Mikor beléptünk Dorothy ugrott a nyakamba. Ledöbbentem. Mindenre számítottam csak erre nem. 
- Nicole! - mondta zokogva és még mindig ölelt. - Ugye nem haragszol rám? - kérdezte és a zokogása felerősödött. 
Elkezdtem simogatni a hátát, mert erre gyerekkora óta lenyugszik. Most is ez történt. 
- Miért haragudnék? Szembe fordultam a falkával és még te kérsz bocsánatot? - kérdeztem. A végére könny szökött a szemembe.
- De te mondtad, hogy ők jó vámpírok. - zokogta a vállamba.
- Ez igaz. De...
- Nincs semmi de! Már szerződést kötöttünk velük, és már haza is mehetünk... - a végére csak szomorúbb lettem, mire megéreztem Jasper nyugtató hullámait.
- Persze át jöhettek, amikor csak akartok. - mondta Jasper mikor Dorothy elengedett.
Ekkor Jasper nyakába vetettem magamat, mindenki nagy csodálkozására.
- Köszönöm. - mondtam zokogva.
- Honnan tudtam vajon, hogy ezt fogod mondani? - kérdezte nevetve.
- Csak nem érzed a hálát is? - kérdezte a kanapén ülő Sam.
- Igen - válaszolta Jasper, amikor már elengedtem.
- Bocsi. - mondtam.
- Ugyan, Alice - en kívül csak Esme szokott megölelni. - mondta váll rántva. - Mindig jól jön egy kis változatosság. 
Mindenki dőlt a nevetéstől. De szerintem mégis csak Emmett nevetett a leghangosabban.
- Köszi Jasper! - mondtam én is nagy nevetések közben. 
- Legközelebb én is megölellek majd, ha kell... Csakhogy ne érezd magad depisnek. - mondta Emmett magas hangon. - És ha ettől jobban érzed majd magad még butik - néző körútra is elkísérlek majd. - már egyre hangosabban nevettünk. 
Rápillantottam Jasper-re és Alice-re. Mindketten önfeledten nevettek. Aztán Alice észrevette, hogy "nemcsak ketten vannak". Azzal megfogta Jasper kezét és kifelé meneteltek. Majd megállt, a válla fölött rám pillantott és rám kacsintott.
Visszamosolyogtam rá halványan, amivel csak azt értem el, hogy szélesebb lett a mosolya az arcán.
- Ó, tényleg Nicole! Emily főzött neked ebédet - mondta Sam lassan. - Arra gondoltunk, hogyha nem lenne gond, akkor velünk jöhetnél, La Pushba.
Elgondolkodtam.
- Persze, ha nagyon hiányoznának Dr. Cullenék akkor visszajöhetsz - folytatta. Embry jó hangosan felhorkantott.
- Persze, persze. És ha megeszik? - kérdezte gúnyosan.
- Úgy ismered a vámpírokat, hogy megennék az ellenségüket, kutya? - kérdezte Edward dühösen.
- Tehát akkor ellenségek vagyunk? - kérdeztem halkan. Próbáltam, tényleg küzdöttem nagyon is, hogy a könnyeim ne törjenek elő belőlem. De mint oly sokszor, most sem én győztem.
- Nicole - mondta Edward bűnbánó képpel az arcán. - Én sajnálom… de láttál már olyat, hogy vérfarkasok és vámpírok nem támadtak egymásra? – kérdezte.
- Mindig lehet új utakat biztosítani magunknak. - mondtam, vagyis inkább suttogtam, ugyanis a rendes hangerőm még mindig nem tért vissza.
- Ez még nem jelenti azt, hogy helyes utakat választunk és járunk. - mondta Edward. Még jobban elkezdtek folyni a könnyeim. 
Alice robbant be ekkor az ajtón. Mindenki nagyon meglepődött. Még sosem láttam dühösnek, de amilyennek most láttam, jó oknak tűnt, hogy soha ne is lássam annak. Edward elé állt. Ha azt mondanám, hogy harminc centi választotta el őket egymástól, akkor is túloznék. 
- Edward Cullen! Miért kell neked mindig beletaposnod nyakig Nicole szívébe? - kérdezte dühtől fortyogva.
- Alice - suttogtam - kérlek, ne kiabálj Edwarddal! 
- Nem Nikki! Ezt most jogosan kapja! - mondta Alice egyre mérgesebben. - Nos, Edward akkor kaphatnék egy értelmes választ? 
- Négyszemközt szeretnék veled beszélni Alice. - mondta Edward csöndesen miközben az arckifejezése gondolkodóvá vált. 
- De erről szerintem Nicole - nak is joga van tudni. 
- Majd ő is megtudja előbb vagy utóbb. 
- Ha lehetne akkor előbb. - válaszolta Alice olyan hangnemben, hogy biztosan mindenki észrevehette, hogy Edward hiába vitatkozna. 
Edward egy nagyot sóhajtott majd becsukta a szemét. Mikor kinyitotta egyből az én könnyáztatta arcomat kezdte el fürkészni. 
- Rendben. - szólalt meg végül. 
- Még ma - vágta rá Alice. - Velem beszélsz először majd Nikkivel. - ekkor mindenki rám nézett. Én zavaromban lesütöttem a szememet. 
- Akkor addig mi is itt maradunk, ha nem gond - mondta Sam. 
- Én ugyan nem. - vágta rá Embry dühösen. 
- Akarod, hogy valaki veled menjen? - Sam úgy tűnt nagyon nyugodt. 
- Nikkire gondolnék, de gondolom, hogy a piócák úgysem engednék el - mondta gúnyosan. Újabb sértegetés, újabb könycsebb. 
Aznap nem az utolsó folyt végig az arcomon, de ezt majd később. 
- Jól gondoltad, kutyuli... - mondta Rosalie. 
- Nos, akkor mi mennénk is addig. - mondta Alice azzal Edwardot elkezdte kifelé lökdösni a kertbe. 
Miután kimentek az udvarra Rosalie odafordult hozzám egy halvány mosollyal az arcán. 
- Azt hiszem neked meg még megbeszéltünk egy beszélgetést. - mondta. 
- Igen. - mosolyogtam rá én is, de én is csak alig láthatóan, mert a hangjából tisztán ki lehetett venni a szomorúságot és a fájdalmat. 
- Akkor mehetünk is? - kérdezte udvariasan.
- Nekem édes mindegy - válaszoltam.
- Mit szólnál ahhoz, hogyha bemennénk Port Angelesbe vacsizni? 
Kibámultam az ablakokon döbbenten. Este lenne, de hát amikor Jasperrel voltam sétálni, mintha dél lett volna. 
- Nicole, jól vagy? - kérdezte Esme.
- Igen, csak meglepődtem. Nem emlékeztem arra, hogy beesteledett volna.
Ekkor Emmett nagy vidáman felkacagott.
- Mi az? - kérdeztem döbbenten. Nem értettem, hogy min nevet.
- Nálunk általában gyorsan telik az idő - azzal rám kacsintott. Rosalie olyan arcot vágott játékból, mintha megsértődött volna és ezen mindenki elkezdett nevetni.
Nagyon boldogok voltunk. Ki tudja? Jasper jelenlétében egyik érzelmem sem biztos. De ennek a hirtelen jött boldogságnak nagyon örültem. Az is lehet, hogy emiatt voltam ennyire boldog.
- Akkor megyünk Rosalie? - kérdeztem gyengén.
- Igen, persze. Szeretnéd, hogy az én kocsimmal menjünk? - Emmett mutogatott valamilyen  "nem" félét, de nem értettem, hogy miért.
- Ö... - húztam az időt, közben Jasper is elkezdett mutogatni, hogy el fogok ájulni vagy valami. Próbáltam eltüntetni az értetlen tekintetemet, hogy Rosalie ne lássa meg.
- Igen, hogyne. - mondtam végül.
Rosalie rám villantott egy gyönyörű mosolyt és már ott sem volt a szobában.
- Rosalienek piros porche-ja van - mondta Emmett és Jasper egyszerre.
- Legközelebb érthetőbben mutogassatok akkor - duzzogtam. Nem szerettem feltűnősködni.
- Legközelebb próbáljunk egy piros porche - t elmutogatni akkor? - kérdezte Emmett kuncogva.
- Ami azt illeti... - mondtam és nevetni kezdtünk. 

Mikor már útban voltunk Port Angeles felé, szinte semmit sem láttam az elmosódott tájból hiába vagyok vérfarkas, ha éppen ember voltam.
Rosalie fékezni kezdett és mikor sikerült kivennem valamit is és nem csak foltokat, akkor vettem észre, hogy egy nagy pláza előtt álltunk meg.
- Ugye nem baj? - kérdezte Rosalie.
Én csak a fejemet ráztam.
- Vásárolnom kéne Emmett-nek új ruhát, de nem hinném, hogy örülnél egy egész napos bevásárló körútra. Meg egyébként is ezt a beszélgetést úgy sem lehet elkerülni... 
- Rosalie nem muszáj most beszélnünk. 
- Nikki, én szeretném, hogyha ezt megtudnád méghozzá még ma. Csak nem tudom, hogy hogyan fogsz majd reagálni rá. 
- Olyan rossz? 
- Már akinek... 
- Ezt nem értem. 
- Miután elmondtam majd megérted. 
- Akkor most hová? - tereltem el a témát. 
- Megyünk és veszünk le pénzt a hitelkártyámról és utána beülünk egy csöndes étterembe, hogy megtudj vacsizni. Így jó? 
- Igen.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés