6. fejezet – Stacey Wallis

Mikor hazaengedtek a kórházból, Edward segített mindenben. Ugyanolyan figyelmes és kedves volt, mint régen mindig. Kezdtem úgy érezni, hogy minden visszazökkent a régi kerékvágásba.

De Carol nagyon kavart mindenen.

Először is, mivel Edward újra járni kezdett az iskolába, biológián őmellette ült. Én tudtam, hogy Edwarddal itt beszélgettem először – itt kezdődött minden. Csak nehogy Carollal is úgy összemelegedjenek…

Hiszen szeret!

De félem. Nem engedem, hogy Carol… elvegye tőlem!

Edward nem fog megcsalni!

Ez nem megcsalás!

Ő szeret engem!

Carolnak nincs esélye!

Legalábbis remélem…

-Szia Bella! – hallottam egy hangot a hátam mögül az ebédlőben. Megijedtem, gyorsan hátrafordultam – Carol volt az. – Bellának hívnak, nem?

-De, de… - motyogtam.

-Mióta jársz ide?

-Nem olyan régóta. Tudod, én is év közben jöttem, mert ideköltöztem az apámhoz.

-Látszik, nem vagy olyan folyton beszélgetős, mint a többiek.

-Azt hiszem, én sosem leszek olyan. Nem tudok egyfolytában beszélni. Igazán ilyenekkel nem is nagyon tudok kijönni.

-Én is hasonló vagyok. – mondta Carol. – A locsogás nem az erősségem – tette hozzá nyíltan. Ez szimpatikussá tette őt számomra.

-És ti is ideköltöztetek? – kérdeztem.

-Igen. Az egész család. Mert van két öcsém, ikrek. De nem nagyon számítanak sokat, mert két évesek! – mosolygott.

-Nekem nincs testvérem. Milyen az?

-Néha idegesítő, például ha nem nézheted a tévét, mert folyton ordítanak. De aranyosak, nagyon. Én szeretem őket, szeretek vigyázni rájuk.

-Tök jó.

-Figyelj, gondolom, ismered az osztálytársainkat…

-Persze.

-Kérdezhetek valamit?

-Attól függ – idéztem azt, mint Edward is mondott nekem.

-Csak pár emberről akarok kérdezni. Akiket nem ismerek.

-Oké.

-Tudod, hogy hívják azt a fiút, aki mellé ültettek biológián?

A fájdalom ismerősként hasított belém. Tehát ki is szemelte magának Edwardot?! Hirtelen már egyáltalán nem találtam Carolt olyan kedvesnek, mint amilyennek eddig tartottam. Edward már foglalt, sajnálom!, akartam mondani neki. De nem akartam bunkónak tűnni.

-Edward Cullen – ahogyan kimondtam a nevét libabőrös lettem.

-És… milyen?

-Hogyhogy milyen?

-Jó tanuló? Kedves?

-Elég jó tanuló – mondtam. Furcsa érzésem volt, amint róla beszéltem. – Mármint nem stréber, de nem is áll bukásra. Pont jó.

Carol a levegőt bámulta megigéződve. Ennek meg mi baja? Ilyen jót mondtam volna Edwardról? Lehet, hogy nem „szupersrác” –nak kéne előadnom őt.

-És hogyan beszél? Csöndes?

-Ő olyan más. Nem lehet rajta kiigazodni. – ez végül is igaz, nem? – Sok időbe telik, míg valaki tényleg ki tud rajta igazodni.

-És kik azok, akikkel most ül? – mutatott a Cullen-társaságra a törzsasztaluknál az ebédlőben.

-Ő Alice Cullen. Ő pedig Emmett Cullen.

-Az az izmos fiú? – kérdezte Carol.

-Igen, ő Emmett. Aztán ő Rosalie…

-Milyen szép lány! – szakított félbe Carol.

-Aha. Ő pedig – mutattam végül Jasperre – Jasper Hale.

-És ők barátok?

-Testvérek – helyesbítettem

-De hát nem azt mondtad, hogy Jasper… Hale, és Edward Cullen? Nem ugyanaz a vezetéknevük!

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy Cullen-nek Edwardot mondta, pedig mondhatta volna Alice-t vagy Emmett-et is. Tehát ő jutott először az eszébe.

-Őket örökbe fogadták. Az apjuk Carlisle Cullen.

-Ja, értem. Érdekes, ennyi gyereket fogadnak örökbe?

-Látod!

-Bella! – szólt sürgetően Carol.

-Igen?

-Edwardnak van barátnője?

-Miért kérdezed? – kérdeztem gombóccal a torkomban. Nem akartam válaszolni a kérdésére.

-Csak mert csodálkoznék, ha pont ő lenne szingli.

-Hát igen… van.

-És ki? Kikkel szokott randizni? Milyen típusú lányokkal?

-Izé… - próbáltam kitalálni valamit. Nem akartam magamat válaszolni, mert azzal csak még eggyel több ellenszenvest szerzek magamnak. Nem elég, hogy Jessica és barátai utálnak ki maguk közül, Carol is kerülni fog, pedig most ő maga kezdeményezett velem beszélgetést. Nem akarom, hogy ő is utáljon, esetleg beszálljon a Jessica-Lauren társaságba…

-Igen? – kérdezte türelmesen.

-Stacey Wallis – böktem ki. Ezt a nevet egy könyvből vettem – remélem, Carol még nem olvasta azt, különben rögtön rájön mindenre.

-Stacey? – kérdezte.

-Aha.

-És ő hogy néz ki?

-Barna hajú, fehér bőrű…

-És milyen ruhákat hord?

-Egyszerűeket.

-Értem. Köszi! – mondta, felállt, és otthagyott.

Na, gratulálhatok magamnak – megint sikerült kavarnom egyet a dolgokon.

Délután csörgött a mobilom. Carol volt az.

-Nem tudsz valamit erről a Stacey-ről? – kérdezte. – Rákerestem egy csomó helyen. Gondolod, hogy nincs fent?

-Fogalmam sincs – mondtam. – Lehet, hogy igazad van.

-És hol láthatom szerinted?

-Miért érdekel hirtelen Stacey? – tértem ki a válasza elől.

-Mert kíváncsi vagyok, ki Edward Cullen barátnője. Te ismered őt, nem? Megadnád a telefonszámát? Vagy van egy jobb ötletem: beszélj meg vele egy találkozót!

-Ő…

-Most miért ne? Így legalább megismerhetem Stacey-t, és biztos mond valami izgi dolgot a barátjáról!

-Biztosan…

-Akkor?

-Izé…

-Mondd már meg!

Nem volt más választásom, nem tudtam megadni egy kitalált telefonszámot:

-Megbeszélek vele egy… találkozót…

-Szuper! Köszi Bella! – éreztem a hangján, hogy legszívesebben most lerakná a telefont, és örömtáncot lejtene a szobájában. Ezt megint jól megcsináltam.

-Carol… - mondtam.

-Igen?

-Még bocsánatot sem kértem, amiért belementem az autótokba! – mondtam a balesetre célozva.

-Semmi baj! – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Szent a béke, meg amúgy sem haragudtunk rád! Az időjárás hibája, nem?

-De… - motyogtam, de nem tudtam olyan boldog lenni, mint Carol, a vonal túlsó végén…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés