Nem volt értelme sem tagadnom, sem helyeselnem Jake gondolatainak igazságát. Ez mind egy beteg és rossz komédia torz poénja volt. Kellett volna félnem a családomtól, ez lett volna a normális. Nem hallották, mit kértem a vérfarkastól, de hallgatózni fognak, mikor Jake beszél majd Bellával. És a gondolataik majd becsapódnak az elmémbe, mintha egyszerűen ott sem lennék. Született valaha nálam aljasabb lény az univerzumban? Aki az ürességből a szerelem poklába zuhant, át a legmélyebb és legmagasabb érzelem-hullámvasutakon, hogy végül az érzéketlenség sekélyes lápvidékére tévedjen? Tudnom kellett volna, hogy látom-e még azt a poklot, hogy akarom-e látni. ’Bella’ – sóhajtottam magamban.
Jacob magas, erős és erőszakos, mégis emberi mivolta egy új kétséget ébresztett bennem: annyi misztikum van a világban – legalábbis az emberek szerint azok -, akkor miért ne lehetne az időt visszaforgatni?
Ha lenne esélyem rá, a legegyszerűbb döntést hoznám. Visszamenni egészen addig a napig, míg be nem lépett az osztályba, míg meg nem éreztem vérének eufóriát okozó illatát, míg szívét meg nem hallottam erősen dobogni. Elhagyni Forksot, elhagyni az egész kontinenst. Soha többé nem átélni a testünk összefonódását, soha többé nem vigyázni az álmát, nem hallgatni a dünnyögését… de emlékeznék. Mindenre.
Miért lettem őrült? Miért nem veszíthettem el inkább az emlékezetem? Vagy miért nem válhattam inkább egy géppé? Ész és érzelem nélkül, nem szomjazva a szerelem és élet megformálójára: Bellára.
Jacob toporgott az ajtóban, kételkedve abban, hogy a családom engedi őt kettesben maradni Bellával, és nehézkesen lélegezett a szagunktól. Láttam apám gondolatain keresztül, hogy az arcom feszült, hogy olyan vagyok, mint aki tébolyult. A feleségem – egy óráig, holnapig talán -, arca szürkévé vált kettőnket szemlélve. Nem féltettem őt attól, hogy rossz lesz neki Jacob oldalán. Mindig lesz egy meleg, emberi kar, aki átölelje. Botorság volt az a gondolat, ami fél pillanatra átsuhant az elmémben. De csak én tudtam, hogyan szereti Bella, ha átölelik. Nekem el kellett volna azt magyaráznom Jacobnak.
- Menjünk, és hagyjuk, hogy Jacob és Bella egy kicsit négyszemközt beszélhessenek – mondtam robotszerűen. El akartam menni innen, futni, ha Bella kitör, és jogosan a halálomat kívánja. Soha többé nem nézhetek ezután a szemébe. Én fogom közvetetten, Jacobon keresztül arra kérni, hogy csaljon meg.
- Csak a testemen keresztül – sziszegte Rose, és Bella arcára tette kezeit. Nem éreztem magam elég erősnek egy testvérgyilkossághoz, de Bella halálához végképp nem. – Bella! Jacob beszélni akar veled. Félsz egyedül maradni vele?
Akar! Mekkora hazugság volt! Még szándékában sem állt, de a kusza gondolatai megzavarták őt, és hagyta, hogy irányítsak mindent. Bella Rose és Jake arcát figyelte.
- Rendben lesz, Rose! Jake nem fog minket bántani. Menj Edwarddal!
- Lehet, hogy trükk – ellenkezett Rose.
- Hogy lehetne az? – értetlenkedett kedvesem. Csak egy naiv, önfeláldozó ember volt, akit szerettem volna utoljára megcsókolni, akinek utoljára bocsánatot kérve szerelmet akartam vallani.
- Carlisle és én mindig az oldaladon fogunk állni. Mi vagyunk az, akitől félnie kell – feleltem idegesen. Rosszul volt, és nekem fenyegetnem kellett, hogy elcsalhassam Rose-t a közeléből.
- Nem- suttogta kedvesem. – Ne Edward! Nem vagyok… - hebegte csillogó szemekkel. Megráztam a fejem, önkéntelenül elmosolyodva önzetlen érzésein, félve, hogy azután, hogy beszélt vele Jake, már nem fog értem ennyire aggódni, nem fog engem szeretni.
- Nem úgy gondoltam, Bella – hazudtam. Aztán halkan még hozzátettem – hogy abba a hitbe ringassam, nem fogok meggondolatlanságot tenni: - Jól vagyok. Miattam ne aggódj!
- Mindenki. Kérem – mondtam monotonon.
Mind elvonultak előttem, gyorsan és hangtalanul. Alig vártam, hogy kimehessek innét, hogy a bőrömet letéphessem az arcomról, vagy legalább megrakhassam a saját máglyám, elkezdve Jacob munkáját.
Rosalie még hezitált. „Mi az újabb terved? Kutyakaját gyártasz Bellából?”
- Rose – szólt Bella lágyan. Olyan lágyan, mikor engem akart vigasztalni, vagy megbékíteni. – Szeretném, ha kimennél.
Rose rám nézett, intve kezével: „Indulj! Én fogok melletted állni, és egyetlen gyanús szó a korcs szájából, és halott vagy!”
Tompán zúgott a fejem a többiek gondolatától. Kérdeztek, kérdeztek és megint csak kérdeztek.
- Hagyjatok – nyögtem.
Jacob már Bella kezét fogta. És sértegette: „Nem fogok hazudni, Bells. Förtelmesen festesz.”
Hogy merészelt vele így beszélni?! Bella gyönyörű volt, még ha beteg is volt. A lágy ajkai, amit hetek óta nem érintettem, rózsaszínen csillogtak, a krétafehér bőre ugyanolyan puha volt, mint mindig.
„Ó, Edward, ha még ember lennél…” – üzente Jazz elkínzottan. – „ Vele lehetnél úgy is… most is téged kíván. Mikor beszélgetni voltál Jacobbal, először csak vigasztalni akart téged. De most…”
- Fejezd be – tapasztottam be füleimet, mintha az védett volna a gondolataitól.
„ Mint egy mocsári szörny” – mondta Jacob, és Bella nevetett.
„Olyan jó hallani téged. Jó érzés mosolyogni. Nem tudom, mennyi drámát tudok még elviselni.”
- Eddig is kibírtad – morogta Emmett. Egyre inkább eltűnt a humoros, domináns oldala.
Rose érzéseit tiszteletben tartotta, és nem mondta meg neki, hogy egy gyerek nem ér annyit, mint Bella élete és az én boldogságom. És már csak azért sem mondta el neki, mert akkor Rose biztosan elhagyja. Rosalie-nak sosem volt semmi fogalma arról, hogy mennyire szerencsés.
- Em – szólt anyám békítőleg, ám végül feladta. – Mi mind színlelünk – bukott ki belőle. – Bella gyereket vár, és mi csak azért nem öljük meg egymást, mert nem akarjuk, hogy kiboruljon, és hogy egyedül maradjon. De nem bolond. Tudja, hogy mindenkit bánt.
- Akkor miért nem engedi, hogy kivegyem belőle?! – csattant fel apám. Ők ketten soha nem vitáztak komolyabban.
Esme bájos vonásai elcsúfultak.
- Én nem tudom neked már jobban elmondani, hogy mit jelent egy gyerek egy nőnek.
- Én… megértem, de ez most…
- Csak ne mondd, hogy más – tiltakozott Alice. – Ez pontosan ugyanaz. Egy gyerek, egy anya. Se több, se kevesebb.
- Ó, Alice, kérlek – rezzent össze Jazz. „Hazudik” – pillantott rám.
- Miért nem hagyjátok abba? – hörögtem idegesen. – Ennek mindjárt vége.
- És mégis hogy?! – villogott Emmett szeme.
- Hallgassátok! – intett a ház felé Rose. „Mocskos féreg” – köpte gondolatban a szavakat.
„Ha azt hiszed, hogy ez a lenyomat valaha is értelmet ad…”hadarta Jake. ”Tényleg azt hiszed, ez mind csak azért volt, hogy egyszer egy erősebb lenyomat igazolja ezt? – Megsimította Bella fakó testét. „Mondd csak, milyen pont volt akkor az, Bella! Melyik volt az a pont, ami miatt beléd szerettem? Melyik volt az a pont, amiért ő belé belészerettél? Amikor meghalsz”- a szavai vicsorogva törtek elő – „hogy lehetne minden rendben újra? Enyém, tied, övé! Őt is megölöd, de én nem ettől tartok.”
Bella elszörnyedve nyögött. De Jake folytatta, vádlóan. „Nos, akkor hol van a te csavargó szerelmi törtétedben az a pont, ami a végét jelenti? Ha van bármi igazolás, akkor mutasd meg Bella, mivel én nem látom.”
Bella sóhajtott: ”Most még nem tudom, Jake. De én csak… érzem… hogy mindez valami jó felé vezet, nehéz most ezt látni. Azt hiszem, hívhatod bizalomnak.
- Bizalom? – fintorgott Jazz. – Miféle szörnyeteg képes ezt éreztetni Bellával?
- Nem emlékszel? – szisszentem fel. – Szörnyeteg vagyok. Az az izé belőlem jött elő.
- Hah, így már mindjárt világos – lökte meg a vállam Emmett. – Komolyan Edward!
„Megőrzöm a szívem verését. Elég erős vagyok hozzá.” – dacoskodott Bella. „Erősnek kell lenned, kedves” – könyörgött anyám gondolatban Bella szavai hallatán.
„Ez nagy hülyeség, Bella. Túlságosan sokáig voltál a természetfeletti erőkkel. Egyetlen normális ember sem élné túl ezt. Nem vagy hozzá elég erős!”
Miért nem tér már a lényegre? Miért nem mondja ki egyszerűen a gyomorforgató tervemet? Hogy lehet ekkora bolond, hogy nem használja ki a lehetőséget? A könyörgésem, hogy győzze meg Bellát és tegye magáévá?
Jasper érezte a türelmetlenségem, az ösztönösen jövő féltékenységem, és próbált lenyugtatni. Nem tudom, hogy Bella titkolt terve vagy Jasper elfuserált érzelemhullámai tették-e, de hörögni kezdtem, vadul karmolászva egy fa törzsét, és a térdeim megrogytak.
„Tudtad, hogy Esme leugrott egy szikláról? Amikor ember volt.”
„ÉS?” – dörrent rá Jacob „jövendőbelijére”.
„És elég halottnak tűnt, hogy ne foglalkozzanak vele, és levigyék a hullaházba. Még vert a szíve, amikor Carlisle megtalálta…”
„Nem az a terved, hogy emberként éld túl” – állította Jake tompán.
- Ezt láttad már előre, ugye Alice? – krákogtam a zsibbadt agyammal erőlködve.
- Sajnálom – suttogta. – Megkért, hogy titkoljuk.
„Sürgősségi vámpirizálás” – mormogta Jake.
„Ez működött Esménél, és Emmettnél, meg Rosalienál, és még Edwardnál is. Egyiküknek sem volt olyan nagy formában. Carlisle csak azért változtatta át őket, mert csak a halál várt rájuk. Nem fejezte be az életüket, megmentette őket.”
A földre rogytam. Elment a maradék esze. Ez az egész helyzet egy szatíra volt, ami túl komoly volt, és mégis abszurd. Annyi elmélet volt a világban a misztikumok mellett. Mi van, ha ez nem a valóság, csak az agyam létezik, és egy felsőbb erő manipulálja, képeket vetít neki, és kísérletezik, mikor loccsan szét a gyötrelemtől?
Lehetséges lenne, hogy mindenki és minden körülöttem csak egy lidércnyomás?
Számít valamit, hogy az ellenségem elragadja tőlem a feleségemet, ha ez az igazi létezésben meg sem történik? Ér valamit is, hogy Jacob ezekben a pillanatokban győzködi, hogy térjen észhez, és ne ölje meg magát a semmiért, ha ez maga a semmi?
Bella mély levegőt vett: „Most nem a helyes dologról van szó – mondta, majd kisziszegte a levegőt. - Nem akarom megölni a fiamat.”
- Fiú? – kaptam fel a fejem. – Hogy… hogyan? – motyogtam.
- Csak szeretné – vetette oda a szavakat Rose. – Folyton arról motyog álmában, hogy lesz egy kicsi Edwardja.
Nem volt egyetlen követhető gondolatom se, az érzelmeim keresztülszúrták a mellkasom, és a torkomon megakadt a levegő.
„Ó, nem hallottam a nagyszerű hírt. Az ivadék egy fiú, ha? Hozhattam volna néhány kék léggömböt” – élcelődött Jacob, és láttam a gondolatain keresztül, hogy Bella arca kipirul, és ez Jacobnak ugyanolyan bódító volt, mint nekem.
„Nem tudom, hogy fiú-e - mondta szégyenlősen. - Az ultrahang nem hatásos. A burok túl kemény a baba körül – mint a bőre. Ő egy apró rejtély. De a fejemben, mindig egy fiút látok.”
Be akartam rontani, hevesen tiltakozni, hogy azonnal hagyja abba ezt a képtelen fantáziálást. De ha ennyire akar fiút… ma már lehetséges, hogy kiválassza a nemét. Jacobnak minden bizonnyal nem lett volna áldozat nem a véletlenre bízni a nyüszítve világra jövő kölkei nemét.
„Mi a tét Bella?” – motyogta Jacob. „A pont az volt, hogy te mindennél jobban akartad a te vámpírodat. És most egyszerűen eldobod? Ennek nincs értelme. Amióta elképzelted, hogy anya leszel. Ha ez az, amit ennyire akarsz, akkor miért mentél hozzá egy vámpírhoz?”
Az én hibám volt: az ostoba kompromisszum, hogy nem ismertem a saját fajtám testi lehetőségeit, hogy azelőtt sosem gondolkodtam el ezen.
„Ez nem így van. Nem igazán foglalkoztam avval, hogy gyerekem legyen. Sosem gondoltam rá. Ez nem csak annyit jelent, hogy lesz egy baba. Ez… nos… az a bizonyos baba.”
Miféle „az a bizonyos baba”? A szemeim kidülledtek. Annyiszor elmondta már, hogy neki csak én kellek, és azt is, hogy csakis tőlem akar gyereket. De ez nem lehet az a baba. Jacobnak kellett összehoznia vele azt a bizonyos babát.
A képek száguldottak a gondolataimban, és volt, amelyiktől émelyegtem. Elképzeltem, ahogy elküldöm az aláírt papírokat, hogy az én Bellám többé már nem Mrs. Cullen, hogy messziről kilesem, ahogy egybekelnek. Hogy egész Forks megbotránkozva nézi végig Bella hirtelen újraházasodását. Hogy nem tudok elég messzire menni, és hallom kettejük gyönyörbe fuló sóhajait, és látom, ahogy hasa egyre gömbölyödik. És Jacobot, aki büszkén kíséri őt mindenhová. Láttam magam előtt Charlie és Billy elégedett arcát, Mike Newton ismételt megrökönyödését és csalódottságát.
A szülés után lábadozó Bellát, aki a kezében egy bronzos bőrű babát tart a karjaiban, Jacob ölelésébe simulva. És boldog. „Boldog, boldog, boldog” – csengett a fülemben az utolsó kép üzenete.
„Nem kell most döntened. Maradj életben. Akkor túl lehetsz rajta. Nem fog kitudódni. Próbáld újra” – könyörgött Jacob elég hangosan ahhoz, hogy újra koncentrálni tudjak.
„Nem értem… Mit értesz azon, hogy újra megpróbálni? Nem gondolhatsz arra, hogy Edward elhagyna…? É milyen különbség lenne? Biztos, hogy másik baba…”
„Igen” – mondta mohón Jacob. Jó úton haladt. Sikerülnie kell a tervemnek.„ Másik gyereket tőle, ugyanaz lenne.”
"Tessék?” – sipította Bella. Jacob képtelen volt tovább beszélni, és már megit csak azért, mert ugyanúgy, ahogy én, ebben a helyzetben már egyáltalán nem értette Bella döntéseinek miértjét. „Ó, fúj, Kérlek, Jacob. Azt hiszed, hogy megölném a babámat, hogy kicseréljem néhány dologra? Mesterséges megtermékenyítés?! Miért akarnék másik… erős babát? Elhiggyem, hogy az más lenne? Másik baba jó lenne?” – kérdezte émelygő hangon.
„Nem így értettem.” Motyogta Jacob.
- Idióta! – csapkodtam a levegőbe ökleimmel. De csak erőtlenül suttogtam. – Pontosan így kellene értened! Egy másik baba kell…
”Nem erőset” – javította ki Bellát. Hangosan kifújtam a visszatartott levegőt.
„Akkor mi a francot akarsz mondani?”
„Semmit. Nem mondok semmit. Mint mindig” – szabadkozott Jacob.
- Nem teheted, kutya! Nem, nem, nem! Megígérted! Vedd el, a tiéd! Csináld, ahogy kell!
- Edward? – lépett mellém Carlisle. – Mit tettél?
„Ki találta ezt ki?” – követelte Bella.
„Felejtsd el, Bella.”
” Ő mondta, hogy ezt mond?”
”Nem” – hazudta Jacob.
- Hazudik, folyamatosan – morogta Jazz.
„Ő volt, ugye?” – zihálta Bella.
„Nem teljesen. Nem mondott semmi konkrétat”.
- Meg fogom ölni – remegett meg hangom.
Néztem Bellát Jacob gondolatain keresztül. Arca ellágyult és visszasüppedt a párnák közé.
Elnézett Jacobról, ahogy beszélt, talán remélte, hogy mindent hallok. „Bármit megtenne értem. És én annyiszor bántom… De mit gondolhat? Hogy el fogom ezt fogadni? Néhány erős…” – motyogta, és elcsuklott a hangja. Szemei csillogtak.
Vonaglani kezdtem, némán üvöltve, és az ujjaim az arcomba martak. Soha, soha egyetlen pillanatban sem értett meg igazán engem, és soha nem is gondolkodott el azon, hogy ő egy bolond? Én is azzá váltam, vagy inkább én tettem őt is azzá. Vége. Mindennek vége. Egy korcsban bíztam, őszintén bíztam. Bíztam a családomban, bíztam Bellában, sőt miatta még magamban is egy rövid időre.
- Mi a pokol ez az egész? – rántott fel a földről Emmett, és meg akart rázni, de Rosalie megelőzte őt, és ököllel az arcomba vágott.
Emmett elengedett, de nem akadályozta meg Rosalie kitörését. Minden egyes ütése puha cirógatás volt ahhoz a fájdalomhoz képest, amit valójában éreztem. Nem tiltakoztam, nem védtem meg magam abban a négy-öt másodpercben, míg püfölt. Carlise és Jasper rángatták le rólam Rose-t.
- Köszönöm – néztem rá mindenféle gúny nélkül. – Te tudod, mi vagyok valójában.
- Nem tudom, hanem látom. Nézz magadra, te roncs. Bárcsak megölhetnélek!