Nessie kezével végigsimított az őt tartó Edward arcán. Edward lágyan rámosolygott, majd a tudtomra adta:
-Álmos.
Ringatni kezdte őt, én meg csak álltam, tanácstalanul. Az én kislányom, mégsem éreztem azt, hogy túl nagy tapasztalatom lenne ebben, vagy épp képesnek tartanám magamat erre az egészre.
„Anya.” Olyan furcsán, és idegenül hangzott!
Mégis annyira szerettem volna őt a karjaimban tudni, úgy, mint Edward!
Mintha csak megint olvasott volna a gondolataimban, odaintett magukhoz. Tétován lépkedtem, nem akartam a félálomban lévő Renesmeé-t megijeszteni. Közvetlenül mellettük megálltam, de Edward megához húzott. Szorosan hozzábújtam, ügyelve rá, nehogy kárt tegyek benne, vagy a kicsiben.
Renesmeé végre elaludt. Még álmában is mosolygott. Annyira hasonlított Edwardra! Kétség sem fért hozzá, hogy az öve. És az enyém. A miénk!
Erre a gondolatra hirtelen megrohamoztak a múlt képei. Az Esme-szigeti nászút… ahol először lehettünk együtt, elzárva a külvilágtól, már férj és feleségként… itt fogant meg Renesmeé is…
Az emlékképekhez elviselhetetlenül erős érzések is társultak. Rég éreztem már ezt a fajta vágyakozást. Bár ez így nem pontos, hiszen mióta Edward emlékezetkiesésem után először megcsókolt, egyfolytában jelen volt ez a bizsergés, csupán háttérbe szorítva, és homályosan. De most, hogy végre tisztában voltam vele, kit is szeretek ennyire, illetve a múltam minden egyes történésével, elviselhetetlenül erősen tört rám ez a hullám. Akartam Őt.
Alig mertem rá nézni. Örültem neki, hogy nem vagyok képes az elpirulásra, és semmi sem árulhat el… nem, ez sem igaz. Szerettem volna, ha tudja, hogyan érzek most. Óvatosan rápillantottam. Ő is engem nézett. Ajkain a szokásos csibészes félmosoly, melytől mindig bealéltam, és ez most sem volt másképp.
„- Csókold meg, csókold meg, csókold meg…” – kántálta egy hang a fejemben, ami per pillanat sokkal erősebb volt bármi eddig tapasztalt befolyásnál.
„- De itt van Renesmeé! Bella, viselkedj ésszerűen!” – Kizárt. Nem tudtam parancsolni az ösztönöknek, de figyeltem a másik belső hang utasításaira. Nessie-t óvatosan elvettem Edwardtól, ami talán egy pillanatra lehűtött. Pár másodperc erejéig, míg Edward végig nem simított a lányunk, majd ez én arcomon is. Ez az aprócska gesztus áramütésszerűen hatott rám. Ajkamba haraptam, tépelődtem, bár semmi értelme sem volt. Lassan a kiságyához vittem Nessie-t (Kiságyához? Ó, szóval már kiságya is van…), és beleraktam őt. Bár lehetetlenségnek tűnt, hogy megfázzon, mégis betakartam őt. Felszínre kerültek tehát azok a bizonyos anyai ösztönök.
Észre sem vettem, mikor került mögém, annyira lekötött a kicsiben való gyönyörködés. Átölelt, én pedig gyorsan megkapaszkodtam a kiságy oldalában.
-Nagyszerűen csinálod – suttogta.
-Igyekszem – motyogtam. Vajon tudja, mennyi erőre van szükségem, hogy türtőztessem magam?
-Ne aggódj Bella… aki az életét feláldozza a gyermekéért, csak jó anya lehet a későbbiekben – mormolta a nyakamba. Erősebben szorítottam a kiságyat.
-De igaza volt Jacob-nak. Elfelejtettem őt – feleltem szavanként nagy levegőt véve, hogy ezáltal is csillapítsam magam.
-A bolhafészek most is téved. Elvakultan szereti Renesmeé-t. Ne hallgass rá… - Nem tudom, hogy kinek a tűrőképessége fogyott el abban a percben, de szerintem mindkettőnké. Edward a nyakamba csókolt, én pedig újra felsóhajtottam. A kiságy vészjósló módon megnyikordult a szorításom miatt.
-Ajaj… Alice ki fog nyírni, ha tönkretesszük az ágyat! – figyelmeztetett Edward, alig palástolva kuncogását, miközben tovább kényeztetett.
-Melyiket? – bukott ki a számon. Hiába, ezt már visszaszívni nem lehetett. Lágyan megfordított, és megcsókolt.
A csók azonban már nem volt lágy. Egyre szenvedélyesebb, és követelőzőbb volt, tele a jövő ígéretével. Most már senki sem választhat szét minket. Nincs több „vámpír-ember”- dilemma, emlékezetkiesés, féltékenységi jelenet, titkolózás… csak mi ketten, és a lányunk.
Vadul csókoltuk egymás, szorosan egymáshoz bújva. Nem is érzékeltem, mikor értünk oda az ágyhoz. Azt viszont már igen, ahogy a ruháink szakadtak az ujjaink sürgető nyomása alatt.
-Szeretlek – suttogta.
-Én is szeretlek – szóltam rekedten, miközben birtokba vettük egymás testét, és együtt haladtunk a beteljesülés felé…
Nagyjából másfél órával később Edward mellkasán feküdtem. Az említett épp próbált meggyőzni, hogy ne ugorjak ki később az ablakon, ahogy eredetileg a távozást terveztem. Mivel ő nem hallotta Emmett öblös nevetését a nappalitól, mert épp másra figyelt… és bár nekem sem ott járt az eszem, akkor is nevetett, nem képzelődtem.
-Edward Cullen, ezt most komolyan gondolod?! Ismered Emmettet, az istenért! – nyögtem fel elkeseredetten.
-Hidd el, tudok mivel visszavágni, ha esetleg megeredne a nyelve. Elvégre körülbelül 70 éven keresztül mást sem láttam, csak hogy Ő meg Rosalie turbékolnak…
-De Edward! Ruhám sincs. Elszakítottad, rémlik? Ezt hogy magyarázod?
-Senkinek sem kell megtudnia.
-De valamiben csak ki kell mennem a szobából, nem?
-Hát ezen azért vitatkoznék… - kuncogott, és újra megcsókolt. Kész. Teljesen elvette az eszem.
-Edward… Renesmeé nem láthat meg minket így… - tiltakoztam erőtlenül. Nagyot sóhajtott, és égnek emelt tekintettel kimászott az ágyból. Tekintetem falta Őt. Alig pár másodperc után odadobott nekem egy combközépig érő szoknyát, és egy hétköznapi blúzt. Mindkettő kék színű volt persze. Na, meg egy rend fehérneműt is. Tátott szájjal néztem rá. Vállat vonva magyarázott.
-Alice minden eshetőségre felkészült.
Újból éreztem a bizsergést az arcomon, ami a „szín nélküli pirulás” jele volt. Mikor legközelebb Edwardra néztem, már egy barna színű inget, és egy farmert viselt. Tűnődve néztem a nekem kikészített ruhadarabokra.
-Hmm… nincs valami kevésbé… kirívó ruha nálad? – néztem rá nagy ártatlan szemekkel. Kizárt, hogy ne lenne. Ugyanolyan ártatlanul nézett vissza rám, ahogyan én rá.
-Ismered Alice divatról alkotott elképzeléseit. Egyébként meg nagyon tetszenek nekem ezek a ruhák… - felelt csibészes félmosolyát újra felvillantva, közeledve felém.
-Miért is? – faggattam kíváncsian, miközben átöleltem. Felnevetett.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés