Edward előtt szerencsére sikerült titokban tartanom, hogy tervezek valamit, de attól kezdve minden szabad percemben a meglepetésemet tervezgettem. Alice nagy segítségemre volt, sőt néha még Jasper is, mivel remekül értett a műszaki dolgokhoz. Edwardot ugyanis nem egy tárgyi ajándékkal akartam meglepni...
Alice azonnal átjött, ha csak rágondoltam, hogy szükségem lenne rá, és mindenben támogatott. Remek tippeket adott, segített titkolózni Edward előtt, úgy, hogy közben Neki is segített. Legalábbis erre következtettem a sutyorgásokból.
A napok vészes gyorsasággal teltek, és én egyre izgatottabb lettem, alig bírtam már kivárni, hogy eljöjjön az igazi évfordulónk, az első csókunk, a legragyogóbb napunk évfordulója. Ezzel együtt, valami más is valós közelségbe került, Leo születése. Március elsején remegő kézzel lapoztam a naptárban, a szülés hónapjára. Carlisle legalábbis szinte biztos volt benne, hogy még ennek a hónapnak a végén világra jön Leo... De nélküle, a megérzéseimre hallgatva is így éreztem.

Március tizenkettedikén hajnalban kipattantam az ágyból. Edward nem volt ott, mert Alice ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen vadászni, előző éjjel. Megesküdött rá, hogy időben visszaérnek, elvégre Edwardnak ma dolgoznia kell. Általában ez volt a napom legrosszabb időszaka, amikor hosszú órákat kellett nélküle kibírnom, de ma kapóra jött, így lesz időm mindent nyugodtan előkészíteni. Szükségem is lesz erre az időre, mert szinte napról napra lassabb lettem. Nem esett kifejezetten nehezemre a mozgás, de elég gyakran elfáradtam, és néha meg is szédültem. Carlisle megnyugtatott, hogy mindez normális.
A fürdőszoba után első utam Leo szobájába vezetett, már jó egy hete ez volt a rutinom. Minden reggel bementem a szobájába, és ellenőriztem, hogy minden rendben van-e, ha véletlenül aznap születne meg. Szerencsére Jazz nem szerzett erről tudomást, különben valószínűleg élni sem hagyott volna...
Normál esetben nem okozott volna gondot, hogy alaposan bereggelizzek, de most már olyan ideges voltam, hogy egy falat sem ment le a torkomon. Vajon biztos jó ötlet, amit kitaláltam? Nem túl kreatív, és maradandó. Mégis inkább vennem kellett volna valami különlegeset. Edward bizonyára megint valami utolérhetetlent talál ki...

Nem tudtam elkezdeni készülődni, míg Edward haza nem ért, és újra el nem ment, így még idegesebben vártam, hogy megérkezzenek végre. Mikor éreztem egy kis szorítást a hasamnál, rájöttem, mekkora bolondságot teszek: nem szabad felhúzni magam! Elvégeztem pár légző gyakorlatot, amiket az Esme-féle DVD-ről tanultam, de nem lettem sokkal nyugodtabb...
Végre meghallottam, hogy közelednek. Az ablakhoz rohantam, és láttam, ahogy a háztól kicsit távolabb megállnak. Alice bizalmasan súgott valamit Edward fülébe, Ő bólintott, aztán szólásra nyitotta a száját, de barátnőm egy csilingelő nevetéssel beléfojtotta, akármit akart is mondani.
- Mondtam, Edward, hogy mindent elintézek! Meglesz, ne félj! - jelentette ki magabiztosan, és eliramodott.
Odébb léptem, és leereszkedtem a kanapéra - mégsem szép dolog hallgatózni. Edward úgy tűnt, nem lepődik meg, hogy ébren talál engem. Sugárzó mosollyal lépett a nappaliba, és egyszerűen csak hozzám sietett, hogy szorosan átölelhessen - és ezzel többet mondott, mintha megszólalt volna.

- Szeretlek - törtem meg a hosszú csöndet, még mindig közel bújva hozzá - már amennyire a hasam engedte.
- Azt hiszem, nem kell gondolatolvasónak lenned, hogy tudd a válaszom erre - kuncogott fel. Felemeltem a fejem, és némán gyönyörködtem szép metszésű, tökéletes arcában. Nem tudtam eldönteni, hogy aranyszín szemei az igen friss vadászattól olyan parázslóan ragyogóak, vagy a szerelme miatt...
- Csak érted... - súgta, és könnyedén megcsókolt.
Nem sokkal később elbúcsúzott, és fogadkozott, hogy ahogy csak tud, siet majd haza.
- Ma semmilyen túlórát nem vállalok - mondta.
Hosszan néztem utána, aztán tekintetem az égre tévedt, amely a két évvel ezelőtti időjárástól eltérően most borult volt. Két okból is örültem volna, ha süt ma a nap. Természetesen az egyik az, hogy azon a bizonyos sorsdöntő napon is ragyogó idő volt. Másfelől pedig így nem mehetett volna dolgozni, és az egész napot együtt tölthettük volna. De Alice jó előre figyelmeztetett, szóval nem tervezhettem nosztalgiázást a rétre...

Néhány perccel az után, hogy Edward elment, én pedig összeszedtem magam, és elindultam, hogy megegyem a reggelimet, megjelent Alice. Türelmesen megvárta, míg magamba tömöm a pár falat pirítóst, ám utána menthetetlenül kitört rajta a szervezésmánia. Felpörgött, és többet esélyem sem volt leállítani. A készülődés egyébként elég furcsán zajlott, mivel nekem nem igazán engedte, hogy bármi megerőltetőt tegyek - ma még óvatosabb volt, mint általában. Gyanítottam, hogy ennek Edward az oka, tekintve, hogy egész éjjel együtt vadásztak, volt ideje alaposan rábeszélni, hogy amíg Ő dolgozik, barátnőm levegőt venni se hagyjon egyedül, nehogy elfáradjak... Nem csak én voltam nevetséges...
Barátnőm áthozott jó néhány szívecskés díszt a Valentin-napon használtak közül, és vett vörös rózsákat is. Tulajdonképpen ez a nap volt a mi saját, külön Valentin-napunk. A délelőtt nagy része a ház díszítgetésével telt, ami részben az én hibám is volt. Nem segíthettem sokat, és még dirigáltam is. Pontosabban tökéletesre törekedtem, és minden milliméter számított. Nagy szerencsém, hogy Alice egy gyors vámpír, és maga is maximalista, máskülönben az első variálásom után otthagyott volna. Így azonban csak szó nélkül odébb tette az adott díszt. Háromszor sikáltam át az asztalt, hogy kellően tiszta legyen az ünnep fényéhez, és nagyjából tíz terítőt próbáltam rá, míg megtaláltam a megfelelőt.
Habár a dísztányéron tálalt hegyi oroszlánról lemondtam, az asztalnak így is fontos szerepe volt, ezért is igyekeztem annyira, hogy tökéletesen fessen.

Alice ragaszkodott hozzá, hogy ebédszünetet tartsunk, és addig nem hagyott békén, míg belém nem diktált valamennyi ételt. Egyre erősödött a gyanúm, hogy a dolog hátterében Edward áll, az örök aggodalmaskodó...
Ez után Jasper is átjött, hogy segítsen összeszerelni a dolgokat, és húszadszorra is elmagyarázza, amit már harmadik alkalommal kívülről fújtam. Miután magunkra hagyott minket - némi unszolásra, de megfogadtam, hogy később majd bocsánatot kérek tőle -, kiböktem a kérdést, ami egész délelőtt foglalkoztatott.
- Alice... Nem kéne Edwardnak is segítened? - Eredetileg sokkal finomabban akartam megfogalmazni, hogy ne legyen teljesen nyilvánvaló a hallgatózásom, de végül túl ideges voltam a köntörfalazáshoz.
- Már nem tudtam, mikor nyögöd ki! - nevette el magát barátnőm, aztán sejtelmes arckifejezést öltött, és a ki nem mondott kérdéseimre is válaszolt. - Természetesen nem fogom elmondani, hogy mit tervez a bátyám, de ne aggódj, minden úgy lesz, ahogy lennie kell! Jobban tudom, mint Edward. És még mielőtt újra megkérdeznéd, továbbra is ugyanazt látom, ha a jövőbe tekintek: egy tökéletes, különleges ünnepet!
Mindentudó mosolya nyugtalanná tett, habár már előtte is meglehetősen ideges voltam. Valami különös érzés járta át a testemet, és egyre türelmetlenebbé tett. Az eszemmel tudtam, hogy szükségem van még arra a szűk két órára Edward érkezéséig, de közben azt kívántam, hogy azonnal mellettem teremjen.

Már az utolsó simításokat végeztük a nappalin, amikor Alice telefonja megcsörrent. Arca feszült volt, amikor felvette, bár ez a hangján nem hallatszott. Valószínűleg a hallgatózás lesz az új hobbim, mert bűntudatom ellenére, próbáltam rájönni, ki is hívhatta. Ahhoz már elég jó volt a vámpírhallásom, hogy barátnőm pergő beszédét megértsem, de annyira még nem, hogy arra is rájöjjek, ki van a vonal túlsó végén... Az egyoldalú beszélgetés így elég furcsának hallatszott.
- Komolyan gondoltam - jelentette ki Alice keményen, és kissé sértve hozzátette: - Tudod, hogy nem szoktam hülyeségeket beszélni, és feleslegesen ilyesmit kérni!
A másik fél most visszavonulót fújhatott, mert Alice arca és hangja is megenyhült, és megnyugtatóan folytatta.
- Nem, minden rendben, de... Tényleg komolyan kérlek, hogy...
Nem tudta végigmondani a mondatot, mert félbeszakították. A jelek szerint ráadásul valami olyasmivel, amire egyáltalán nem számított, mert azon ritka pillanatok egyike következett, amikor barátnőm nem tudott mit mondani, és jó ideig csak tátogott. Végül hatalmas mosoly terült szét az arcán, és hangját visszanyerve magyarázkodásba kezdett.
- Hát, igen. Nem, azt nem egészen tudom, ezért is kérlek téged! Biztosra akarok menni, ez a feladatom. Igen, tudom, de ez van. - Akárhogy erőltettem az agyam, nem jutottam többre annál, hogy Alice-nek látomása volt valamiről, és ezzel kapcsolatban szüksége van valamire, amiben ez a valaki fog segíteni neki. De túl sok vala van, így aztán a folytatást sem értettem.
- Persze, de még van időnk, ez egészen biztos! Azt nem tudom, de... Igen, minimum. Megígértem, úgyhogy megnyugodhatsz, de azért nem hiába kértelek, szükség lesz rád... Köszönöm, akkor majd... Igen, én is alig várom! Szia! - összecsukta az apró kütyüt, és kérdő tekintettel rám nézett.
- Minden rendben? - érdeklődtem, belátva, hogy megint nem sikerült eltitkolnom a vétkemet. Ám Alice csak egy újabb titokzatos mosollyal felelt. Hajjaj, ebből még lesz valami...

Körülbelül egy órával Edward várható érkezése, azaz három előtt Alice hazaindult, hogy egymagam készülődhessek, és ráhangolódhassak az ünnepre.
- A ruhádat az ágyra készítettem, minden egyébbel együtt - magyarázta búcsúzóul. - Ha bármire szükséged van, csak szólj! És nyugodj meg, biztosan látom, hogy fantasztikus estének nézel elébe!
Mielőtt válaszolhattam volna - bár igazság szerint túl izgatott voltam az egybefüggő beszédhez -, már ki is viharzott az ajtón.
Pár percig még ott álltam, aztán a nappaliba indultam, egy utolsó ellenőrző körútra, öltözködés előtt. Kis híján rosszul lettem, amikor egy megálló autó zaját hallottam, de szerencsére csak Carlisle volt az, és nem Edward. Sokra mentem volna az egész délelőttös díszítgetéssel, ha ebben a kinyúlt melegítőben fogadom, kócos hajjal...
A nappaliban minden készen állt Edward érkezésére. A sötétítő függönyök be voltak húzva, kellő sötétséget biztosítva ezzel a vetítéshez. Ez volt ugyanis az én egyik ajándékom Edwardnak. Képek sokaságát gyűjtöttem össze, az Ő legrégebbi családi fotóitól kezdve a közös képeinkig, és mindezt egy filmmé szerkesztettem, megfelelő zenei aláfestéssel, beszúrt idézetekkel. Kicsit talán hasonlított a karácsonyi ajándékomhoz, de miután eszembe jutott ez az ötlet nem tudtam többé szabadulni tőle...
A vetítővászon a helyén volt, a laptop pedig az asztalon pihent, és több kábel is kígyózott belőle, ám mind gondosan el volt rejtve az asztal díszei alá. Ellenőriztem, hogy az akkumulátor teljesen fel van-e töltve, és mivel mindent rendben találtam, tovább indultam. A kettesszámú ajándék olyasmi volt, amit nem terveztem, hogy megveszek, de amikor megláttam, úgy érzetem, nem hagyhatom ott. Egy aranyos képkeret volt, két oroszlánnal díszítve: egy dússörényű apával, és virgoncan játszadozó fiával. Az volt a tervem, hogy Leo születése után lefotózom őket, és ebbe a keretbe tesszük majd a képet...

Megindultam a lépcső felé, és egy perccel később fel is értem. Tartottam egy szusszanásnyi szünetet a kimerítő feladat után, aztán a hálószoba felé vettem az irányt. A ruha valóban ott feküdt az ágyon, egy egyszerű, krémszínű darab volt. Tudtam jól, honnan szerezte Alice, és nagyon tetszett a történet. Ugyan nem vagyok kifejezetten nőies, és sosem a külsőmre fektettem a hangsúlyt, ennek a napnak meg akartam adni a tiszteletet egy szép ruhával. Azonban ekkora hasra tetszetős alkalmi ruhát találni nem is olyan egyszerű. Barátnőm végül egy esküvői szalonban bukkant erre a darabra, amit menyasszonyi ruhának túl egyszerűnek talált volna, de mára megfelelt. Egy darabig gyönyörködtem a ruhámban, aztán tudván, hogy mostanság nekem minden lassabban megy nekiálltam az öltözködésnek. A harisnya felvétele igazán kemény, és kitartó munkát igényelt, de Edwardért bármire képes voltam. Belebújtam a ruhába, ami csodával határos módon jól állt nekem. Nem arról volt szó, hogy zavart volna a súlyom - elvégre a fiam okozta, aki mindennél fontosabb lett számomra -, de néha elég nagy kellemetlenségeket okozott a méretem... Carlisle általában azzal vigasztalt, hogy emberként minden még nehezebb lenne, mint ebben a fél-állapotban. Véleménye szerint például nekem fájdalomcsillapítóra sem lesz szükségem a szülésnél... Hogy biztosan jókedvre derítsen, hozzátette, hogy ha lenne, sem tudná beadni, mert a bőröm már eléggé ellenálló. Megnyugtató, hogy az embernek ilyen humoros orvosa van...

A fürdőszobába döcögtem, hogy a hajammal is kezdjek valamit. Természetesen balszerencsémnél fogva leejtettem a hajkefét, és mivel túl gyorsan hajoltam utána sikerült összehoznom magamnak egy kiadós szédülést. Lehunyt szemmel, a mosdóba kapaszkodva vészeltem át. Miután már úgy éreztem, megállok a saját lábamon, elengedtem a mosdó permét, és elégedetten konstatáltam, hogy nem tettem benne kárt, pedig nagy esélyt láttam rá. Úgy látszik, nem volt hiába a sok buborékkergetés... Már éppen folytattam volna a frizurakészítést, amikor valami furcsa dologra lettem figyelmes. A harisnyámat nedvesnek éreztem, valami végigfolyt a lábamon, és lepillantva a kis tócsára biztos lehettem benne, hogy nem hallucinálok. Újra szédülni kezdtem, de most a fülem is zúgott, és a fejem hirtelen egy tömött teremmé változott, amelyben döbbent gondolataim próbálták egymást túlkiabálni.
- Nem lehet, hogy elfolyt a magzatvizem! - mondtam ki hangosan is, mintha ezzel bármit módosíthatnék a valóságon. - Túl korai!
De másról nem nagyon lehetett szó, lévén a mellékhelyiséget úgy nyolc hónapja nem igazán használom... Akkor hát, mégis csak Leo jön! Ma?
Agyam sebesen pörgött, mozdulni azonban képtelen voltam. Csak álltam ott, lefelé bámulva, hajkefével a kezemben, és gondolatban újra lejátszódott bennem a mai nap minden furcsasága. A különleges izgalom, a furcsa érzés a hasamban, és Alice... Hát persze, Alice tudja, hogy Leo hamarosan megszületik! Ezért fogalmazott úgy, hogy különleges napunk lesz, valószínűleg a furcsa telefon is ezzel állt kapcsolatban, és nyilván az sem véletlen, hogy a mindig fáradhatatlan Carlisle pont ma jött haza ilyen korán. Alice azért nem szervezte Edward meglepetését, mert tudta, hogy nem lesz rá szükség, és ez magyarázatot ad különösen elővigyázatos viselkedésére is... Agyamban lassan minden a helyére került, de ettől nem sikerült megnyugodnom. Akkor is túl korai!

Még mindig nem igazán tudtam mozdulni, így aztán jobb ötletem híján elkiáltottam magam:
- Alice, kérlek szépen, gyere át! Most már én is tudom, és szükségem van rád! - ordítottam, remélve, hogy nem csinál épp olyasmit, ami korlátozza tökéletes hallását, vagy elvonja a figyelmét.
A szerencse kivételesen mellém szegődött, és barátnőm egy másodperccel később már a fürdőajtón kopogtatott.
- Bella, bejöhetek? Minden rendben van? - A hangja egyszerre tűnt örömtelinek és aggodalmasnak.
- Gyere - mindössze ennyit bírtam kinyögni, miközben azt számolgattam, mennyivel is jön előbb Leo. Kemény munka eredményével végül megállapítottam, hogy a vártnál két héttel vagyunk korábban, de ha kilenc hónappal számolok, akkor majdnem egy hónap a különbség, és ez a nagy szám megijesztett.
- Ugye nincs semmi baj? - kérdeztem kétségbeesetten Alice-t, aki közben már villámgyorsan takarítani kezdett.
- Dehogyis, minden a legnagyobb rendben lesz, de most jobb lenne, ha átmennénk a szülőszobára - csitított, és nyugtatóan megsimogatta az arcomat.
Döbbenten hagytam, hogy körém tekerjen egy pokrócot, aztán az ölébe kapjon, és átsuhanjon velem a szomszéd házba. Túl kába voltam, olyasmin gondolkodni, mint hogy Alice ennyi pluszkilóval is milyen könnyedén felkapott, vagy hogy becsuktuk-e a bejárati ajtót.

A Cullen-ház nappalijában Jasper és Esme izgatott arcával találtam szemben magam, és láttam Carlisle-t felsuhanni az emeletre. Éreztem, hogy Jazz próbál megnyugtatni, de semmi sikerrel nem járt. Különösen, hogy újra valami furcsa érzést éreztem a hasamban.
- Kezdődnek a fájások - mondta bizonytalan hangon Jasper, mire Esme sugárzó arccal bólintott.
Alice továbbra is a karjában tartva felszáguldott velem Edward régi szobájáig, és ez végre kizökkentett a passzivitásomból, méghozzá elég alaposan.
- Edward! - kiáltottam fel hangosan. - Hol van Edward, mikor jön haza? Mennyi az idő? Én nem fogom tudni megszülni Edward nélkül! Szükségem van rá!
Carlisle kinyitotta előttünk a szülőszobává avanzsált háló ajtaját, de a régi megnyugtató légkör most hiányzott.
- Fél három lesz, és Edward három után haza fog érni - próbált ő is megnyugtatni. - Ne aggódj, Bella, tekintve, hogy ez lesz az első szülés életedben, fél óra alatt száz százalék, hogy nem szülöd meg. Akár órákig is eltarthat. Alice, kérlek, segíts neki átöltözni.

Carlisle szavaiból csak annyit sikerült leszűrnöm, hogy még háromnegyedórát kéne Edwardra várnom, de nem akartam. Alice közben hagyományos kórházi ruhát adott rám, de észre sem vettem.
- Kérlek, Alice, hadd hívjam fel! - könyörögtem neki, és a sírás kerülgetett.
Fél óra talán nem a világ, de nekem most minden perc számított. Az egész túl hirtelen történt, kicsit sem számítottam rá, és mielőbb szükségem volt Edwardra, az egyetlenre, akinek most esélye volt némiképp megnyugtatni engem. Barátnőm is tisztában lehet ezzel, mert a zsebéből előhúzta az apró készüléket, és a kezembe nyomta.
- A szülőszobában tilos telefont használni - jegyezte meg a mosolyogva belépő, köpenybe öltözött Carlisle, de nem törődtem vele, már tárcsáztam is Edwardot.
Kicsengett, és míg vártam, hogy felvegye, eltűnődtem, mit is mondjak Neki pontosan. Nem akartam, hogy Ő is ideges legyen, ezért muszáj voltam uralkodni a hangomon.
- Alice, mi történt? - hallottam meg végre a fülemnek legszebben csengő hangot.
- Edward, én vagyok az, Bella! - próbáltam magamra nyugalmat erőltetni, de Edward sürgető és aggodalmas kérdései nem voltak segítségemre ebben.
- Szerelmem, mi történt? Valami baj van? Minden rendben van, hol vagy most? Miért Alice telefonjáról hívsz?
Bátorságot merítve Carlisle és Alice mosolyából nagy levegőt vettem, aztán kimondtam a hírt.

- Edward, elfolyt a magzatvizem, úgy tűnik, Leo ma fog megszületni - hadartam el gyorsan.
Saját új irányt vett, boldog gondolataim mellett jól hallottam Edward felkiáltását. Örömteli volt, de meglepett. Azt hiszem, ez érthető volt. Mikor újra megszólalt, a hangja már egészen másképp csengett: volt még benne némi aggodalom, de sokkal inkább hallatszott boldognak, izgatottnak.
- Rohanok haza, szerelmem! Egy perc, és melletted leszek!
Egy kicsit megnyugodtam, hogy hallottam a hangját, de ahogy letettük a telefont, újra ideges lettem, és alig vártam, hogy végre mellettem legyen. Különösen, mikor rájöttem, hogy ha abban a másodpercben el is indult, még húsz percet biztos várnom kell, hogy ideérjen. A legjobb esetben.
- Időben itt lesz - bíztatott Alice.
Aztán magamra hagyott Carlisle-lal, aki különféle - ismerős és ismeretlen - vizsgálatokat kezdett végezni rajtam.
- Rég nem bonyolítottam le szülést, ráadásul Leo annyira különleges lesz - lelkendezett, de nekem alig jutott el valami az agyamig. Egyre csak Edward érkezését vártam, minden apró neszre azt hittem, hogy a Volvo az, ami sebesen begördül a felhajtóra, és Ő egy pillanattal később már itt is állt mellettem.

Az órára pillantva láttam, hogy még csak tíz perc telt a hívásunk óta, de én óráknak éreztem. Carlisle már az utolsó vizsgálatot végezte, és tovább beszélt hozzám kedélyes hangon, nem törődve vele, hogy cseppet sem figyelek.
Egy kiáltás szűrődött fel a nappaliból, és még mielőtt elgondolkozhattam volna azon, hogy mi és ki okozta, Edward robbant be az ajtón, és fékezett le mellettem.
A világ abban a pillanatban helyrebillent, ahogy megláttam Őt. Már nem volt ijesztő, hogy Leo túl korán jön, nem féltem, hogy egyedül maradok. Edward mellettem állt, és fogta a kezem, koncentrált, és én boldogan osztottam meg vele minden gondolatomat, minden emlékemet az elmúlt percekről.
- Most már itt vagyok, és nem sokára együtt leszünk - nyugtatott meg Ő is, és nem törődve Carlisle jelenlétével hosszan megcsókolt.
Valójában ekkor lett minden az igazi. Nem hogy nem féltem, de egyenesen boldog voltam! Annyi várakozás után most már csak órák választanak el attól, hogy lássunk a fiunkat, hogy az álom valóra váljon, hogy Leo többé ne csak a képzeletemben látható, hasamban mozgolódó apróság legyen. Nemsokára megismerhetjük őt!
Néhány perces csend következett, amit csak az egyik gép egyenletes pityegése tört meg. Carlisle különféle monitorokat figyelt, és Edward éppen egy másodperccel azelőtt szorította meg a kezem, hogy a következő fájás jött volna. Részleges vámpírságomból kifolyólag szerencsére nem éreztem tényleges fájdalmat, csak valami furcsa érzést... Ez után Carlisle elérkezettnek látta az időt, hogy megossza velünk, ami tud.

- Alice sajnálatos módon nem látja az időpontot, hogy mikor jön a világra Leo, így kénytelenek vagyunk az én tudásomra hagyatkozni. Sajnos ez olyasmi, amit nem lehet biztosan megmondani, de úgy vélem, hogy két-három óráig még nem valószínű, hogy beindulna a dolog... Utána pedig akár még több mint egy óráig is eltarthat, maga a szülés. Szóval, én most magatokra is hagylak egy kicsit titeket, majd időnként benézek. Ha bármire szükségetek van, csak szóljatok!
Egy darabig még hallgattunk, de ahogy máskor, most sem volt ez zavaró. Edward puszta közelsége elég volt ahhoz, hogy teljes biztonságban érezzem magam, és nyugalommal várjam a fiam születését. Egy kicsit ugyan meginogtam az órákig tartó szülés gondolatára, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Még a légző gyakorlatokra sem gondoltam, és próbáltam nem azon tűnődni, hogy a szülés közben vajon érzek-e majd fájdalmat. Ez a kérdés ugyan már régóta foglalkoztatott, még azt sem tudtam eldönteni, mit szeretnék. Egyfelől természetesen ott volt a félelem mindenfajta szenvedéstől, ami az emberben ösztönösen benne van. Másrészt viszont, a szülés a fájdalommal együtt, némi szenvedéssel az igazi, és nekem ez az egy lehetőségem lesz ezt átélni. Újra megkíséreltem elterelni a gondolatimat, de beláttam, hogy egyedül erre nem lesz esélyem. Szerencsére mellettem volt Edward.
- Hogy értél haza ilyen hamar? - kérdeztem, mert ez tényleg foglalkoztatott.
- Futottam - öltötte fel kedvenc csibészes mosolyomat.
Ez meglepett, hiába tudtam, mennyire gyorsan fut, tíz perc alatt ideérni Port Angeles-ből még tőle is meglepőnek tűnt. Még szélesebben mosolyogva folytatta, bizonyára a gondolataimra reagálva.
- Nem hiszem, hogy valaha is sikerül majd megismételnem ezt az időt. De abban a pillanatban, hogy letettem a telefont, tudtam, hogy képes leszek rá. Autóval mindenféle dugók, karambolok, piros lámpák veszélye fenn állt, és nem tudtam volna úgy koncentrálni, mint máskor. Ellenben annyira akartam sietni, hogy az izgatottságom, az aggodalmam, a szerelmem és a boldogságom elég erőt adott a futáshoz. Szerencse, hogy a szalon közel van az erdőhöz - kacsintott rám.
Meghatódva felemelkedtem az ágyról, és megcsókoltam. Szó szerint értette, hogy rohan hozzám, de valójában repült. Most én is úgy éreztem, hogy repülök, és hogy semmi sem szegheti a kedvem többé.

Közel egy óráig csak egy fájásom volt, de aztán újra elkezdődtek, és az idő múlásával gyakoribbak, hosszabbak és erőteljesebbek lettek. Hat óra körül már tízpercenként volt egy, és Carlisle egyre sűrűbben jött be hozzánk.
Mióta megérkezett, egy percre sem engedtem el Edward kezét, és a fájások alkalmával azt szorongattam. Ha fájt is neki, nem adta jelét.
Pontosan hét óra volt, és én éppen Edward kezét morzsoltam össze, amikor Carlisle újra bejött. Megvárta, míg vége a fájdalomnak, mert most már nem csak éreztem valamit, hanem tényleg fájt, aztán közelebb lépett hozzám.
- Hadd nézzük, mi újság, Bella!
Lehunyt szemmel próbáltam üzenni a fiamnak, hogy most már igazán jöhetne, négy órája fekszem itt hiába. Jasper elment itthonról, az érzelmek és a majdani vér lehetősége miatt, és Esme sem mert bejönni, csak, majd ha már Leót megfürdették.
Carlisle egész nap igen jó hangulatban volt - könnyű az orvosnak, nem ő szenved -, de most elővette legszélesebb mosolyát, és egy profi műsorvezetőt megszégyenítő feszültségkeltő lassúsággal kezdett beszélni.
- Gyermekeim, itt az idő! Leo készen áll rá, hogy megszülessen, innentől a dolog már rajtunk, elsősorban persze Bellán múlik! Edward, ha jól sejtem, inkább apaként, és nem orvosként kívánsz jelen lenni, igaz?
Edward csak bólintott, és bátorítóan megszorította kezem. Jó hír volt, hogy még tudja mozgatni.
- Ez esetben hívom Alice-t, és elkezdjük.

Fogalmam sem volt róla, mit is fog jelenteni pontosan, az, hogy elkezdjük, egészen addig, míg szintén köpenybe öltözött barátnőm be nem toppant. Első dolga volt, hogy kikapcsolta a gépeket, mondván rontanak az esemény meghittségén, és ő amúgy is előre tud jelezni mindent. Láttam Edwardon, hogy lenne kedve veszekedni ezen, de Carlisle nem ellenkezett, így Ő is csöndben maradt.
Nem volt időm többet foglalkozni ezzel, mert jött a következő fájás, és ezzel egy időben Carlisle hangja is felharsant.
- Nyomj, Bella!
Bevallom, először azt sem tudtam, miről beszélt, aztán hirtelen rájöttem, hogy most már bizony ténylegesen szülök. Aminek egyik fontos része, hogy nyomjak.
A következő szűk egy órában ez a ciklus ismétlődött. Alice szólt, ha összehúzódás jött, én pedig nyomtam - és szorongattam Edward kezét. Próbáltam alkalmazni a légzéstechnikákat, meg mindenfélét, amit összeolvastam, de valójában abban a percben, hogy a fájás megkezdődött az agyam teljesen kiürült.
Azt hittem, ez valami vicc, négy óra fekvés, egy óra szülés, és Leo még sehol. Úgy rémlik, egyszer hangot is adtam ezen véleményemnek.
- Vámpírok vagyunk, az isten szerelmére! A vámpírok gyorsak, akkor miért tart ez ilyen hosszú ideig? - De nem lehet benne biztos, hogy tényleg kimondtam, mivel senki sem válaszolt.
Edward időnként megnyugtató szavakat súgott a fülembe, vagy épp Carlisle-lal együtt buzdított. Ez jó volt, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt a kimondott szavak jelentéséről. De biztosítottak róla, hogy Ő velem van, és ez elég volt. Kezdtem örülni, neki, hogy életemben csak egyszer szülhetek...

Mikor már azt gyanítottam, hogy még három nap múlva is ott fogunk küzdeni a szobában, mindhiába, Carlisle örömteli bejelentést tett.
- Látom a fejét, Bella! Mindjárt kint van, nyomj erősen! - ujjingott.
Egy cseppnyi eredmény - mindössze erre volt szükségem, és az össze elveszettnek hitt erőm újra visszatért belém. Időnként két kézzel kapaszkodtam Edwardba, és az ingét is alaposan megszaggattam, de már nem éreztem lehetetlennek a helyzetet.
A következő alkalommal mindent beleadtam a nyomásba, úgy éreztem, szétszakadok, vagy felrobbanok. Ezúttal Alice közvetített, aki úgy ugrált, mint egy kisgyerek.
- Kint van a feje! Istenem, szebb, mint láttam! Gyönyörű, bronzos haja van! - kiáltott, olyan hangosan, hogy talán még apám is hallotta. Charlie-t és Renée-t egyébként kérésemre Esme felhívta, és megígérte nekik, hogy ha Leo megszületik, majd újra telefonál, ugyanis egyikük sem tartózkodott a közelben. Anyám hosszú ideig lesz még távol az utazásuk miatt, apám pedig egy újabb rendőr rendezvényen van, de holnap hazaindul.
Bronzszínű haja van, akárcsak Edwardnak, ez dübörgött a fejemben, és olyan boldogsággal töltött el, hogy úgy éreztem, még tíz babát meg tudnék szülni. A következő nyomásnál aztán megbántam ezt a gondolatot.
- Gyerünk, Édes, már nincs sok hátra! - bíztatott most megint Edward. - Látom őt, szerelemem, látom a fiunkat! Csodálatos! Csak nyomj egy utolsót!
Nyomtam, ahogy már több mint egy órája folyamatosan. Ez az utolsó, az utolsó szívdobbanásomra emlékeztetett, valaminek a vége, és egy sokkal csodálatosabbnak a kezdetet volt. Ezt jelezte a felharsanó, minden hangnál szebb babasírás is.

- Megszületett! Istenem, gyönyörű! - sikongatott Alice, aztán gyorsan az órára pillantott. - Nyolc óra nyolc perc.
Edward büszke arccal, és könnynek nélkül sírva vágta el a köldökzsinórt, aztán az apró, véres kis teremtményt a mellkasomra fektették. Carlisle és Alice a háttérbe vonult, előkészítve a dolgokat Leo vizsgálatára, fürdetésére, Edward pedig lehajolt hozzánk.
Nem tudtam megszólalni, csak gyönyörködtem a mi fantasztikus fiunkban. Mesés képek éltek róla a fantáziámban, de a valóság messze szebb volt valamennyinél. Amint átöleltem, elhallgatott, és békésen szuszogott a karjaim közt. Kinyitotta a kis szemeit, és pillantását előbb rám, majd Edwardra emelte, mi pedig meghatottan, földöntúli békétől átjárva tekintettünk vissza rá. A szeme színe valahol az arany és barna között volt, de az aranybarna túl egyszerű fogalom volt rá. Mint ahogy a baba, vagy a csecsemő szó is. Leo egy csoda volt, és a mi fiunk. Forró öröm járta át a testemet, és nem tudtam betelni a fiam látványával.
Alice bocsánatkérően pislogva elvette tőlem, mire Leo fogatlan kis száját hatalmasra nyitva hangos bömböléssel ellenkezett. Carlisle és Alice gyakorlott mozdulatokkal megfürdették, lemérték, és felöltöztették. Próbáltam megjegyezni az adatokat, de a számok kirepültek a fejemből, csak a fiamra tudtam gondolni.
Alice visszaadta nekem Leót, aki bámulatos módon újra megnyugodott a kezemben. Esme halkan belépett a szobába, és szipogva szemlélte unokáját.

- Üdv, a nagyvilágban Leonardo Edward Cullen! - szólalt meg végül Edward, és Leo újra rákapta a tekintetét. Pedig egy újszülött elvileg még nem is lát rendesen! De Leo különleges, ebben biztos voltam.
Egy nagy, boldog családként gyönyörködtünk a kis jövevényben, aki annyi meglepetést tartogatott még nekünk.
Az örömömet azonban egy furcsa érzés kezdte megzavarni, amit sehogy sem tudtam beazonosítani. Aztán hirtelen felordítottam, és Esme még gyorsan kikapta Leót a kezemből, mielőtt baja esett volna. A fiam újra sírni kezdett, de most én is csatlakoztam hozzá. Az egész testem forrón lángolt, a tűz eddig nem tapasztalt erővel égetett, és képtelen voltam megmozdulni.
- Hát persze! - kiáltott fel Carlisle. - Bellának át kell változnia, erről meg is feledkeztünk. Most, hogy Leo megszületett, már semmi oka rá, hogy ne legyen egészen vámpír!
Leo továbbra is hangosan sírt, egészen addig, míg Edward át nem vette, és dúdolni nem kezdett neki. A látásom homályos lett, és már azt sem értettem, miről beszélnek a többiek.
- Hangosabban dúdolj, kérlek, Edward, hogy én is halljam - nyögtem ki még utolsó erőmmel, aztán a lángok emészteni kezdtek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés