képest olyan volt, mintha egy hercegnőt és egy hajléktalant hasonlítanánk össze, ugyanis a sok sírástól berekedtem. 
Rose rám mosolygott és gyengéden a karjaiba kapott. Így suhantunk egész éjszaka egészen Forks határáig. Ott már éreztem a családom. illatát. Csak innen tudhattam, hogy már nem vagyunk messze. Láttam a mellettünk elrohanó fákat. Biztosan nagyon siethettek valahová.
Majd egyszer csak annyit érzékeltem, hogy megálltunk. Körbenéztem. Emmett mellettem pár lépésnyire vigyorgott vissza rám. 
- Hogy aludtál, emberlány? - kérdezte és már nem bírta visszafogni a belőle kikívánkozó nevetést. 
- Nem aludtam... Csak... - de a mondatot nem bírtam befejezni, mert hírtelen, mintha ezerszer álmosabb lettem volna. Talán ennek köszönhetően ásítottam egy nagyot. Már kezdtem azt hinni, hogy kiesek a számon. De nem, sikerült magamat "bent" tartanom. 
- Nem kell magyarázkodnod. Érzem, hogy mennyire fáradt vagy. - mondta Jasper, mintha csak egy kiscicáról beszélgetnénk. 
- Köszi, Jazz, hogy elemzel! - mondtam és próbáltam durcásnak tűnni, de tudtam, hogy Jasper érzi, hogy csak hülyéskedek. 
A végeredmény persze az lett, hogy mindenki halkan kuncogott, csak Rosalie nem, de amint felnéztem rá, láttam, hogy Emmettel vált néhány szerelmes pillantást. 
- Rosalie - szólítottam meg. Azonnal rám kapta tekintetét. - Te miért nem nevetsz? - mindenki elhallgatott. Rosalie olyan szomorú arcot vágott, hogy tudtam, hogyha ember lenne, már rég sírna. 
- Csak annyi, hogy most rám nem tud hatni Jasper képessége. - mondta és a végére halványan elmosolyodott. Mikor meglátta döbbent képemet azonnal folytatni kezdte. - Majd később beszélünk erről. Úgy tudom, hogy álmos vagy... 
és valóban szemeim tényleg kezdtek lecsukódni. Már annyira vágytam erre, hogy nyugodtan aludjak el, hogy ne gondoljak a bennem lappangó fájdalomra. 
- Szeretnék... Aludni... - mondtam ki nagy nehezen félálomban. Hallottam Emmett nevetését és halványan észleltem, hogy már nem is olyan feszült a légkör, mint pár perccel ezelőtt.  
- Akár már most is aludhatsz. - mondta Edward és éreztem, hogy óvatosan átvesz Rosalie - től. Emmett biztosan elcsalogatta a szobájukba. Gondoltam, jobb ez így, mert legalább Rose sem szomorú olyan sokáig. - Szép álmokat! - suttogta és homlokon puszilt. 
a testem ezer féle dologgal reagált erre a cselekedettre: 
1. A vér az ereimben csak úgy dübörgött 
2. Éreztem, ahogyan elpirulok 
3. Öntudatlan állapotomat kihasználta a tudatalattim és engedélyezte magának, hogy magához húzza Edwardot. 
Mikor ezek befejeződni készültek én felhúztam magam, amennyire csak tudtam, és Edward fülébe suttogtam: 
- Jó éjt! 

Az álmom nagyon nyugodt volt. Már kezdtem azt hinni, hogy Jasper abban a szobában van, ahol én alszok és ügyeli az érzéseim, de ez az álom más volt. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés