Hosszú, hosszú ideje őrlődtem már a régmúlt emlékei és a teljes öntudatlanság között. Úgy éreztem, mintha valaki kiszipolyozta volna belőlem az összes erőmet, és végtelen időkig tehetetlenségre ítélt. Ezért cserébe kaptam meg az emlékeimet, bár homályosan és szemcsésen, mintha egy régi filmet néztem volna. Feküdtem, talán még mindig az erdő közepén, és milliónyi színes jelenet tárult elém. Kiskoromtól kezdve, a forksi barátaimon át, a Cullenekig. Azonban egy idő után a pörgő képek lelassultak, és egyre nagyobb lett a homály. Az utolsó emlékkép, azaz Renesmeé megszületése után pedig teljesen eluralkodott felettem a sötétség…

A magatehetetlen állapotot hirtelen váltották fel a jelen történései. Újra képes voltam az érzékelésre, hallásra, tapintásra, és minden másra is. Éreztem, hogy már nem az erdő közepén vagyok, hanem Edward ágyában. Furcsa volt… mióta vámpír voltam, sosem használtam alvásra ezt a bútort. Előtte sem nagyon.

Éreztem a közelségét. Még így, kábultan és erőtlenül is nagyfeszültségű mágnesként hatott rám. Ahogy az egyik kezem fogta, és a másik kezével az arcom cirógatta. Edward a szerelmem… a férjem… a gyermekem apja.

-         Nem tudom eléggé megköszönni, hogy segítettetek őt megkeresni – mondta hálával telt hangon valakinek.

-         Ugyan, semmiség. Mi ismerjük a legjobban az erdőt – felelt egy öblös hang. Sam Uley?! – Úgy tűnik, arra specializálódtam, hogy megtaláljam Bellát, ha összeesik az erdő közepén.

-         Ritkán láttam olyat, hogy egy vámpír összeesik… vajon mitől történhetett? Hiszen teljesen egészséges a vizsgálatok eredményei szerint! Kivéve, persze, hogy nem él – csodálkozott Carlisle.

-         Sokkot kapott – motyogta Jasper.

-         Nem kizárt… bár Bellát keményebb fából faragták – jegyezte meg derűsen Emmett.

-         Hogyne… én teljesen megértem őt. Azért képzeljétek magatokat a helyébe! Iszonyú… - suttogta Rosalie.

-         Mikor tér magához, Alice? – kérdezte Esme. A kérdezett fél felkuncogott.

-         Úgy érted, mikor nyitja ki a szemét? Csak mert már teljesen öntudatánál van, és hallgatózik.

Valóban magamnál voltam már, de nem volt elég erőm, hogy kinyissam a szemem. Az emlékek hihetetlen módon sokkoltak és fárasztottak le. És féltem. Nagyon féltem attól, mi lesz mostantól, hogy tudomást szereztem a lányomról. Megszorítottam Edward kezét, jelzésképp, és nagy levegőt vettem. A torkom furcsa mód nem kapart túlzottan. Ilyen érzés az, amikor előző nap vadásztam… ezek szerint nem is sok ideig feküdtem odakint?

-         Bella, kedvesem! Kérlek… térj magadhoz! Sajnálom, annyira sajnálom, hogy nem mondtam el! Kérlek, csak mondd, hogy jól vagy! – Edward lázasan suttogó hangja szólt közvetlen mellettem. Összeszedtem az összes erőm, és ránéztem. Annyi érzelem vett rajtam erőt! Sokkal erősebbek, mint amit eddig tapasztaltam. Az emberi, és vámpíri érzelmek sokszorosával öleltem át a férjem nyakát, és gyengéden, de szenvedélyesen megcsókoltam. Egy pillanatnyi döbbenet után ő is azonnal reagált rá. Igyekeztem mindent kifejezni ezzel az egyetlen gesztussal, és most az egyszer kívántam azt, bárcsak olvasna a gondolataimban.

Hirtelen szakadt el tőlem, és elkerekedett szemmel nézett rám.

-         Ezt meg hogy csináltad?!

-         Micsodát? – kérdeztem rekedten.

-         Csókolóztunk, és egyszer csak hallottam, hogy azt mondod: „Bárcsak tudna olvasni a gondolataimban, és érezné, mennyire szeretem.”

Döbbenten meredtem rá. Ez nem lehet! Hallja a gondolataimat?! Ezentúl semmi sem lesz titok a számára? Ne, ne, ne!

-         Most is hallod? – suttogtam megrökönyödve. „Edward, mégis hogy lehetséges ez?!”

-         Nem. Semmi – sötétedett el az arca. – De hogyan?

-         Stop, visszateker, valaki elmagyarázná nekünk is, miről van szó? – szólt közbe Carmen. Elszakítottam Edwardtól a pillantásom, és körülnéztem. A szobámban volt az egész családom, Kate, Carmen, Eleazar, Sam Uley, Emily, Jared, Paul, Quil, Embry, és Seth. A vérfarkasok Jacob, és Leah kivételével.

-         Edward… hallotta a gondolataim – nyögtem fel keserűen. Mindenki elképedve bámult ránk. Egyedül Emmett találta meg a poént az egészben.

-         De miért vagy ilyen szomorú, Bells? Ha jól vettem ki, épp azt kívántad gondolatban, hogy tudjon olvasni a gondolataidban. Most meg…?

-         Emmett, fogd be – vetette oda Alice.

-         Elég, srácok – intette le őket Esme.

-         De Edward, mégis… mit hallottál? – faggatózott Carlisle.

-         Bella hangját, kicsit furcsán, olyan túlvilágról szólóan. Hasonlított Nessie emlékképeire.

Mindenki töprengni kezdett, kivéve Quilt, aki felkuncogott.

-         Hmm… elnézést, de szerintem nyilvánvaló, mi történt – jegyezte meg kicsit fellengzősen.

-         Akkor megosztanád velünk is, kutya? – morgott Rose.

-         Még szép! Egyszerű az okfejtés: Nessie képessége az, hogy gondolatokat tud mutatni az embereknek. Jake mesélte, hogy Bella egyben pajzs és szivacs a mentális képességekkel szemben. Na?

Tátott szájjal néztem Quilre. Te jó ég! Renesmeé képességét is magamba szívtam volna? Csak azt osztom meg Edwarddal, amit szeretnék?

-         Briliáns, Quil – biccentett Kate.

-         Köszönöm – vigyorgott.

Boldogan néztem Edwardra, és ő is sugárzó mosollyal pillantott rám. Óvatosan nyúltam az egyik kezéért, és mikor megérintettem, erősen fókuszálni kezdtem.

“Belenéztem Edward ragyogó, diadalmaskodó szemébe és tudtam, hogy győztem. Mert semmi mást nem akartam, csak vele lenni. Próbáltam nem sírva fakadni, amíg nem mondtam ki a kötelező szót.

- Akarom – sikerült kimondanom, bár közel értelmetlen suttogás lett, villogtattam a szemem, hogy megszáradjanak és lássam őt. Amikor ő mondta a szó győzedelmesen és boldogan csengett.

- Akarom – mondta.”

Hallottam, ahogy elakadt a lélegzete.

-         Te… te… emlékszel… - dadogta. Furcsa volt a mindig összeszedett Edwardot így hallani.

-         Mindenre. Tökéletesen. Azért estem össze, mármint, szerintem – suttogtam, és a következő pillanatban már újra a karjaiban tartott. Úgy ölelt, mintha bármelyik pillanatban elszakíthatnának minket egymástól. Ami nem fordulhat elő soha többé.

-         Visszatért az emlékezete! – ujjongott Alice és sorban mindenkit körülugrált (akit tudott).

Edward kicsit hátrébb húzódott, és a szemembe nézett. Sosem láttam még ilyen boldognak, talán az esküvőnkön.

-         Szeretlek, Mrs. Bella Cullen. És semmit sem tehetsz ellene.

-         Mintha akarnék. – forgattam a szemem, és újból hozzábújtam. Már csak egyetlen dolog hiányzott… nem is dolog, hanem személy. A kislányunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés