A Cullen házban voltunk. Egy fehér testhez simuló ruha volt rajtam, ami a combomtól kezdve egyre jobban szélesebb lett  és ezüstszínű magas sarkú és hajpánt. Gyönyörű voltam. A teljes Cullen család ott volt, mindannyian elegánsan öltöztek. Csengettek. Egy kisidővel később Sam, Emily, Embry, Jared, Quil, Dorothy, Jacob, Paul és Seth lépett be. 
- Jó napot! - köszöntek udvariasan és biccentettek egyet. 
- Nektek is! - viszonoztuk ugyanúgy a köszönést. 
- Reméltük, hogy nem zavarunk. - most már kezdett megrémíteni ez a kórusos beszéd. 
- Természetesen titeket mindig szívesen látunk. - mondtuk. Sikítani akartam, de éreztem, hogy be vagyok rekedve és, hogy úgysem fog kijönni hang az ajkamon. 
- Miért félsz? - kérdezte Jasper. - Nem fogunk bántani. - mondta barátságosan mosolyogva és közben egyre közelebb lépdelt felém. Visszamosolyogtam. 
- Nincs okod félni... - suttogta, éppen hogy csak hallhatólag Edward és közben elém állt. Óvatosan megölelt és megpuszilta a homlokom, amikor felnéztem rá. Majd elmosolyodott és suttogni kezdett a fülembe. 
- Máris hiányzol... - kérdőn néztem rá mire rám kacsintott. 
- Megyek valahová? - kérdeztem, mire mindenki nevetni kezdett. 
- Ami azt illeti... Mentek valahová... - mondta Edward. 
- Kik? - kezdtem azt hinni, hogy mindenki csak azért gyűlt ott össze, hogy engem hülyítsenek. 
- Te és a falka. - felelt Carlisle nyugodt hangon. 
- Mégis miért? - értetlenkedtem, miközben könnybe lábadt a szemem. 
- Mégis kit választanál? - kérdezte Edward gúnyosan fájdalommal az arcán. - Minket vagy egy családot? 
- Mi van, ha nekem két családom van? - kérdeztem. Próbáltam visszatartani a zokogást, de a végén nem bírtam tovább. A földre rogytam és úgy sírtam. Arcomat a tenyerembe temettem, hogy senki se lássa. 
- Látod?! - kérdezte Edward és gyengéden felemelte a fejemet. Könnyeimen keresztül észrevettem, hogy már senki sincs benn. Biztos, csak udvariasságból. - Máris fájdalmat okozunk neked, pedig csak mi a helyes utat választjuk. 
- De... 
- Nincs semmi de. Neked így lesz a legjobb. 
- Mégis miből gondolod? Te nem vagy Alice, hogy a jövőbe láss! - csattantam fel. Hogy nélküle lesz a legjobb? Hogy képzeli? 
Éreztem, ahogy még szorosabban von a mellkasára és ez nagyon jól esett. 

Ekkor felébredtem. Nagyon meglepődtem... 
Ugyanis Edward mellkasán pihentettem a fejemet. Mikor felnéztem a szemeibe rám mosolygott. 
- Csak láttam, hogy mit álmodsz... - kezdett magyarázni. 
- Állj! - szólaltam meg csendesen. - Te láttad? - bólintott. - Az egészet? - bólintott újra. - És te érted? 
- Igen. - suttogta, éppen hogy csak hallottam. 
- Elmagyarázod? - kérdeztem könnyes szemekkel. 
- Mit? Ezen mit kell elmagyarázni? - kérdezte gúnyosan. Ekkor már megint zokogni kezdtem. - Shh! - szólt rám már gyengédebben. - Ne sírj! Kérlek! 
Felnéztem aranyszín szemeibe, amiben csak megbánást láttam. Próbáltam visszafojtani könnyeimet, de ez csak hosszabb idő után sikerült. 
- Sajnálom. - nyögte végül. 
- Nincs, mit sajnálod. - mondtam és a szemem újra könnyezni kezdett. 
- De sírsz.
- Gyakran sírok. - és fájdalmasan rámosolyogtam. 
- De most miattam sírsz. 
- Sok mindenki miatt sírok.
- De most miattam. - csak nekem tűnt úgy, hogy nagyon megnyomta a miattam szót? 
- Ne okold magad érte. Inkább mesélnél magadról? - kérdeztem, hogy eltereljem a témát. 
- Nagyon jó vagy témaváltásban.- rámosolyogtam ő meg féloldalasan viszonozta azt. - De ezt nem lehetne majd később? - kérdezte aggódással a szemében. 
- Ha nagyon szeretnéd, akkor majd legközelebb meg sem kérdezem. 
- De megkérdezheted. Csak ez most nem a legalkalmasabb idő. 
- Rendben. - a tegnapi témát és a falkát nagyon kerültük, de tudtam, hogy ez sem tarthat örökké. 
- A falka lent vár téged. - mondta és vágott egy grimaszt. 
- Haragszanak? - bukott ki a számon a kérdés. Halkan kuncogni kezdett. Amikor sikerült visszafojtania megkérdezte. 
- Hogy haragszanak? Rád? Mégis miért tennék? 
- Mert lenne okuk rá. 
- Ezzel a gondolatoddal hevesen vitába szállnék... - mondta kissé idegesen. - De most inkább lekísérlek hozzájuk, ha nem bánod. - a mondat végére, mintha lenyugodott volna. 

Kopogtak az ajtón. A következő pillanatban már Alice és Jasper álltak a szobámban. 
- Határozottan jobban nézel ki. - kezdte Alice, de mire befejezte volna a mondatot Edward kezdett el valamit mondani olyan gyorsan és halkan, hogy nem értettem és közben mindvégig engem néztek. Alice és Jasper döbbenten Edward meg gyengéden. 
- Nicole! - szólalt meg Jasper pár perc hallgatás után. 
- Hm? - kérdeztem. Nem szerettem volna megtörni a fejemben kavargó angyali hangokat. Persze mindegyik Edward hangja volt. 
- Beszélhetnénk? 
- Persze, de mégis miről? 
- Majd kint. 

Mikor már kint voltunk az erdőben Jasper neki dőlt egy fának és úgy nézett rém összeszűkült szemekkel. Végül én törtem meg a csendet. 
- Miért szeretnél velem beszélni?
- Furcsák az érzéseid. - ledermedtem. Tehát akkor most arról kéne beszélnem, amit akkor még csak sejteni sem mertem: szeretem Edwardot. 
- Ez... - kezdtem, de nem jutottam szóhoz. Bevésődtem Edwardba. 
- Igen? - késztetett folytatásra Jasper udvariasan. 
- Mióta tart? 
- Amióta megláttalak. 
- És gondolom, már mindenki tud róla. 
- Nem. Ami azt illeti csak Alice, de ő is csak azért, mert látta, hogy erről beszélek veled... 
- De Edward? Ő mégis csak gondolatolvasó. 
- Nem gondoltam az érzéseidre, amíg ott voltunk a közelében Alice pedig az olasz kultúrára gondol amíg Edward a gondolatait tanulmányozza. 
- Uh... Hát kösz. 
- Ez már csak természetes. 
- A francba! 
- Mi az? - kérdezte aggodalmasan. 
- Edward csak lát az én gondolataimba! 
- Ami azt illeti, azt mondta, hogy mostanában egyre kevesebbszer látja vagy hallja a gondolataidat. 
- Miért? 
- Ezt ő sem érti.
- Gondolom, zavarja. - mondtam halkan az orrom alá. 
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire… - mondta nevetve. Én is elkezdtem nevetni, gondolom Jasper végre bevetette a képességét. 
- Köszönöm.
- Szívesen. - azzal rám kacsintott.
Az utolsó pár percben a rovarokat néztem és a növényeket. Csodaszép zöld volt körülöttem minden. Két katicát is láttam. Ilyenkor nyár közepén nagyon gyakoriak voltak. Aztán megszólaltam.
- Nem sétálhatnánk? - kérdeztem.
- De. Gyere! - azzal befelé ment az erdőbe.
Nem tudom meddig sétálhattunk ott csendben, de nagyon jó érzés volt. Nem mintha, nem látnám ezt a tájat elég gyakran. Akkor és ott úgy éreztem, hogy minden rendbe fog jönni.
- Kérdezhetek valamit? - kérdezte Jasper óvatosan.
- Mit szeretnél tudni? 
- Nem vagy szomorú a tegnap miatt? 
Ledöbbentem erre a kérdésre számítottam a legkevésbé. Nyugalom áradt szét a testemben, amikor szomorúságot éreztem. 
- Köszönöm - suttogtam nagyon halkan. 
- Nem kell megköszönnöd. 
- De szomorú vagyok, mint az előbb megtapasztalhattad. Viszont az élet megy tovább és én ez ellen nem tehetek semmit. 
Egy ideig elgondolkodott ezen majd megszólalt. 
- Ideje lenne végre hazamennünk. - nagyot nyeltem és először ideges majd nyugodt lettem.  
Hazafelé menet szinte egymáshoz sem szóltunk. Majd megálltunk az ismerős fehér ház előtt. 
- Azt hiszem, hogy muszáj lesz bemennem. - Jasper csak bólintott. 
Mikor beléptünk a házba ledöbbentem. Aznap nem utoljára…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés