(Edward szemszöge)

Miután Alice elment azért a „rettentően fontos” ajándékért – amire persze valószínűleg úgyse lesz szükségem –, megfogadtam Jasper tanácsát és megkerestem Tanyát, bár azért ez az egész dolog kissé ironikus volt, hogy most pont én keresem őt, de inkább próbáltam arra koncentrálni, hogy legalább valamennyire odafigyeljek Tanyára.
- Edward, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte Tanya, miközben a szemem előtt hadonászott a kezével. Én mondtam, hogy csak próbáltam rá odafigyelni, azt viszont egy szóval se említettem, hogy sikerült is.
- Persze Tanya, folytasd, amit elkezdtél – mondtam, miközben éppen a ház hátsó kertje felé tartottunk. Útközben összeakadtunk Carmennel, Kate-tel, Eleazarral és Irinával, akik épp egy hosszabb vadászatra indultak, de Tanya persze nem akart velük menni. Ráadásul tekintve, hogy Carlisle dolgozni ment, Esme, Rosalie és Emmett pedig vásárolni, Jasper meg a szobájában volt az emeleten, így szinte egyedül maradtam Tanyával, ami nekem nem nagyon tetszett. Az egy dolog, hogy beszélek vele, de az egy másik, hogy más jelenléte nélkül, kettesben beszélünk.
- Szóval épp ott tartottam, hogy nem tudom mire volt jó ez az egész bujkálósdi. – Hát tulajdonképpen én sem értettem egész pontosan, hogy mire volt jó ez az egész. Csak azt tudtam, hogy most nem tenne jót a helyzetnek egy beszélgetés Tanyával, de Jaspernek igaza volt. Valamikor úgyis beszélnem kell Tanyával, ha nem most, akkor máskor. De jobb előbb túlesni rajta.
- De semmi baj – folytatta Tanya. – Én megbocsátok neked emiatt. Felejtsük el és végre beszéljünk kettőnkről. – Megbocsátani? Kettőnkről? A szavak csak lebegtek a fejemben, de nem találtak értelemre, mintha azon a rögös úton, amíg befészkelték magukat a gondolataimba, elvesztették volna a jelentésüket.
- Nem értem, hogy miről beszélsz.
- Áh, valóban nem? Szerintem nagyon is érted, Edward. Te meg én végre együtt lehetnénk. – Úgy éreztem magam, mintha valaki felgyújtotta volna a villanyt, de amilyen gyorsan felvillant a fény, olyan gyorsan el is nyelte a homály, de ez nem az összezavarodás homálya volt, amikor nem tudtam, vagy nem is akartam megérteni azt, amit Tanya mondott. Nem, ez sokkal másabb volt, ez a megsemmisülés homálya volt. Tanya csak játékszernek tekintett, ezt mindig is tudtam. Az érzései irántam nem voltak mélyek, sőt… De mégis, hogy megint ezt az őrültséget vette a fejébe az már több a soknál! Ráadásul ez eszembe jutatta igaz szerelmemet, Bellát és ez volt a megsemmisülésem valódi oka. Nem a fizikai megsemmisülésről beszélek, hanem a tudati, érzelmi megsemmisülésről. Egyszerűen nem bírtam arra gondolni, hogy Bella már valóban nem szeret többé. Bár én választottam ezt az utat, mégis fájt az a tudat, hogy most már biztos továbblépett. El akartam menni Tanya és mindenki közeléből, ezért fogtam magam és bár vámpírhoz nem illő gyorsasággal, de elindultam, azonban Tanya utánam jött és megfogta a karomat. Megálltam egy pillanatra, majd ránéztem.
- Nézd, sajnálom. Talán elragadtattam magam. Kérlek, maradj itt! – Sóhajtottam egyet és végül maradtam. Leültünk egy-egy farönkre a kertben és néhány percig Tanya csak szótlanul ült, én pedig nem akartam megtörni a csendet, tekintve, hogy beszélni sem nagyon akartam.
- Szóval… én – kezdte, de aztán megállt, majd hangosan kifújta a levegőt és ismét megpróbált beszélni. – Mégegyszer sajnálom. Ha ez neked így nagyon sok volt, akkor visszább veszek. Talán inkább beszéljünk másról. Mondjuk arról a lányról, aki miatt ennyire szomorú vagy mindig.
- De én még nem említettem semmi ilyesfélét. Akkor meg honnan… - kezdtem, azonban Tanya a számra tette a mutatóujját és elhallgattatott.
- Hát nem nyilvánvaló? Mindenki csak erről beszélt a családban, hogy téged, hogyan lehetne felvidítani, bár ők se voltak sokkal jobb állapotban. És persze elmondták, hogy szakítottál azzal a lánnyal… – Itt kicsit gondolkodott, persze csak a másodperc töredéknyi idejéig. – Bellával, aki miatt másfél éve pontosan ugyanitt jártál.
- Erről inkább nem szeretnék bővebben beszélni. A lényeget tudod, úgyhogy más nem nagyon számít.
- Pedig talán jót tenne, ha beszélhetnél erről valakivel – mondta Tanya.
- Talán – ismételtem meg ezt az egy szót. Elrévedtem egy pillanatra és a nem is olyan távoli múltban találtam magam, ahol én és Bella még boldogok voltunk együtt. Mint mondtam, ez csak egy pillanat volt és már ismét Tanyával találtam magam szembe.
- Én csak segíteni szeretnék. De nem muszáj elmondanod, ha nem akarod – mondta, majd fel akart állni.
- Elmondom, talán tényleg valamivel jobb lesz. – És ekkor belekezdtem. Mindent elmondtam, ami Bellával és velem történt. Attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem, egészen addig a pillanatig, amikor kiderült a hazugságom és elhagytam Forkst. Azt vettem észre, hogy már nem éjjel van, hanem enyhén világosodik, így bizonyára reggel lehetett. Ekkorra végeztem a történetemmel, mivel elég sokszor megakadtam benne, nem tudtam, hogyan folytassam, vagy egyáltalán akarom-e folytatni, de mindig meggyőztem magam, hogy jobb lesz, ha valakinek elmondom ezt.
Tanya egy ideig csak bámult maga elé, majd rám emelte a tekintetét. Már éppen szólásra nyitotta a száját, amikor Jasper kilépett az üvegajtón, mely a hátsó kertbe vezetett, ahol mi is épp ültünk.
- Edward, hamarosan már biztosan megérkezik Alice az ajándékoddal – mondta, de nem értettem, hogy miért olyan fontos egy vacak ajándék.
- Jasper engem nem érdekel az ajándék, nem hiszem, hogy annyira fontos.
- Pedig nagyon is az. És Alice kitett magáért, szóval ne rontsd el az örömét. Biztos vagyok benne, hogy ha Alice visszaért, akkor nagyon fogsz örülni, hogy vette a fáradságot és elintézte neked az ajándékod.
- Tudod, Jasper, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. Mi az az ajándék, aminek annyira örülnék? – kérdeztem, mert most már igazán kíváncsi voltam, hogy miért győzködnek Alice-szel arról, hogy az ajándék igenis tetszeni fog.
- Nem, Edward. Majd a maga idejében megtudod. Amint Alice ideért, bizonyosan megtudod – válaszolta Jasper.
- De miért, egyáltalán mikor jön? És most hány óra van?
- Nem tudom Alice érkezésének pontos idejét, de most reggel fél hét van. Na, akkor maradjatok itt egy kicsit, aztán majd Alice biztos szól, ha meghozta az ajándékot. – Jasper a végén felkuncogott és azt vettem észre, hogy az utóbbi néhány napban ez egyre gyakoribbá vált.
Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozok Jasper furcsa viselkedésével és vártam Tanya reakcióját az elmeséltekkel kapcsolatban, de erre úgy látszik, hiába vártam. Szinte éveknek tűnt, amíg ott ültem csendben egy farönkön, miközben Tanya sem szólalt meg. Aztán teltek a másodpercek, majd a percek, és valószínűleg már egy jó idő eltelt, azonban Tanya eddig a pillanatig nem beszélt.
- Úgy látom, hogy nagyon szeretted azt a lányt – mondta. Én félig lehajtott fejjel ültem, de amikor ez a mondat elhagyta a száját, felemeltem a fejem, ránéztem és kérdőn felhúztam a szemöldököm, hiszen azt egy szóval sem mondtam, hogy már nem szeretem Bellát, tehát nem volt itt szükség a múlt idő használatára. De mielőtt bármit is mondhattam volna, Tanya elnézett a hátam mögé, majd elvigyorodott, én pedig semmit nem értettem. Aztán már csak azt vettem észre, hogy az ajka az enyémen van. Nem, nem csókoltam vissza, de el sem húzódtam. Persze el akartam húzódni, de egyszerűen leblokkoltam. Az agyam később fogta fel a dolgokat, mivel még mindig túlságosan össze voltam zavarodva, így néhány másodpercig Tanya ott tarthatta a száját az enyémnél, de aztán eltoltam magamtól.
- Sajnálom, de nem szeretlek és nem is foglak. Még mindig Bellát szeretem, úgyhogy ne használj múlt időt. Most el kell mennem – pattantam fel a farönkről, majd átugrottam a hátsó kertnél lévő kerítést és futottam. Tulajdonképpen furcsa irányban futottam, mert egyből az erdőbe kellett volna mennem, én azonban egy jó nagy kör kerülőt tettem, hogy ha esetleg a családom egyik tagja utánam jönne, mert Tanya elmondaná, hogy elmentem, akkor ne érezze meg az illatomat. Végül csak beértem a sűrű fák közé és úgy döntöttem, hogy ha már itt vagyok, akkor vadászok, bár nem olyan rég voltam vadászni, de biztosra vettem, hogy a történtek után már feketék a szemeim. Most igazán dühös voltam Tanyára, méghozzá azért, mert ő mondta, hogy meséljem el a Bellával történt dolgokat és utána pedig megcsókolt, pedig szerintem világosan elmondtam a történetemben, hogy őt szeretem és nem is fogok mást, bár ő már nem szeret, de én nem leszek képes megszabadulni a fájdalomtól, amit a hiánya okoz.
Mire kissé lehiggadtam már ismét eljött az este és arra jutottam, hogy hamarosan vissza kéne indulnom, így most történetesen nem kerülővel, de visszafutottam a házhoz.

(Bella szemszöge)

Mikor kiléptem az utcára már elég sötét volt, de nem törődtem vele. Valahogy nem érdekelt, csakis az, hogy ne legyek folyton a szállodában. Persze ekkor teljesen kiment a fejemből egy tény: Aki ilyen balszerencsés, mint én, az ne mászkáljon egyedül a sötét utcákon egy ismeretlen helyen.
Eleinte nem volt nagy probléma a kissé késői sétámmal, de aztán egyre sötétebb lett és hiába voltak az utcák többnyire kivilágítva, azért akadtak olyanok is, amelyek csak a vak sötétet sugározták. Viszont, amikor még nem volt ennyire sötét, pont az egyik ilyen utcán jöttem keresztül és mivel nem akartam eltévedni, ezért azon az útvonalon kellett haladnom, amerről jöttem, így kénytelen voltam bemenni abba a kivilágítatlan utcába. Nem volt túl hosszú utca, de azért azt sem mondanám, hogy rövid volt. Hiába próbáltam gyorsan sétálni, az utca csak nem akart véget érni. Ekkor azonban meghallottam valami neszezést a hátam mögül és valahogy olyan közelinek tűnt. A szívem ekkor vadul kalimpálni kezdett a rémültségtől és futásnak eredtem. Csakhogy összeakadtak a lábaim és szinte azonnal el is estem, miután elindultam. Nem láttam semmit és úgy éreztem, hogy megrántottam a lábam. Valahogy nem bírtam felkelni. A lábam szörnyen sajgott és nem tudtam, hogy mi esz velem. Ekkor valaki megérintette a vállam, mire felsikoltottam, azaz csak akartam sikoltani, mert ez inkább egy erőtlen nyöszörgésnek hangzott.
- Na, nem kell úgy megijedni – suttogta a fülembe egy női hang. És akkor úgy éreztem, hogy már szédülök is, majd az a valaki olyat tett, amire nem számítottam…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés