1. fejezet

Most ugrunk egy „kicsit”. A prológus óta eltelt tizenkét év, Bella beletörődött abba, hogy Shopie és Emma eltűntek. Ebben főképp Edward volt a segítségére. De Bella hosszú ideig hallani sem akart semmilyen gyerekről.

Edward ezt fogadta el, így éltek együtt, kettesben.

Bellából vámpír lett, mert egyik balesete során nagyon megsérült, félő volt, hogy meghal. Edward ezt nem akarta, így átváltoztatta Bellát.

Azóta élnek együtt, mindössze három év korkülönbséggel.

Bella nem gondolt többet kislányaira, próbálta elfelejteni az egészet. Végül sikerült is neki, de olyannyira, hogy lassan egyáltalán nem volt rossz érzése, ha a kicsit kerültek szóba.

Edwardnak nehezebb volt a helyzete, magát vádolta.

De a nehéz részen mindenki túl van, tizenkét együtt töltött év alatt túlléptek a történteken. Edward és Bella segítettek túljutni egymásnak ezen a részen.

Közben Alice, Jasper, Rosalie, Emmett, Esme és Carlisle is végig tartották Bellában a lelket. Alice nagyon szomorú volt, mikor megtudta, mi történt. Napokig ő is ugyanolyan rosszul érezte magát, mintha saját gyerekeit vesztette volna el.

 Így minden visszakerült a régi kerékvágásba, mintha Shopie és Emma meg sem született volna…

*****

A két lánynak nehezebb dolga volt, mint szüleiknek. Őket Mr. És Mrs. Henzibah vitte haza. Ő szerintük Dolores Henzibah az anyjuk, Josh Henzibah pedig az apjuk.

A tizenkét év alatt mindkettőjükből két gyönyörű lány lett: leginkább Bellára hasonlítottak. De ezt a Henzibah pár figyelemre sem méltatta. Nem tűnt fel nekik, hogy gyerekeik egyáltalán nem hasonlítanak rájuk…

-Shopie, gyere már! Elkésünk miattad!

-Mindjárt… ANYA! HOVA RAKTAD A ZÖLD PÓLÓMAT?

-Ne beszélj velem ilyen hangsúllyal! – károgta Mrs. Henzibah. – Egyébként mosásban van!

-De az nem is volt koszos!

-Ne feleselj!

Shopie bosszúsan kutatott a szekrényében. Anyjának gyakori szokásává vált, hogy amelyik ruhát ő este kikészíti, hogy másnap azt vegye fel, ő közben valamelyiket „ellopja”, és a mosásba rakja.

-Emma, felvehetem a világoszöld pólódat?

-Felőlem! Csak gyere már!

Shopie lesietett a lépcsőn. Gesztenyeszínű haja kicsivel a füle elé ért, mert Mrs. Henzibah nem tűrte, ha hosszú a hajuk. Frufrut azonban vágatott neki, meg Emmának is, azt azonban ki nem állhatta. Folyton a szemébe lógott, pedig nem is fél frufru volt.

-Itt vagyok! – mondta. Az előszobában egy másik „gomba-hajú” lány állt bosszankodva: Emma volt az.

-Na, végre! – szólt, mikor Shopie megérkezett. – De nehogy összekoszold a ruhámat!

-Nem én szoktam! Hanem te!

-Ha ennyire nem tetszem neked, vissza is adhatod a pólómat!

-Most már késő!

-VESZEKEDÉST ABBAHAGYNI! – visította Mrs. Henzibah. – Neveletlen kölykök vagytok! Szégyelljétek magatokat!

-Ez is a te hibád…! – mondta Shopie és Emma egyszerre.

Az iskolába menet elhaladt mellettük egy gyerek. Emma lehunyta a szemét. Aztán pár másodperc múlva felkapott a földről egy kavicsot, és jól fejbe dobta a gyereket.

-Aú! – kiáltott fel az. – Hülye, mér csináltad ezt?

Emma azonban figyelemre se méltatta őt.

-Ez mi volt? – kérdezte nem sokkal később Shopie.

-Azt gondolta, hogy béna a táskám! – felelte Emma tömören.

Akármilyen furcsa is, Emma – ha koncentrált – belelátott másnak a fejébe. Hallotta a gondolatait. És ezt rendszerint ki is használta. Például nagyon jól tudott hang nélkül beszélgetni Shopie-val órán: hallották egymás gondolatait. Shopie másét nem, csak Emmáét, ha koncentrált. Viszont ő tudott védekezni ellene: Emma van, hogy nem hallja a gondolatait. Emma nem tudott, viszont ő másét hallotta. Érdekes párosítás.

Erről senkinek nem szólnak, mert tudják, hogy úgyse hinne nekik senki.

-Ha ezt csinálod, nem megyek veled sehova! – mondta Shopie. – Tök kínos helyzetekbe hozol!

-Jaj, nagyon sajnálom! – nyavalygott megjátszottsággal Emma. – Úgy bánom, hogy megbántottalak Shopie királynő!

-Fejezd be! – szólt rá parancsolóan Shopie. De nem azért, mert elege volt ikertestvéréből. Szeretett vele nevetni hülyeségeken, mint ez. Most más oka volt: előttük ment Michael O’Hara. Nem különösebben érdekes fiú, de Shopie-nak tetszik. És nem akar előtte gyerekesnek tűnni azzal, hogy Emmával ilyen dolgokon vihog.

-Mi van? – kérdezte Emma, aki nem tudta, mit érez Shopie Michael iránt.

-Ne ordibálj! – mondta Shopie. – Most nincs kedvem hülyeségekhez!

-Rendben, Mrs. Komoly! – felelte válaszul Emma, aztán gyorsabb tempóra kapcsolt, és otthagyta a lassan sétáló Shopie-t.

Ő kihasználva, hogy egyedül van, odasietett Michael mellé.

-Szia! – mondta.

-Helló!

-Volt valami házi angolból? – kérdezte az egyik kedvenc sablonkérdését Shopie.

-Asszem nem. Én nem csináltam semmit.

-Én sem, és csodálkoztam, hogy nem találtam házit.

-Ja.

Ezután kínos csend következett. Aztán odaérkezett hozzájuk Michael egyik haverja, és ők végigröhögték a további utat az iskola felé. Shopie nem is jutott szóhoz, bár igazán hozzászólni sem tudott a fiúk furcsa témáihoz.

Mikor beérkezett az terembe, látta, hogy Emma már ott van. Hihetetlen, milyen gyorsan tud menni. Villámgyorsan szedi a lábát, természetfeletti gyorsasággal.

Lezárta a gondolatait, nehogy Emma megtudja, mi történt. Így nézve most már ő is cikinek találta a beszélgetését Michael-lel.

-Na, hol voltál? – kérdezte dühösen Emma. Persze ő és Shopie egymás mellett ültek.

-Otthon, aztán úton idefelé, most pedig itt, a suliban! – vetette oda Shopie.

-Most meg vagy sértődve?

-Nem!

-Na, persze! – mondta Emma.

Shopie érezte, hogy Emma próbálja meghallani a gondolatait.

-Hiába próbálkozol; nem fog sikerülni!

Emma bosszúsan fordított hátat neki, és hozzá sem szólt többet aznap.

Hazafelé viszont kénytelenek voltak együtt menni, mert Mrs. Henzibah nem szerette, ha nem várják meg egymást.

-Siess már! – mondta Emma, mert Shopie nagyon lassan ette az ebédelt. Ráadásul úgy tűnt, szándékosan. – Komolyan hazamegyek!

-Nyugodtan! – vetette oda Shopie. – Majd anyának magyarázd be, miért nem velem mentél haza! – és nyugodtan ette tovább az ebédjét.

-Elegem van belőled! Majd megmondom, hogy képtelen vagy sietni! Fuvola órám lesz! Le fogom miattad késni!

-Dehogy késed! Csak nem lesz időd előtte gyakorolni!

-Akkor úgy menjek órára, hogy semmit nem is gyakoroltam?!

-Ez a te hibád! – mondta Shopie. – Hogyha minden nap gyakorolnál, nem csak az utolsó percben, akkor most nem lenne semmi bajod!

-Köszönöm a jó tanácsodat! Mert te olyan sokat szoktál gyakorolni!

-A hegedű egészen más! Az sokkal nehezebb, idő kell hozzá! – mentegetőzött Shopie.

-Kit érdekel? Én így élek, te pedig nem fogod ezt megváltoztatni!

Shopie vállat vont.

-Nem érdekel, fogtad?

-Te fogjad fel, hogy én most hazamegyek! És nem érdekelsz sem te, sem a lassú evésed! Amúgy meg, remélem, tudod, hogy a kimagyarázás az erősségem! – tette hozzá, megértetve Shopie-val, hogy könnyen ki fogja magyarázni magát Mrs. Henzibah előtt, hogy miért nem együtt jött haza vele.

-Jól van, megyek! Várj egy percet!

Gyorsan visszavitte a tálcát, és a megmaradt ebédjét.

Hazafelé persze tovább veszekedtek, de ez sem zavarta őket. Már félúton járhattak, mert Shopie kénytelen volt Emma gyors tempójában menni.

-Olyan vagy, mint egy csiga! – mondta Emma.

-Jobb, ha az ember lassú és megfontolt, mintha kapkod és rohan.

-Én nem rohanok, csak gyors vagyok. Nem pedig olyan lassú, mint TE! – az utolsó szóra hangsúlyt tett. – Csak irigy vagy rám!

-Én rád? Soha nem leszek rád irigy!

-Persze! A hazudozás is jól megy!

-Ezt pont te mondod?

-Miért, ki? Látsz itt valaki mást rajtam kívül?

-Hülye vagy!

-Te még jobban az vagy!

És ez így folytatódott a további úton.

Azután beértek Shopie kedvenc részére: a közeli erdő mellett haladtak el. Shopie imádta ezt a helyet. Szerette a fák fenyőillatát, a hűvöst, ahogyan az avarban ropognak a lábai alatt a gallyak… Mikor több idejük van – és persze ki vannak békülve – gyakran mennek be az erdőbe, és egy kisebb kerülővel, az erdőn át mennek haza.

Shopie arra lett figyelmes, hogy Emma megáll.

-Mi van? – kérdezte gúnyosan.

Aztán tudta, hogy Emma nincs jól. Testvére kezét a hasára tette, és mélyeket lélegezett.

-Emma, minden rendben?

-Rosszul vagyok! – zihálta Emma.

-Most mit csináljak?

-Várj egy kicsit…

De Shopie nem akart várni és végignézni, amint Emma kihányja az ebédet, így inkább felvetette az ő ötletét:

-Elmegyek szólni anyának vagy apának, jó?

-Ne… - motyogta Emma. – Most ne menj már el. Itt hagysz?

-Hogy hívjak ide valakit? Vagy el tudnál jönni hazáig?

Emma alig láthatóan megrázta a fejét:

-Mindjárt kidobom a taccsot.

Aztán Shopie hirtelen egy hangos morgást hallott. Körbepillantott, hogy honnan jöhetett a hang, de nem találta meg. Mikor visszanézett Emmára, meglátta a hang forrását: egy nagy farkas állt a testvére helyén.

-Segítsééééég! – visította. – Emma! Te ronda dög! Megetted Emmát!

A félelem elhatalmasodott rajta, olyannyira, hogy gondolkozni is épp hogy csak tudott. Utolsó gondolata még az volt, hogy bújjon el valahova, de aztán agya végleg felmondta a szolgálatot.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés